Évtizedértékelgetés II. (Narnia krónikái)

Előző bejegyzésemet tehát valahol 2016-17 táján hagytam abba, amikor is megismerkedtem Kékhemüvel és a Faktorral.
Kékhemüt a cégnél valami csendes, de tapintható ellenszenv vette körül, a kapitalizmus diszkrét bájának egyenes következményeként, amely a tulajdonost és a munkásosztályt valamiféle harcmezőre, egymással szemben sorakoztatja fel - én ebben alapvetően nem tudok fenntartás nélkül hinni, mert igenis, nevezett felek mindegyikének akkor jó, ha megy a szekér. Ha valaki ezt nem így gondolja, az egyszerűen nem való nem hogy tulajdonosnak, de melósnak se, ez a nagy büdös igazság.
A Kékhemü iránt érzett ellenszenvnek volt néhány konkrétan tetten érhető eredője a tényen túl, hogy ő a kapitalista a helyen.
Az egyik ilyen az ő "speciális" okossága, amit az őt nem ismerő emberek teljesen félreértelmeznek.
- ...? De hát ő hülye! - mondta egyszer a telefonba a Legszebb Virág, mire én sértődötten kijavítottam, mert már ismertem kicsit a főnökömet, az összes részképességzavarával és az ezeken mégis messze túlmutató befektetői logikájával (melynek sajnos része a zemberek finoman, de határozottan, bagóért történő agyonfoglalkoztatása is, ezt kár is lenne tagadni - de ő ezt valahogy úgy csinálja, olyan utánozhatatlanul kedvesen, hogy sosem tudtam rá haragudni érte. No meg érdekeltek is a dolgai mindig is. Persze lehet, hogy csak mákja van velem. Vagy nekem vele. Mindegy is ez, de remélem, még sokáig így marad.)
- Nem, nem hülye, hidd el. Nagyon is okos.
- Akkor meglehetősen speciálisan okos - felelte, és én nevetve fogadtam el ezt a válaszát.
Azóta Kékhemüt "speciálisan okos"-nak hívjuk magunk között, és én tényleg tisztelem a különleges járású agyáért, mely soha nem vész el a részletekben - de mindig pontosan látja a LÉnyeget.
Igazából Kékhemü diszfunkcionális területei hajaznak a magamon és a családomon fellelni vélt diszfunkciókra - persze messze menő következtetés lenne ebből azt levonni, hogy akkor az erősségeink is lehetnek hasonlóak - de hátha. Mondjuk úgy: nem sírnék, ha így lenne.

Egyszer, mikor Andrisnak meséltem róla, (sokat meséltem a munkámról, mivel egyrészt az töltötte/tölti ki az életem; másrészt a diszlexia, diszgráfia nálunk is jó ismerős volt sajnos, és fontos volt olyan példaképeket találni, akik hasonló hátrányokkal küzdöttek, ennek ellenére mégis sokra vitték) egyszer csak felkiáltott Kékhemü viselt dolgairól szóló szemelvényeim hallatán:
- Ő a legjobb fej a főnökeid közül!
Akkor András valamiféle példaképre lelt, s én erősen csodálkoztam, hogy miért nem a népvezér Farkas lett az (neki is megvannak a maga hibái kellő számban ahhoz, hogy példakép lehessen, ráadásul úgy tud emberket lelkesíteni, hogy pár mondata után a legelvadultabb bróker is önként tüzes karikát ugrik), de idővel lassan megértettem.
Sok a találkozási pont: a diszlexia/gráfia, a hajózás iránti rajongás, a Rák napjegy és mindaz, ami ebből fakad: a család és a hagyományos értékek alapvető tisztelete, még akkor is, ha fiatalon a Rák fiúk is sokat, talán túl sokat is duhajkodnak.

Ma Magyarországon a klánok uralkodnak. Ez fontos, meg kell érteni, és jelen bejegyzésemben nem is kívánom ezt a tényt minősíteni - mert önmagában nem is jelent semmit, talán csak az minősíti egy-egy klán működését, hogy a hatalmát mire is használja. (No meg jelentős rendszerkockázatot jelent a klánok potenciális egymás elleni háborúja - melynek előszeleként, bizony, láthattunk már csatározásokat).
Maradjunk annyiban, hogy vannak mérsékeltebb, konzervatív irányzatok, és vannak durva harácsgépek. Persze, sose felejtsük el, hogy mindegyiknek egy célja van: az eredeti tőkefelhalmozás. Legfeljebb az eszközökben van némi változatosság.
Ez Nernia, ahol az üzleti tisztesség fogalmát nem minden esetben értelmezik egyformán a felek - s ez egymás közti viszonylataikban is fellelhető.
Az évtized (számomra második) legnagyobb üzleti eseménye tehát egy ilyen történet volt, és belőlem rengeteg energiát kivett az állások védelme - amire nem lett volna szükség, ha a fent emlegetett ókonzervatív fogalom értelmezése körül a feleknek nem lettek volna nehézségeik.
De voltak. Voltak, s ez komolyabb kritikája a rendszer működésének, mintha valami bolsilibsi propagandát tolnék.

El kellett telnie egy kis időnek, mire viszonylag tárgyilagosan tudtam szemlélni az évtized második, szakmailag legnehezebb időszakát és benne a saját tevékenységemet.
Azt hiszem, összességében elégedett lehetek az akkori teljesítményemmel. De arra csak nemrég jöttem rá, hogy emellett azt is elmondhatom magamról, hogy immár a pénzügyi ágazat minden szegmensének elszámolásait könyveltem. Volt szerencsém a pénz forgalmi eszköz funkciójához (anno pályakezdő koromben a devizaklíring elszámolások főkönyvi könyvelődését ellenőriztük, így kezdődött ismeretségem a pénzintézeti számvitellel). Később dolgoztam(zom) a felhalmozási eszköz funkciót támogató területen (brokerage). A Faktorral lett teljes a pénzügyi könyvelési tapasztalatom, a fizetési eszköz funkció elszámolási specialitásainak megismerésével.
Nemrég jutott eszembe az a régen feledésbe merült gondolat is, ami akkor kelt, mikor Anyám bedugott a közgazdasági szakrettenetesbe, kifejezetten akaratom ellenére (én a Kaffka Margit Gimnáziumba akartam járni, a gyönyörű régi épületbe, leendő értelmiségiek közé, mint leendő értelmiségi, konkrétan író, igenis...) és közölte:
- Neked szakmát kell tanulnod, mert én már öreg vagyok, ki tudja, meddig bírlak eltartani!...
Azóta eltelt 35 év, és még mindig itt rongyol le-föl a folyosómon, mint a mérgezett egér, ha rájön a ketyere, és keresgéli a nem létező barátait - szóval az első két év után eljövő beletörődés állapotában azt kívántam magamnak, sötét napokon, a számvitel könyv felett:
- Istenem, ha már könyvelő kell, hogy legyek, add, kérlek, hogy egy  brókercég főkönyvelője lehessek!
Akkoriban - a rendszerváltás éveiben - érdekesnek, izgalmasnak és újszerűnek tetszett ez a terület, a pénzcsinálás területe, - kívánságomat nyilván ez a tény motiválta.
De teljesen mindegy, mi volt a kiváltó ok.
"Kérj, és adatik!" - mondja a Biblia a maga ősi kifejezésmódjával azt, amit manapság a Vonzás Törvényének nevezünk. S én leültem 2009-ben Szúróslevelűvel azon az állásinterjún - s mikor felálltam, nem volt kérdés, hogy hol a helyem.
Avagy: vigyázni kell a kívánságainkkal, mert ha hiszünk abban, hogy jár nekünk, amit kívántunk, akkor az előbb, vagy utóbb, de megvalósul...

No de visszatérve az évtized második felébe, a Faktort követő év volt, ha úgy tetszik, az önjutalmazás éve.
A Faktorral sok minden lezárult ismét: szakítottam Csabával, mert már nem bírtam, hogy szégyellnem kell mások előtt, ahogy velem bánik - majd kis időre rá elkezdtük rövid, ám viharos viszonyunkat Istvánnal, aki végül, ugyanolyan kurtán-furcsán, ahogy elkezdte az egészet, egyszerűen kidobott.
No ott tényleg megérezhettem, hogy eszközre volt szüksége személyemben, semmi másra - tulajdonképp jól fizetett színésznő voltam, akitől teljes katarzist vártak el, ezért fel sem világosították arról, hogy az egész csak színjáték, ne élje bele magát túlságosan a szerepbe.
No ezek az élmények; ez a három, egymásra torlódott esemény, olyan változásokat okozott az idegrendszeremben, hogy pár hónapig nem győztem úszni, hogy egyáltalán visszanyerjem a nyugalmamat, elmúljon a bőröm alól a pszichotikus viszketés, és legalább pár órát nyugodtan tudjak egy helyben ülni ismét, ha már könyvelő vagyok sajnos Anyám akaratából.
A heti három-négy edzés, és mellé ismét a nem evés periódus, megint csak helyre hozta az alakomat és valamelyest le is nyugtatott. (Kár, hogy a jó alak nem tartott tovább fél évnél.. :( )
Kegyes volt velem a Sors akkoriban: bár felmondtam a Faktornál, de a Farkasnak hála, volt akkora szerződésállományom, hogy az előző évek munkaráfordításának a töredékével, szinte ugyanazon a jövedelmi szinten maradtam, mint korábban.
Közben megismertem Robertót, és őszintén bevallom, eleinte úgy gondoltam, hogy ez egy laza, szex központú kapcsolat lesz, részemről némi anyagi természetű támogatással a családi helyzete (no meg a -10 év) okán. (Faszkalapkodás, hogy klasszikusokat idézzek).
De nem volt szerencsém. Szexből aránytalanul kevés, elkötelezettségből meg megoldandó problémából aránytalanul sok az, amit ez a kapcsolat hozott.
Talán nem is legjobban a folyó anyagi helyzetünk örökös gyengélkedése zavar (ennek a kezelésében több évtizedes rutinom van), hanem inkább a szabadságom korlátozása.
És nem, nem a szexuális szabadságra gondolok itt, sokkal inkább az alkotói szabadságra, mert fogy az időm. Fogy az időm, és a számomra legfontosabb dolgokkal még alig volt időm foglalkozni.
Arra a szabadságomra gondolok, hogy legyenek üres óráim, melyeket nem a pénzhajhászattól, vagy a rekreációtól veszek el, és amelyek a számomra valódi örömöt jelentő kreatív tevékenységekkel tölthetők. Hisz annyi minden van ebben a témakörben, amit igazán szeretnék kipróbálni - és amire mostanában, elsősorban saját önzetlenségem következményeként, ismét nincs esélyem.

Furcsa dolog, de ennek ellenére szeretem Robit. Szepes Mária írja a Szerelem mágiájá-ban valahol, hogy a szellemi, leki egyezés fontosabb, magasabb rendűbb, mint a testi - s az bizonyos, hogy Robival ezeken a síkokon (főleg lelki síkon) komolyan összefonódott az életünk, már amennyiben közös kiemelt céllá vált a gyerekei felnevelése.
Ilyen értelemben társakká váltunk, szövetségesekké - s ez komoly köteléket jelent mindkettőnk számára, azt hiszem.
A múltkor megint elfelejtettem, hogy hová raktam a kulcsomat (igen, megint alacsony a haemoglobin szintem). Mikor előkerült, elkeseredetten kiáltottam fel:
- Ha már most ez van, milyen leszek 90 évesen?
Robi kapásból visszaszólt:
- Azt nem tudom, de majd meglátom.
Elképedt arcomat látva hozzátette:
- Legalábbis remélem.

Nekem még most is furcsa ez, miért akarna addig velem maradni?
De persze tulajdonképpen jól esett.

Évtizedértékelgetés I. (margin call)

Beszélgettünk ma az irodában, s folyamatban lévő ügyeink kapcsán sor került arra, hogy visszamenjünk a téridőben pár évvel, egészen addig a bizonyos napig.
Addig a napig, amikor romba dőlt sok-sok év munkája.
Igen, új kollégáinknak meséltük, hogyan éltük meg azt a bizonyos 2015. január 15-ét.
- Képzeld, az irodában volt vagy harminc számítógép, és mind villogott és pittyegett, folyamatosan, egész nap vibrált a "margin call". A kereskedési rendszerek összeomlottak. Nem kaptunk adatokat, csak hajnalban, amiket manuálisan kellett felrögzíteni.
Iszonyú volt... iszonyú volt, ahogy a gépek ott villództak, pittyegtek, és mi tehetetlenül álltunk és néztük. Mint egy rossz filmben, tényleg olyan volt - mondtam, és egyszerre végigfutott a hátamon a hideg.
- Jaj, most is libabőrös lettem tőle - mondtam. - Aki azt az élményt átélte, az más emer lett, ebben egészen bizonyos vagyok. Azóta teljesen másként gondolkodok dolgokról. Mást jelent az a szó, hogy "kockázat".
A Galamb meglepődve nézett rám, volt egy olyan érzésem, hogy kimondtam, amit gondol, érez - jobban meggondolva az elmúlt évekbeli cselekedeteit, a háttérben, fő mozgatórugóként alighanem mindenek felett ennek a szónak az új értelmezése lehet - de erre csak most, a történtek elemzése során jöttem rá, ott, akkor csak a meglepődést éreztem, mintha kimondtam volna valamit, ami fontos, és amit ő is hasonlóképp él meg.
Átvette a szót, mesélt arról a napról, a margin call napjáról, hogy ő - ők - hogyan élték meg azt, és az azt követő időket, mikor a cég léte vagy halála egyetlen hajszálon múlt.
Amikor a nap eseményeit taglalta, egyszer csak félbe szakította és azt mondta:
- A hideg futkároz a hátamon, tényleg...
Rálestem a fiúkra. Az informatikus vörös volt, a tréder elsápadt. Hideg borzongás volt a levegőben, a pénzügyi halál szele.
- B@sszus - gondoltam magamban. - Nekünk mindannyiunknak teljesen kezeletlen poszttraumás stressz szindrómánk van. A mai napig. És nem kicsi.

- Érted, odamentem dolgozni. Güzültem évekig. Aztán... elkezdett jobban menni végre. Néztem a mérlegfőösszeget, és elkezdtem reménykedni: idejöttem egy kis céghez, és a végén egy nagynak leszek a főkönyvelője. Beleadtunk mindent, apait-anyait, mindannyian. Teljes lelkesedéssel. Már kezdett jól menni: masszőr, meg kirándulgatás... és akkor jött az a nap.
Azóta se hevertük ki. Nem hevertük ki... egyikük sem... - mondogattam a kocsiban elkeseredetten Robertónak.
- Tudod, nehéz nap volt a mai, de addig bírtam. Pörögtem. De akkor... kiszállt belőlem minden energia. Azóta nyűgös és fáradt vagyok, fázom és fáj a fejem - foglaltam össze fizikai tüneteimet.

Kicsit később elém jött a szám: 2020, és rájöttem, hogy nem csak az én életemben, de az emberiség életében is eltelt egy újabb évtized. A 201X éveknek rövidesen vége lesz.. micsoda évek voltak, belegondolni is szörnyű.

És akkor jött az elhatározás: idén szakítok az eddigi hagyománnyal, és nem évet értékelgetek (illetve nem kizárólagosan), hanem évtizedet.

Hisz hatalmas utat jártam be ez alatt az idő alatt - még akkor is, ha ez az út csak ritkán volt derűs.
Mindegy, kezdjünk hát neki, induljunk a gazdasági vonulattal.

Személyes életembe a kerek évszámok eddig mindig sok nehézséget, kihívást, feladatot hoztak eddig. Ilyen volt, mikor húsz évesen egyszerre tudtam meg, hogy terhes vagyok és hogy felvettek a főiskolára. Harmincadik életévemben pedig leestem a cseresznyefáról és eltört a gerincem.

 2010-ben, az évtized első évében pedig, épp frissen elvált emberként (én képes voltam arra a csodára, hogy egyszer menjek férjhez, de kétszer váljak el - és a második válásom, a Nagy Fallal való élettársi kapcsolat megszakadása, sokkal több háborúsággal járt, mint annak idején Mosolyalbum távozása) anyagilag, lelkileg teljesen padlóra kerülve léptem át a gyönyörűséges új évtizedbe. Van valahol egy dossziém, a címe: "2010 és egyéb számok" - a pénzügyi és egyéb dokumentumaim gyűjtőhelye abból az évből, amikor végrehajtás végrehajtás után kezdődött ellenem a különböző, Nagy Fallal közös életünk alatt felvett deviza- és egyéb hitelek miatt.
16 millió tartozással hagyott itt, arra emlékszem. És el akarta perelni minden vagyonom felét - úgy, hogy a tartozás a nyakamon maradt volna.
Hogy nem sikerült neki, azt a Galambnak köszönhetem. Ő fogalmazta meg az ellenkérelmemet a bíróságra, és ő világosított fel arról, hogy a vagyon feléről lemondhatok, de attól a tartozás még a nyakamon maradna. Így átgondolhattam az életemet, és ragaszkodni kezdtem ahhoz, amim van - pedig előtte már, (nagy úr a pszichoterror, és bárhogy is próbálják a gyerekei szépíteni, Nagy Fal bizony  nem fukarkodott vele) rossz pillanataimban a részleges beleegyezést fontolgattam.
A hitel azóta nagyságrendileg visszafizetésre került. Van még belőle egy kicsike - de szerencsére már csak kicsike.
Az eszközök értéke pedig megtöbbszöröződött.
De azért idáig eljutni nagyon keserves volt.

Emlékszem a napokra, mikor Andrással fázósan kucorodtunk az egy szem kályha mellé, amibe alig volt lelkierőm befűteni a hosszú és nehéz munkanap után, s az érzésre, mikor azt mondta nekem a fiam: "Ennél még a kínai gyerekmunkásoknak is jobb dolguk van!"
Szégyelltem magamat emiatt a mondat miatt - erőn felül küzdöttem, hogy elfogadható életszínvonalat biztosítsak neki, nekünk, a válás, a válság, és minden ellenére, és akkoriban mégsem igazán sikerült.

Emlékszem az évre, mikor tönkrement a tető, és minden holmink sz@rrá ázott. Ki kellett dobni a bútorokat, a ruhákat, a melegburkolatokat - mindent.
A felrobbant boylerre. Arra, hogy András szép szobája rommá lett a megolvadt műanyag idomokon keresztül visszafolyt forró víztől.
Az érzésre, ahogy bujkáltam a végrehajtók elől. Ahogy dugdostam a kocsit, hogy ne vigyék el. Az elhatározásra, amit egy ismerősünk története váltott ki belőlem: "Nem adom az autómat, azért sem! Hogyisne, elviszik, tárolási díjat vágnak rám, aztán eladják bagóért, és ugyanannyi lesz a tartozásom, mintha nem vitték volna el - akkor meg itt rohadjon meg, ha meg kell neki. Ti ebből nem esztek, ezt garantálom! Sétálgassatok, keresgéljétek, ha rajtam múlik, soha nem lelitek fel" - nem is kaptak belőle egyetlen lökhárítót se.
 Ahogy sakkoztam a kiadásokkal. Mikor megszívatott az "autószerelő", mert 120 ezer forinttal több lett a számla vége, mint a megbeszéltek, és több, mint fél évig nem tudtam kiváltani az autót tőle. Kénytelen voltam bevásárlókocsit lopni a Tesóból, mert különben nem bírtam volna hazakeccsölni az élelmiszert toronyiránt Borzasztópusztára. Képzeljetek el, ahogy feltűnés nélkül kisétafikálok egy degeszre tömött bevásárlókocsival a parkolóból, leküzdöm a budaörsi vasútállomás melletti, örökké húgyszagú vasúti aluljáróba a lépcsősoron, majd a túloldalon fel, és irány toronyiránt...
Szörnyű volt.
De túléltem. És ami nem öli meg az embert, az megerősíti... legalábbis ezt mondják.

Lassan-lassan mégiscsak jobb lett - válságmenedzsmentből mindig is jó voltam, azt hiszem. Akkoriban sokat segített a taoizmus, a kis lépések művészetén át a tárgyilagos valóságszemléletével (örülj neki, ha esik az eső, mert ha nem örülsz, akkor is esik) - rengeteg olyan segítséget nyújt ez az eszmerendszer, amit nem igénybe venni egyszerűen vétek. Jó tanítót kaptam az ismerkedéshez, a mai napig hálás vagyok DC-nek útmutatásaiért - ha nem is direktben, de áttételesen nagyon is tartotta bennem a lelket azokban a nehéz időkben.

A nagy kerék tovább fordult: kezdetét vette némi fellendülés. 2014 a reménység éve volt, azt hiszem. A reménység és az építő munka időszaka.
Aztán jött a margin call... és minden átértékelődött ismét.
- Tudod - nyafogtam Morgónak akkoriban szinte naponta - tudod, nekem volt már olyan jó munkahelyem, ahol azt gondoltam, hogy innen akarok nyugdíjba menni. Elvitte a válság, megszűnt, bezárt. A legnagyobb hitelválság közepén, a megháromszorozódott törlesztőrészletekkel, ott álltam három kamasz gyerekkel, megszűnő munkahellyel. Vagy harminc helyre küldtem önéletrajzot... két helyre hívtak interjúra, az egyik volt ez itt, én választottam - és most ez is csődbe megy? Nem akarom, nem bírnám elviselni...
A legrosszabbat végül sikerült elkerülni - de a sodródás időszaka jött, a sodródásé és leépülésé.
Sokat beszélgettünk abban az időben - mindannyian az életünket tettük fel a történetre, melynek idő előtti és gyászos vége sokkolt minket; próbáltuk feldolgozni a traumát és kitalálni, hogyan lehet egy ilyen tapasztalás után tovább létezni. Ezzel telt a 2015-16-os év fordulója.
Egyik nap az egyik bróker srácnak ecseteltem, hogy jövedelemcsökkenés esetén mik azok a "luxus" kiadásaim, melyekről lemondok majd - mire ő rám szólt.
- Nem jó az irány! Ne csökkenésben, növekedésben gondolkozz!
Eltátottam a számat a csodálkozástól.
Igaza lett - neki is hálával tartozok, amiért a megfelelő időben a megfelelő vágányra terelte életem kis vonatát.

A következő évek a volumen bővüléséről szóltak.
Egyre több és több megbízásom lett - nem kis részben a Farkasnak köszönhetően, de rajta kívül is. Mindenhonnan jöttek a felkérések, és én nem tudtam nemet mondani.
Ebben a pénz szeretetén és főleg neveltetésemen túl (mely arra kondicionált, hogy én soha nem mondhatok nemet) nem kis része volt a Csabával való kapcsolatomnak is, azt hiszem (így utólag).

És akkor most térjünk ki a magánéleti vonatkozásokra is, pár gondolat erejéig.
Az évtized a válásommal kezdődött, melynek közvetlen kiváltó oka volt, hogy megcsaltam gyermekeim apját.
Sok időnek kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy ezt ő sokkal előbb, sokkal többször és sokkal csúnyábban megtette (erről írtam is itt már az istennős sorozat wc pucolós jelenetében) - de mégis volt bőr az arcberendezésén pálcát törni felettem.
Ma már tudom, hogy a bűn vele járója a bűnhődés, és én vélt bűnömért, kedvenc unokabátyámmal való kapcsolatomért jó ideig és elég változatosan megbűnhődtem.
Kezdve azzal, hogy a mások boldogsága árán kezdődő kapcsolatok valóban eredendően kudarcra vannak ítélve, és igen erős kötőanyag kell, hogy elbírja ennek a bűnnek a súlyát; folytatva azzal, hogy Jé tényleg nem normális ember; meggyőződésem, hogy az alkoholizmus nála skizofrén tüneteket produkál - jaj de utálom az anyámnak nevezett lény arcán ugyanazokat az arckifejezéseket viszontlátni, melyektől szenvedtem a Jé mellett töltött szűk két évben... félelmetes köztük a hasonlóság - már ami az őrületüket illeti, sajnos. :(

Egyszer, hazafelé bandukolva, megkérdeztem a Hangtól, meddig kell még bűnhődnöm.
- Még két évig - jött a penitencia, melybe némi megkönnyebbüléssel, azonnal bele is törődtem.)

Jé (kényszerű) távozása után a purgatórium következett. A legszegényebb időszak, a múlt teljes lebomlása utáni, abszolút nullpont.
Dolgoztam, rendben tartottam a háztartást, amennyire tőlem tellett; izgultam züllésnek indult, elvadult kamasz fiamért Andriskáért (addigra egy fiam szeretetét már elvesztettem, és nagyon fájt - a másikkal nem akartam ezt megélni semmiképp, inkább tűrtem, vártam, izgultam, és amikor csak lehetett, beszélgettem vele). Ja és Randivonalaztam. Akkor kezdtem el beszélgetni Csabával ott a naplóban.

Akkoriban nem kívántam enni - nem is nagyon volt mit, de abban a lelkiállapotban, ha lett volna, sem hiszem, hogy nagyon sok táplálékot vettem volna magamhoz.
Azt hiszem, ha valaki így érez, az alapvetően lelki és fizikai szinten elutasítja az életet.

2013 őszén nem ettem mást, csak almát és diót.
Felséges volt.
Könnyűnek és tisztának éreztem magam. Míg gyalogoltam, stoppolgattam úton-útfelen, azt a fajta könnyűséget éreztem, ami azok sajátja, akik már nem félik a halált.
A kilók málltak le rólam, a rossz szagú, fekete színű hasmenés állandósult - de nem bántam.
Nem bántam, mert valami furcsa, megmagyarázhatatlan boldogságérzet vett rajtam erőt.
Nem zavart, hogy munka után elbóbiskolok a villamoson, mint egy öreg mama, és az sem, hogy furán néznek rám, ha elfelejtek ezt-azt.
Csodaszép dolog az agyi oxigénhiány, nekem elhihetitek.
Garantáltan jó közérzetet biztosít.

A háziorvoshoz Anyám gyógyszerét íratni mentem - s ahogy rám nézett, azonnal küldött vérképre.
- Magának vérzik a gyomra!
- Ugyan már, nem láttam semmilyen vért, sehol...
- Be kell feküdnie a kórházba, kivizsgálásra!
- Nekem? Most? Éves záráskor? Szó nem lehet róla. Mindig is anaemiás voltam, írjon fel valamit rá, aztán majd ha vége a zárásnak, egye fene, befekszem.
Ez 2014 tavaszán történt, könnyű voltam, szép karcsú, kis túlzással légies és boldog - épp csak örökké fáradt.
De kitartottam, végig csináltam a zárást, túlórákkal, könyvvizsgálattal, felügyelőbizottsággal, tulajdonosi elvárásokkal együtt.
Aztán jött a kórház.
A kórház, ahol azt mondták: teljes lehetetlenség, hogy egy ennyire picike lyukon keresztül valaki ennyire kivérezzen.
És tovább utaltak arra a bizonyos kapszulaendoszkópiára, ahová Csaba nem volt hajlandó elvinni Esztergomba.
Csaba nagy szerelem volt nekem, imádtam olvasgatni a naplóját RV-n, sokszor volt olyan érzésem, hogy az adott témáról én szinte szóról-szóra ugyanazt írtam volna... tulajdonképp a gondolataiba szerettem bele, azt hiszem.
No meg a stabilitásba, ami áradt belőle.
"Szélviharban papír tízes!" - piszkált akkoriban Morgó, aki mégiscsak jóval fiatalabb nálam, ha nem is annyira, mint Robertó; s mint ilyen és alapvetően (akkor még) egészséges ember, a maga szemszögéből még igaza is volt - s beláttam: ilyen labilis lelkivilággal nem lehet élni, kell találni az életben valamiféle fogódzót, biztos pontot.
Hát, ez lett Csaba, a maga negativizmusával egyetemben.
A mai napig sajnálom, hogy nem volt vagy 15-20 évvel fiatalabb, és hogy nem tudott túllépni az...
tudjátok, kin.
Sajnálom őt. Nagyon.
Szerintem mi ketten igazán összeillő pár lehettünk volna. Hisz még így is, a maga majdnem nyolc évével, életem második leghosszabb kapcsolatának mondható ez a.. nem tudom, mi.

Ezzel együtt, az első év végére kiderült számomra, hogy nem tud engem úgy szeretni, hogy én azt ténylegesen szerelemnek élhessem meg. Elegem lett abból, hogy nekem vérzik a gyomrom, neki meg a legnagyobb problémája, hogy a hajhullásom termékeit kell szedegetni a kanapéról. Hogy nem vitt el arra a vizsgálatra, pedig szükségem lett volna a segítségére.
Én, bármennyire is szerettem, az első év végén szakítani akartam vele. Ezt meg is mondtam neki.
Aztán jött a stroke - és én lassacskán, a fokozódó egészségügyi problémák okán, átmentem kisegítő ápoló személyzetbe.
Azt hiszem, részéről ez az egész az elején szexuális jellegű érdeklődés volt - később pedig szeretet talán. Ez a szeretet az évek alatt lassan fejlődött ki benne irántam, mint az iránt az ember iránt, aki törődik vele.
A családja volt a második csalódás nekem. Valamiért azt hittem, én kis naív, hogy ha a gyerekei velem egy idősek, majd jó barátság alakul ki közöttünk, hisz van egy ember, akit mindannyian szeretünk - sajnos ez nem így történt. Ők, főleg az idősebb lánya, azt hiszem, alapvetően lenéztek engem. Ő baromira nagyra tartja magát, meg a családját, és el sem tudta képzelni, hogy a (lenézett) apjával egy ennyivel fiatalabbb nő minek van. Talán ennyire selejt? Nem kell senki másnak? Azt meg végképp nem tudták hová tenni, hogy ez a nő nem buta, és nem anyagi előnyökért csinálja mindezt - sőt, rendszeresen ő támogatja az alezredes urat azok helyett, akik ezt akár meg is tehették volna. Tulajdonképp, szerintem,  egyszerűen nem tartotta szerethetőnek az öregfiút. És részben talán igaza is volt - de teljesen mégse.
Félreértések elkerülése végett: szívesen tettem mindent, amit tettem, szeretetből. De volt egyszer egy pillanat... igen. Akkor már nagyon beteg volt szegényem, és mindannyian rettenetesen aggódtunk.
És a nagy lánya elkezdett olyan hangon instruálni engem, mintha a személyzet lennék.
Szerencsére, talán látta a tekintetemet, hamar észbe kapott, és hangnemet váltott. Jól is tette, mert ha még egy mondatot mondott volna, biztos, hogy nagy balhé képződik - az pedig senkinek nem lett volna jó, legkevésbé szegény öregemnek.
Amúgy Csaba... hát igen, kevésbé volt empatikus lélek. Például Andinak is lekevert egyszer egyet stikába, majd letagadta. A gyerekeim, anyai mivoltom kifejezetten irritálták.. mégis, összességében segített az általa nyújtott stabilitás abban, hogy jobb anya legyek, mint amilyen zilált lélekkel lettem volna, azt hiszem. Nem igaz, hogy nem volt ebben az egészben kölcsönös a szeretet... mert volt, csak nem teljesen olyan, amilyennek lennie kellett volna.

Tehát voltak ebben a kapcsolatban olyan elemek, amik a munka irányába hajtottak; s én zokszó nélkül vállaltam 16-18 órás munkanapokat ebben az időben, még a gerincem maradék épsége árán is.
Nem akármilyen sikerélmény volt három pénzügyi céget szimultán főkönyvelni közel két éven keresztül, csakély ár érte egy gerincsérv...

Lófaxt.

Iszonyú nagy ár érte.

Emlékhatás

...azért jó néha végig nézni a régi képeket, mert... ha fáj is a szívem mindazokért a szépségekért, szeretett emberekért, állatokért, növényekért, amelyek már elmúltak - ha véigpásztázom tekintetemmel az elmúlt években készített fényképeimet, béke és boldogság fog el.
Gyönyörű szép életem volt, mert rengeteg szépséget láttam.. s talán valamelyest láttattam is.
Már megérte megszületnem, ha csak ezt az egyetlen dolgot nézzük, akkor is.
Képeim egyúttal figyelmeztetések is.
Figyelmeztetnek atta, hogy mik az életben a valóban fontos dolgok....

Hogy soha ne felejtsem el.

Kávé

"- Légy résen! - mondta a cserkészfiú.
 - Rés készen! - felelte a cserkészlány."

Kékhemü épp behelyezte az egyetlen, ott felejtett kávéfőzőbe az utolsó kapszulát. Tartalmát testvériesen elfelezte két, szedett-vedett, ott felejtett csészébe.
Mindez a levendulás villa földszintjén történt, úgy három hete.
Elnéztem gyakorlatlan, de igyekvő mozdulatait, és arra gondoltam: itt most olyasmi történik, amihez hasonlót csak nagyon kevés ember élhet át. Elmondhatom magamról, hogy itt, most, rengeteg nulla főz nekem kávét. Annyi nulla, amit az emberek nagyobb része ésszel sem nagyon érhet fel.
És ő főz kávét. Nekem.
Ez olyan esemény, amit feljegyezhetek a nagy könyvbe, a mások által nem feltétlenül értelmezhető, értékelhető, pénzben pedig végképp nem kifejezhető, örök életre szóló dicsőségtáblára. Igen, arra, amelyikből rossz időszakokban erőt lehet meríteni.
Kávéfőzés közben cinkos mosollyal fordult vissza a falatnyi főzőfülkében.
- Képzeld. ötszáz milkával bent ragadtak! A marhái!
A kék szemekben a vidámság apró szikrái villantak fel egy-egy ezredmásodpercre.
- Megmondtam Kojaknak, hogy ezt így nem lenne szabad csinálni, de hiába beszéltem - feleltem, majd kirobbant belőlünk, mindkettőnkből az elemi, felszabadító nevetés.
Később a beszélgetés komolyra fordult. A felkészülésé volt a főszerep. Igen, fel kell készülni az eljövendőkre.
- Már csak fél év? - döbbentem le, még annak ellenére is, hogy úgy kilenc-tíz hónapja irkálgatok a küszöbön álló válságról Fájszbukkon. Eleinte mindenki kiröhögött, lehülyézett, és a makrogazdasági indikátorok változásai helyett a lelkiállapotommal foglalkoztak, igen szofisztikált, de ennek ellenére kevésbé értelmes módon. Mostanában már kevesebb a kritikus hang... persze lehet, hogy csak kiirtottam őket, nálam az ilyesmi megesik.
Tehát hónapok óta irkálok a mélyben zajló folyamatokról, mégis, valahogy azt képzeltem, hogy van még egy évünk. Ehhez képest mellbe vágó volt az idő jelzett szűkössége.
- Igen, fel kell készülnünk. Készen kell lenni, mire eljön az Idő.
Szótlanul bólintottam.
Készen kell lenni.
...
- Nem akarok még egy válságot úgy elszenvedni, mint az előzőt. Arra ráment a családom... és kis híján az életem is. Soha többé olyat - feleltem Morgó felvetésére, mikor némely cselekedetem mozgatórugója után puhatolódzott.
És igen. 2010-ben a teljes összeomlástól alig választott el valami. Talán csak egy pár kiskanálnyi extra lelkierőn múlt, hogy nem lettem hajléktalan, alkoholista, végleg eltévedt ember.
Még egyszer egy ilyet nem kockáztathatok meg.
Forog a nagy kerék, egyszer fent, egyszer lent - mondta Johann nagyapám (talán még emlékeztek rá, idéztem már itt), s ez nem csupán a személyekre, de a társadalmakra is igaz. Avagy talán, még ennél is aktuálisabb a Biblia megállapítása: ideje van a vetésnek, és ideje az aratásnak.
Merthogy a gazdasági válság, legújabb megállapításaim szerint, lényegében a realizációs szakasz. Az aratás ideje. De learatni csak azt tudja mindenki, amit korábban elvetett... épp ezért kell(ene) a "vetés" időszakában körültekintőbbnek lenni.
Talán Johann mondása épp azokra igaz, akik a vetés, növekedés szakaszaiban nem kellően körültekintők? Erre eddig még nem is gondoltam - de nem lehetetlen. Hisz minél messzebb kerül valaki a Közép igazságától, annál nagyobb kört kell megtennie - a nagy keréken.
Ami a kockázatokat illeti, nagyon megváltozott a "kockázat" szóhoz, mint fogalomhoz való hozzáállásom a margin call kapcsán.
Én azelőtt kockázatvállaló ember voltam, afféle "ide nekem az oroszlánt is, fél kézzel falhoz verem" mentalitással.
Az ott átéltek, továbbá pénzügyi szakmai tanulmányaim a tőkeáttételről; a kockázati kitettségekről; a kockázatok fajtáiról, típusairól; azok kezeléséről, az intézkedési tervekről - mindezek nagyon erőteljesen hozzájárultak ahhoz, hogy elkezdjem saját kis privát életemben a különböző típusú kockázatok felismerését, feltárását, azonosítását, kezelését és lehetőség szerint a háttértárolókban az intézkedési tervek összeállítását.
Nem, nem lettem kockázatkerülő, én valószínűleg sosem leszek az.
De folyamatosan tanulom, hogy hogyan lehet a kockázatokat úgy kezelni, hogy ne borítsák meg az életemet.
Mondom: tanulom. Mint ahogy a befektetői szemléletet Kékheműtől.
- Ő a kedvenc milliárdosom - mondtam ma, kissé tán nagyképűen az irodában.
- Úgy értem... ismerek még más gazdag embereket is, tulajdonképp elég sokat ahhoz képest, hogy nekem mi a státuszom... de van, akit egyenesen utálok. Olyanok is vannak, akiket ismerek, elfogadok, de nem tudok teljes mértékig azonosulni a stílusukkal, felfogásukkal. Vele nincs ilyen. Én hozzá tanulni járok. Tanulni a befektetői gondolkodásmódot, a szemléletét. Mert én soha többé nem akarok olyat, amilyen 2010-ben volt. Én, ha egy mód van rá, a válság idején a másik oldalon akarok állni.

De legalábbis azon semmiképp sem.

Halottak napjára

...mert az idén már eggyel többen néznek a csillagokból...

Republic: Erdő közepében

"Kutyák ugatása ne verje föl álmom
Őrizz engem ezen a világon
Őrizz engem ezen a világon
Fényes utakon, engedj szabadon járnom
Árva szívem annyira fáj
Éget a bánat, mosd el szél zivatar
Őrizz engem ezen a világon
Fényes utakon
Engedj szabadon járnom, engedj szabadon járnom
Engedj szabadon, szabadon járnom
Értem nyílnak a réten a virágok
A Felhők között magasan járok
Engem hívnak, hívnak a harangok
Én elmegyek és Ti itt maradtok
Árva szívem annyira fáj
Éget a bánat, mosd el szél zivatar
Őrizz engem ezen a világon
Fényes utakon
Engedj szabadon járnom, engedj szabadon járnom
Engedj szabadon, szabadon járnom

Madarak ha szállnak, helyettem is szállnak
Híreket visznek üzenetet várnak
A baglyok elalusznak, ha eljön a reggel
Kakas kukorékol, hogyha a Nap felkel
Árva szívem annyira fáj
Éget a bánat, mosd el szél zivatar.."

A Karma karma

A Legyőzhetetlen Sárkány, az Idő, viharos gyorsasággal falta fel az októberi nappalokat. Elhozta a 49. születésnapomat, majd elrohant vele vidáman és nemtörődöm módra, csakúgy, mint az élet többi napjával, mióta 1970 október 22-én délután fél öt tájban megérkeztem erre az árnyékvilágra, mert anyámnak szüksége volt egy kis fiatalságra, no meg egy főkönyvelőre. Rengeteg, rengeteg naptárlapot rabolt már el azóta... elszomorítóan sokat, igen.

Eltelt hát az október... Egyik nap még aranyban és rezes vörösben ragyogtak a fák, a másikon már puha avarszőnyegen botorkáltunk.
Október közepe táján kezdett lelkiismeret-furdalásom, sőt hiányérzetem támadni, amiért mégsem szerveztem meg a túrát a fotósokkal Aggtelek környékére, holott én voltam aki az egészet bedobta - de le voltam foglalva az életben maradáshoz kapcsolódó népi sportokkal, úgymint munka, lábadozás, a rend minimális fenntartása és Roberto viselkedésének megfejtése.

Két hétre viszonylag közel kerültünk ismét egymáshoz, érzelmileg és fizikailag is. A közelebb kerülést egy kalapkúra hozta el - lementünk a kocsmába sok idő után, ahol korlátozott létszámban voltak fellelhetők a helyi fiatalok és kevésbé zsengék. Az egyik fickó, aki azelőtt a párjával járt le, ez úttal egyedül volt és masszívan ivott. Masszívan ivott, és az első gyereke anyja után siránkozott, akit milyen hülye volt, hogy elengedett - barátnőnk a második gyerekének az édesanyja, 15 éve éltek együtt - s én kiakadtam, mint a sezlonyrugó, ha ráveti magát valami nagy darab állat.
- Mert mind ilyenek vagytok! Mindnek van az életében egy nagyon nagy ŐŐŐŐŐŐ, akkora, hogy lelóg az A4-es lapról. Simán csajoztok, kapcsolatot létesítetek, még gyereket is csináltok, családot játszotok olyan nőkkel, akik nektek semmit nem jelentenek, nem jelenthetnek, mert ott a nagy ŐŐŐŐŐŐ, akihez úgyse ér fel a második, x-edik versenyző... ezek a kapcsolatok eleve bukásra vannak ítélve - miattatok! Ha egy nő új kapcsolatot létesít, azt általában akkor teszi, ha az előzőt lezárta, nyitott az újra. Azért teszi, mert tovább szeretne élni. Mert bennünk erősebb az életösztön, igen. Ti viszont bálványimádók maradtok, és tönkreteszitek vele nem csak a saját életeteket, hanem az új párotokét is! - bukott ki belőlem a Csabával töltött nyolc év minden bánata. Roberto furcsán nézett rám - nyilván ilyen esetekben rossz, ha az ember színjózanul ül ott egy csapat részeg emberrel, de ő akarta, hogy így legyen.
- Ne nézzél, te ugyanilyen vagy! Megrekedtél a gyerekeid anyjánál, azóta se tudsz szeretni! Szerinted, miből volt elege Last Mohikan-nak? És szerinted én nem érzem? Képtelen vagy szeretni, egyszerűen rettegsz attól, hogy mi lesz, ha... így nem lehet élni, érted?
- Te pedig - fordultam vissza a részeg fickó felé - megérdemled, hogy kirúgott.
- De hát... megcsalt... elveszi a pénzemet... a lakásomat...
- Igaza van. Jól tette! Te az életét vetted el. Gyereket szült Neked, lehúzott egy emberrel 15 évet, aki sose szerette őt. Most is az előző nője után nyavalyog. Az előző után!!!!
Ha férfi lettem volna, lehet, hogy összeverekszünk, így azonban végül puszi-puszival búcsúztunk - de a kocsiban sem nyughattam.
- Te is ilyen vagy. Nem akarsz élni, nem akarod a jót, csak a rosszra koncentrálsz. Nem vagy hajlandó adni semmit magadból. Még szexelni se. Aztán csodálkozol, hogy magas a vérnyomásod, meg minden bajod van. Negyven éves férfi vagy. Neked az létszükséglet. Meg fogsz murdalni, ha nem, - de tudod mit? - meg is érdemled. Nem érdemelsz jobbat, egy se érdemel jobbat, aki nem becsüli annyiba az életet, hogy élje, vegetálás helyett. ...Nekem meg még biztosan lesz valaki, aki értékelni és valamelyest viszonozni is tudja, amit képes vagyok nyújtani. - mondtam, mondtam, Kőbányától Törökbálintig, megállás nélkül, hangosan, határozottan, keményen, mint a kád széle.
Azon az éjjelen én hamar elaludtam, kiordítva magamból minden fájdalmamat - hogy Robi mit csinált, azt nem tudom, de reggel alig éltünk mindketten.
Hajnalban érdekes álmom volt. A Margit híd pesti hídfőjénél jártam, mindenképpen fel akartam jutni valahogy a Várba, ahol állítólag Anyám volt - nem sikerült: a villamosok nem mentek át a hídon, a buszról lemaradtam, gyalog meg valamiért nem jutott eszembe elindulni, vagy talán le is volt zárva az út.
Erre ébredtem, mikor félálomban a Hang így szólt hozzám:
- Egy ilyen hülyeség miatt ne dobd el az Életet.
Furcsa módon, a Robival való kapcsolatomat a Hang Élet-nek minősítette... igen, ez teljesen irracionális dolog, de így történt.
Így tehát én megenyhültem, Roberto viszont komolyan megrémült - így ez a nagy veszekedésem paradox módon közelebb hozott minket egymáshoz.
Viszont megfigyeltem a következő napokban, hogy az erőnlétem nem akar javulni, gyógyszer hegyek, kalapkúra, népi gyógymódok ide vagy oda.
Úgy egy-másfél hét stagnálás után tehát, ezt felismerve, lassan és óvatosan, de én hátráltam ki a túl szorosnak érzett kötelékből. S azóta, ha keservesen is, de mintha javulna a fizikai állapotom.
Valahogy energetikailag nem szerencsés nekem, ha túl közel engedem magamhoz Robertót. Még akkor se az, ha ő éppen "jó gyerek", és a lelke mélyén nagyon is örül annak, hogy megmaradhattunk mi egymásnak.
Erről azt hiszem, egyikünk sem tehet, energetikai ambivalenciában élünk, mely főleg rám van negatív hatással - ezért a legfőbb saját érdekem, hogy betartsam kettőnk között a "biztonsági távolságot".
Mióta tehát visszakapaszkodtam oda, ismét javulni kezdett az egészségi állapotom, a köhögési rohamok, melyekkel immár három hete küzdök, enyhülni látszanak, bár önmagában az is durva, hogy három hét elteltével egyáltalán még mindig vannak.. na igen, valószínűleg nem véletlenül jött rám azon a szerda estén az irodában a világvége-életérzés. Tényleg majdnem lefordultam a székről.

Egyébként haladtam előre az aktuális világmegváltásaimmal - gondolok itt mind a karmikus feladatunkra egymással, mind Robiék kiemelésére a posványból.

(Morgó, aki több, mint egy évtizede ismer engem, egy időben mindig úgy fogadott az irodában:
"Áááá, megjött a Gabi! Halljuk, mi a mai aktuális világmegáltó ötlet?" - majd mikor előadtam az ötezerhétszázadik remek gondolatomat, és ő elég érdekesnek találta, feljegyezte egy Notes-ba a többi mellé, ezeket időnként a mai napig előveszi és jókat nevetünk rajtuk.)

Azt hiszem, hogy én olyankor érzem magam a legrosszabbul ebben a teremtett világban, amikor már a kreatív és világmegváltó, csodálatos ötleteim is elfogynak. Erről lehet tudni, hogy nagy a baj nálam, azt hiszem.
Ilyen egyébként eddig kétszer volt életemben. Az első a Nagy Faltól való válásom idején - túlságosan össze voltam törve azokban az időkben a saját, vélt bűnöm súlya alatt - hogy ebből kimásztam, tulajdonképp két embernek, Éva anyámnak és szegény Csabának volt köszönhető.
A második ilyen, borzalmasnak mondható időszakot tavaly ősztől idén nyár közepéig éltem át. Tudom, hogy ennek elsődleges kiváltó oka a Robiban való csalódás, valamint az, hogy a vele és családjával elvégzettek meghaladták azt a tempót, amit én egyáltalán tartani vagyok képes a Világmegváltás meg egyéb népi sportok tekintetében. És ez nem szubjektív, hanem nagyon is objektív megállapítás.
De, talán az előző időszak tapasztalatai, a magasabb tudatossági szint okán is, sikeresnek látszik a kilábalás. Mostanában emelkedő tendenciát mutat bennem az életkedv, és vele együtt a kreativitás is. Gyakorlati síkon ez Robertóék számára egy komplett, két éves terv körvonalazásában jelent meg - mely az albérlői státusz felszámolását, az adósságcsapdából való kilábalás vázlatát és vele a három gyerekből kettő szerény tulajdonhoz juttatását célozza. Igen, kell hozzá kb. két, rosszabb esetben három év és rengeteg céltudatosság.
De már elkezdtem szövetségeseket keresni a megvalósításhoz. Naná, hogy a gyerekek személyében.

Ami a lelki fejlődést illeti, Robival elég nehéz dolgom van. Ő is csak egy mugli, mint a férfiak általában. Nem nyitott a lélektani ismeretek befogadására sem, sőt, igazából, mint nemrég egy beszélgetésnél bevallotta, tulajdonképp saját magát sem ismeri, nincs tisztában a cselekedetei mozgatórugóival.
("Pincéden láncos kutyák vannak! Ne engedd fel őket! - mondta Sasmadár, s én azóta is híven emlékszem a parancsolatra. De ahhoz, hogy féken tudd tartani azokat ott "alant", meg kell ismerned őket. Hisz nem mindegy, hogy tűzokádó sárkányt vagy palotapincsit zártál be a pincédbe... nagyon nem mindegy, s Robertonak erről halvány lövése sincsen - nem elég tudatos ahhoz, hogy ismerje Önmagát.
Olyan ez néha, mintha egy vakot vezetgetnél, bent a sűrű, sötét erdőben, ahol Te is egyre nehezebben tájékozódsz.
De azért néha besüt a Nap az ágak között.
Például a múltkor, mikor egy kineziológus oldalán gyógymondatokat találtam, melyeket felolvastam neki. A feladat az volt, hogy meg kellett figyelni, melyik mondat milyen hatással van az olvasó/hallgatóra.
Én viszonylag jól bírtam, mindössze egyetlen mondatnál éreztem érdemi kilengést magamban. Az pedig az volt, hogy szabadon engedem a gyerekeimet, nem támasztok feléjük elvárásokat, hagyom, hogy önmaguk útját járják.
Arra gondoltam: nagy nehezen eljutottam idáig - de addig elvesztettem egy gyermekemet; - s az anyám sohasem jutott el velem erre a pontra. Nem értette meg, mi a bajom azzal, hogy rám erőltette a saját vágyait.
Már nem is fogja. Nekem ezzel még mindig dolgom van - sok, sok dolgom, s ezzel kapcsolatosan határozottan úgy érzem, hogy oka, magasabb célja van annak, hogy ő most itt van, az én ápolásomra szorul, s hogy kaptuk ezt a két évet a sorstól. Ez próbatétel a számomra, de egyben lehetőség is.
Lehetőség, hogy megkeressem a saját utamat. Az utat, amin tovább haladhatok majd - ha itt lesz az idő.
Lelkesedés, szomorúság és enyhe félelem van bennem, ha mindezekre gondolok - s kényszerítem már magam, hogy foglalkozzak a témával. Muszáj, mert fogy az idő... de erről azt hiszem, önálló bejegyzést kell majd gyártanom, a probléma bonyolultsága okán.

Robertónak több mondatnál is voltak gondjai. Az egyik a párkapcsolatban lévő elvárásokra vonatkozott. Ezen én átfutottam gond nélkül, sose voltam elvárós típus, szívesen adtam mindig, és örültem, ha néha kaptam - de Roberto ennél a pontnál, váratlanul, teljes beismerő vallomást tett.
Igen, ő bizony elvárja a párjától, hogy őt egészítse ki azokban a dolgokban, amikben ő kevésbé rátermett (a lista a Holdig nyúlik, a házimunka-gyereknevelés-pénzgazdálkodás szentháromságon belül és azon erősen túlmutatólag is, óriási a terep a Világmegváltásra, Save-Our-Self, S-O-S, S-O-S, állj, nincs ennyi mentőcsónak a fasorba' se.)
Szótlanul mosolyogtam rá, felrémlettek bennem Last Mohikan Leslie-nek mondott szavai a mindent elvárásról, semmit nem adásról.
- Nekem csak egy "elvárásom" lett volna feléd, de azt se teljesítetted - gondoltam. - Persze megette a fene, ha elvárásként kell kezelni - futott át ez is az agyamon, de hallgattam. Remélem, létezik gondolatátvitel és ezt ott, akkor megértette.
Azt hiszem, megértette. Azóta sokkal kedvesebb velem - ismét. Szinte mint az elején. De furcsa: már nem érint meg különösebben a tény, hogy eljutott a kérdéskör a megértés szintjéig.

A megértés tekintetében én is sokat haladtam előre. Természetemhez hűen, a háttértárolókban régóta fut egy algoritmus, ami a karmikus asztrológiával kapcsolatos. Ez az algoritmus nagy kapacitásokat foglalt le az Oroszlán-Vízöntő illetve Vízöntő-Oroszlán tengely, mint a rejtély (nevezzük Setét Végzetnek) kulcsának megfejtésére.
Főleg azért foglalt le sok mikrochipet a megoldás, mert valahogy szöges ellentétben áll a Robi karmikus tengelyéhez tartozó életfeladat (meg kell tanulnia a saját érdekeit érvényesíteni a közösségnek való alárendelődés helyett) a fenti megállapításokkal arról, hogy ő elvár, de nem szívesen ad.
Tehát dolgoztak ezen a kapacitások közel egy évet, mire megszületett a megoldás.
- De látod, milyen a családom? Kikészítenek. Mindent lenyúznak rólam, tönkremegyek bele. Rámegy az életem, a kapcsolatunk, minden. - kezdett bele egy este a szokásos mantrájába. Ezt mindig akkor tolja, ha az anyja, a lánya, vagy valamelyik fiú nagy pénzösszegbe kerül vagy nehezen teljesíthető kéréssel hozakodik elő.
- Tudom, tényleg nehéz Neked. Igazad van. De van ám ennek az éremnek egy másik oldala is... - kerestem a szavakat, hogy át  tudjam valahogy adni a Felismerést.
- Van ennek egy másik oldala is. Tudod, amikor túl nagy a feladat, úgy érzed, hogy túl sokat kell adnod, olyankor mindig gondolj arra, hogy milyen szerencsés vagy, hogy Neked van ehhez elég erőd. Hogy adni tudsz. Hogy meg tudod csinálni. Gondolj arra, hogy sokkal jobb adni - mint rászorultnak lenni. Kérlek, fedezd fel végre magadban, hogy milyen csodálatosan erős vagy, hogy még ezeket is meg tudod csinálni. És örülj neki, hogy így van.
Roberto csodálkozva, némán nézett rám.

Eltelt néhány nap, talán egy hét, és én valamit morogtam egy ügy kapcsán, hogy túl sok amit az anyjáék várnak el.
Rám nézett nagy szemekkel, és azt mondta:
- Igazad van. De Te mondtad, van az éremnek egy másik oldala is...

És akkor, ott, megkönnyebbülést éreztem.
Megérkeztünk ennek az egész, furcs pár(?)kapcsolatnak a létrejöttének az okához és eredőjéhez.
EZ a közös feladatunk.
Megismerni az érem másik oldalát.
Nekem az önzetlenséget, neki az önzést.
Szép is ez, ha belegondolunk.

Még akkor is, ha semmi köze a Szerelemhez.