Virgo (Merkúr a Mérlegben) 2.

Igen, viszonylag hamar azonosítottam magamban a tényt: Róbert Gida igazi merkúri típusú ember.
No én meg nem.
Sőt.
Vénuszi típus lévén, a Mars típust kedvelem a legjobban.
Ez egy dolog - de ennél is komolyabb akadály számomra ebben a kapcsolatban az úgynevezett "vicceskedés".
Mármint, hogy én egy hiú dög vagyok, semmit annyira nem utálok, mintha nevetség tárgya vagyok, pláne ha olyan életterületemmel történik mindez, ami számomra fontos/érzékeny.
Vénuszi lévén, ilyenek a szerelem és a szexualitás; no meg az öregedéssel kapcsolatos kérdések területei.
Teljesen nyilvánvaló, hogy egy merkúri típusú ember képes ezekből is viccet csinálni - s még hihető is, hogy számára ez a problémák feldolgozásának bevett módja; hogy nem is gondolja komolyan; olyan véres súllyal bizonyosan nem, mint ahogy a másik oldalon ezeket fogadják.
Ma már, ismerve mindezekről a véleményemet, óvakodik viccelődni ezeken a dolgokon - de immár rég késő; én gondosan ügyelek arra, hogy a legkisebb támadási felületet se adjam ezekben a tárgykörökben - inkább kerülök minden, ilyen irányú kommunikációt.
...igazából csak azokat a témákat, amik valóban fontosak lennének számomra.
Ne aggódjatok, pénzügyi tanácsadással napi szinten szolgálhatok ebben a kapcsolatban :) ...de mit is várhatunk egy embertől, aki merkúri típus, és bár Mérlegben tanyáznak a bolygói számosan, mégis egy Szűz?
Azoknak csak a bevétel számít, nincsenek érzelmeik.Vagy legalábbis csak nagyon szűk tartományban képesek érezni.

Van viszont valami, ami fölött régóta értetlenül állok.
Az eredője valahol ott van, hogy ha mindez így tételesen igaz, akkor mégis, mifenyőért nem hajtom el a francba?
Lehet ezt a gyerekekre fogni, de nem lenne teljesen igaz.
Ugyanis minden különbözőség ellenére van bennünk valami nagyon hasonló. Valami, ami miatt mindenek ellenére tényleg testvérnek érezhetjük egymást.

Valahogy úgy érzem, hogy ennek az eredőjét a születési képleteink értelmezésében kell keresni. Sajnos nem vagyok elég jó asztrológus, mégis, mikor megláttam - egyszerűen a bolygók elrendeződését az asztrológiai ábrán - valami furcsa hullámban öntött el az az érzés, hogy én ezt ismerem. Hogy ez az enyémmel rokon. Hogy a két képlet egymásnak megfelelője, tükre, kiegészítője ...nem tudom, hogy magyarázzam el. Nem is értem igazán.

De dolgozom a megfejtésen.


       Ez - mint tudják az ismerőseim -                          Ez pedig az övé:
        az én születési képletem:

Virgo (Merkúr a Mérlegben) 1. rész

Kezdetek
(Kéretik úgy olvasni ezt a részt, hogy egy évvel ezelőtt írtam)

- Te biztos Mérleg jegyű vagy - mondtam. Ez még az első napok egyikén történt, talán azon a napon, mikor kisebb sokkot kaptam a Pintyőkés szép történettől és titkon a hátát tanulmányoztam, nem tollas-e.
Határesetnek tűnt, itt-ott egy egy puha pehellyel. (Kopasztás utáni látvány, támadt fel bennem a megalapozott gyanú.)
- Nem, én Szűz vagyok.
- Ej, de jó neked, bármit csinálhatsz, az maradsz - feleltem, enyhe szemöldökfelvonás mellett, és ezt követően sokáig hajtott az elemi kíváncsiság, hogy hogyan lőhettem ekkora bakot... izé... szüzet. (Ebből már nem jövök ki jól, attól tartok. Hagyjuk is. :D )
Merthogy ismerek Szűz jegyében született embereket... és nem, nem ilyenek. Nagyon nem. Vagy még inkább úgy mondanám: nem ilyen érzeteket váltanak ki belőlem. Illetve... nem minden esetben.
Viszont analógiák sorát tudtam felállítani egy régi történettel, s ez zavart. Sőt, aggasztott.
Önmagában a Szűz, mint csillagkép, illetve az én Mérleg Kosom harmonizálása vele (illetve annak tudott, megtapasztalt nehezítettsége, a Szűz jegyű emberek belőlem kiváltott ambivalenciái - illetve annak most tapasztalt hiánya) - de az az érzés is, hogy aggodalmaimat a Mérleg jegyhez kapcsolható parák töltötték ki.
Szélviharban papír tízes - hát igen, a jó öreg Mérleg már csak ilyen. Különösen szembeszökő ez a tulajdonság, ha az illető Mérleg szülött történetesen férfi. Kedves, aranyos, nagyon szerethető - és hajlik, mint a nádszál az alkonyi szellő legkisebb fuvallatára.
Egy férfi meg... tudjuk. Legyen gát, kikötő, kőszikla, Kínai Nagy Fal; esetleg világítótorony vagy sarkcsillag, Dél Keresztje - de ne legyen nádszál. Az kecses, elegáns - és végtelenül nőies.
(Előbbi mondatomat visszaolvasva eltűnődtem kedvenc hasonlataimon, és arra jutottam, hogy valószínűleg hiba részemről, hogy az oázist, mint földrajzi képződményt nem sorolom a "férfi" analógiái közé. Mert ugyebár, a fenti archetípusok azok, amelyekben felismerni vélem a "férfi"-t. Sajnos ezek bizonyos értelemben mind ridegek vagy legalábbis merevek; vagy (na pláne), elérhetetlenek. Egyetlen szolgáltatásuk legjobb esetben is csupán a stabilitás csalóka érzése. Ehhez képest milyen jó lenne egy oázisként funkcionáló férfi az elcsigázott női léleknek, - ugye hogy ugye?
...Biztos van olyan is, de mivel nincs képem róla, képtelenség olyanra lelnem. Ennyit erről.)

El kell mondjam ismét ezen a helyen, hogy a Kapu Őrzője végtelenül alapos munkát végez. Bár kellett hozzá néhány hossz, de a múltbeli tapasztalatok mélyre temetett tárházából végül tévedhetetlen bizonyossággal vette elő azt a történetet, amely homályos aggodalmaim forrása és kiindulópontja volt.
Nem volt könnyű dolga. Mélyre kellett ásnia a téridőben, olyan sírhalmot feltárva, melynek érintése fájdalmas a mai napig is; pontosan ezért a hozzá vezető utak is el vannak torlaszolva, sűrűn benőtte őket a tüskés bozót, mint a Csipkerózsika mesében a kastélyhoz vezető utat a vadrózsa.
Miután felszínre került az aszott tetem - első szerelmem szép emléke - meg kellett állapítanom, hogy egyes részei, hiába telt el azóta annyi évtized, még a mai napig is fájdalmasak és igencsak érzékenyek. Csendesen szemléltem napokig, siratva ifjúságom szép idejét és az első igazi, hatalmas baklövésemet, mely megalapozta harminc év szenvedéseit - majd óvatosan visszafektettem sírjába a szép és fájdalmas emléket, gondosan felírva a homlokom mögé mindazt, ami ebből a tárgykörből a jelenre tartozik-tartozhat.
Ezzel együtt, teltek a napok-hetek, és nem tudtam, hogyan kezdjek neki a mondanivalómnak - pedig ha valamiben, akkor abban bizonyos voltam, hogy ezt el kell mondanom valahogyan, már csak a saját lelkem megnyugtatása miatt is.

Aztán végre hozzájutottam a pontosabb születési adatokhoz - és bár egy haverom száz éve kér tőlem egy horoszkópot amit azóta sem alkottam meg, ennek ellenére lázas kíváncsisággal estem neki Róbert Gida születési képletének.
Az egy dolog, hogy az aszcendense Mérleg.
De azon kívül még négy bolygója is a Mérleg jegyében van, közülük a legdominánsabb a Merkúr az 1. házban.
Itt kapott a korábbi gondolatmenetem egy pipát: mégse vagyok én annyira rossz  emberismerő, hiába. Ha valaki Mérlegként jelenik meg a többi ember számára, akkor Mérlegként jelenik meg.
- Rendes fiú.
- Jó ember. - ilyen megerősítéseket hallottam az ismeretségi körben, néha már én jöttem zavarba (emberek, ezt hadd döntsem el én.. - gondoltam magamban és mosolyogtam zavartan tovább, arra gondolva, hogy ezek a köcsög Mérlegek már csak ilyenek, egy valamihez rohadtul értenek: hogyan kell magukat megszerettetni másokkal. Hogy ennek, nemétől függetlenül, hány ember képes felülni - félelmetes. Elég megnézni a Fészbukk profilomat. Rajongóimnak se szeri, se száma. Én meg úgy csinálok, mintha szeretném őket.
Pedig lóf@szt.
A népszerűséget szeretem, - mert köcsög Mérleg vagyok én is.
Nyilván Robinál az egész némi gátlást szenved a Szűz bizonyos tulajdonságai miatt, de személyes ismerősei azért nem tudták nem észrevenni és nem értékelni az alapvetően Mérlegre hajazó kommunikációt.

De a többi kérdésemre is választ kaptam.
Megnyugodtam, hogy bár nagyon visszafogott és érzelmeit befelé megélő emberrel hozott össze a sors, mégis, a Mérleg elég lelki gazdagságot ad neki, hogy ne legyen unalmas vele az élet; a Szűz viszont elég stabilitást ahhoz, hogy ne legyen szélviharban papír tízes.
Mars a Skorpióban, további néhány bolygó az Oroszlánban - mire a végére értem, bár nem tudom elmagyarázni, miért, de sokat enyhültek a jövőre vonatkozó aggodalmaim.

És mégis, ennek ellenére... nyűgös vagyok, kicsi vagyok, fáradt vagyok... Fáj a hasam is. Legszívesebben lefeküdnék, nem randizni mennék. Azt hiszem, most épp kevés bennem a hit.

Bodkesz

GrófBáró BodiNelli, becenevén Bodkesz, nevelőapám (vagymineknevezzelek) kutyája volt. Fajtájára nézve kuvasz. Hullámos, fehér szőre, kisborjúra hajazó mérete volt, mely alkalmassá tette gyermekkorom leghűségesebb társát még lovaglási kísérletek lefolytatására is - ezeket egy ideig tűrte, majd egyetlen (ám sosem ellenséges) mozdulattal véget vetett kezdetleges próbálkozásaimnak.
Hatalmas fogai szinte világítottak fekete ínyéből, sokszor mintha nevetett volna velük, és soha, még csak oda sem kapott, még akkor sem, mikor a fogait rángattam, vagy a lábára léptem.

Hűséges, rám mindig imádattal tekintő kutyaszemeit évtizedekig megőrizte a néhai kislány emlékezete, akinek legjobb barátja és testőre volt bolyongásaiban árkon-bokron keresztül.

Bodkesz rendkívül jóravaló, jámbor, ám szabadságszerető és öntörvényű jószág volt, akinek a kocsmában külön, széles szájú pohárba töltötte ki a hidegen gyöngyöző sört a csapos, melyet aztán forró nyári délutánokon a kerthelyiségben, gazdája asztaláról jóízűen el is fogyasztott.
Általában előbb kapott inni, mint a meghívott ivócimborák. Nagy tisztesség ám ez egy négylábú barátnak, egyúttal tökéletes jelzése a fontossági sorrendnek minden körülmények között. Tudták is a cimborák, hol a helyük.

Nevelőapám soha nem kötötte meg, nem volt rá szükség: embert nem bántott, ha őt nem bántották. A részegeket - látott olyat eleget - méla lenézéssel elkerülte. Volt olyan, hogy nevelőapám alkoholmámorban az árok szélén fetrengő segédjét nemes egyszerűséggel lepisilte - mert, mint minden valamire való parasztember, ő is fenntartotta jogát arra, hogy véleményt formáljon a dolgok folyásáról; s ezt, mint minden véleményt, illett tiszteletben tartani, még akkor is, ha egyes személyek részére nem volt éppen hízelgő.

Kutya, mely rivális számba ment volna, nem volt a környéken - Bodkesz a maga nemében épp olyan alfahím volt, mint a gazdája, nem is csoda, hogy egy mozdulatából értett, és tűzbe ment volna érte.

De nem csak tökéletes testi adottságaiban hasonlított a gazdájára, hanem végtelen szabadságszeretetében is. Nevelőapám felesége elkeseredett kísérletek sorozatát tette, hogy akár emberét, akár kutyáját megzabolázza, és leszoktassa a kódorgásról - mindhiába. Ember is, kutya is ment a maga feje után, ha úgy érezte: itt az idő a távozásra. Hiába volt szép szó, sírás, sápítozás, veszekedés, fenyegetőzés, kerítés, kertkapu, kötél, lánc, bármi - sem kutyának, sem embernek nem jelentett egyik sem akadályt, és Terinek jobb híján nem maradt más, mint az alkoholos fájdalomcsillapítás, amelynek lehetőségével oly előszeretettel élt.

De addigra már kutya is, ember is hetedhét határon voltak, új kalandok után kutatva.

Bodkesz általában szombaton délidőben érkezett, olyankor már garantáltan kisöpörve, kiszellőztetve, tisztán ragyogott a pici víkendház, melynek öreg ablakkereteit és bútorzatát Anyám saját kezűleg festette vidám piros-fehér-zöldre, s amely díszítés sokkal jobban állt annak a kis kulipintyónak, mint egynémely nagyhangú magyarkodónak a hasonló színű szalagból eszkábált kokárda.

A tiszta ablakokon olcsó kartonfüggönyök lengedeztek vidáman; a konyhából áradt a frissen főtt étel finom illata; kint a teraszon a viaszosvászon terítőn a tányérok várták a tálalást - és Bodkesz hűségesen, menetrend szerint megjelent, hogy némi lihegés, valamint fél lábosnyi friss kútvíz elfogyasztása után helyet foglaljon lábamnál az étkezőasztalnál, mindenféle finomságokra várva, melyeket rendszeresen, óvatos mozdulatokkal juttattam neki.
Különösen a csirkecsontokat díjazta, lábamnál elheveredve két mellső mancsa közé fogva őket, féltő műgonddal látott neki a fogyasztásuknak.
Mindig mosolygok mikor - nyilván kutyához nagyon értő emberek tollából - leírásokat olvasok a "csöves csontok" különböző kártételeiről; és olyankor az fut át az agyamon, hogy kutyát kell tartani, nem egeret, és nem lesznek ilyen problémák.
Bár ezt nyilván csak részre hajlásaim mondatják, elismerem.
Ebéd után, mikor elterült a nyár a cseresznyefák alatt, kicsit sziesztáztunk, azután a forróság enyhülésével felkerekedtünk, én, és a barátom: kimentünk erdőbe, rétre, patakpartra. Hemperegtem a lucernásban, bámultam a csodálatos lepkéket a réten; leveli békát fogtunk alkonyatkor az árokszélen; pitypang koszorút fontam és fejemre biggyesztve bandukoltam tovább - és GrófBáró BodiNelli, mint egy igazi testőr, nyomomban járt.

Felnőttként elszörnyedve olvastam, mennyi rosszat írtak össze a kuvaszról, őseink legrégebbi kísérőjéről. Milyen hányatott sorsa volt a fajtának. És nem értettem. Ma sem értem, hogyan kerülhetett a kipusztulás szélére; hogyan vélekedhetnek így róla emberek.

Nekem személy szerint sok, sok évig hiányzott. Hiányzott az a tekintet, az az érzés, a tökéletes biztonság érzete, amit gyermekkoromban Bodkesz mellett átélhettem.

Aztán eljött Bundás... és ha belenézek a tisztán ragyogó, hűséges szemeibe, tudom: ezt az érzést kerestem.

Életünk lapjai

A Valóság támadása

A múlt hét egyik napján Anyám meglepően magánál volt. Magánál volt, s ez sokkal rosszabb volt számomra, mint mikor saját, külön bejáratú fantáziavilágában bolyong.
Nem lehetett nem komolyan venni... semmit.
Aznap este nem volt kiskapu, amin át el lehet osonni a tények elől.
Míg szokásos esti látogatásom során kiadagoltam a gyógyszereit, elkészítettem a vacsoráját és megvártam vele, míg nagy nehezen megeszi - beszélgettünk. Illetve ő beszélt, ahogy ez általában lenni szokott, immár hosszú-hosszú évek óta (tulajdonképp sose volt kíváncsi a mondani valómra, azt hiszem).
Meglepően pontos leltárt tartott ezen a napon, s nem csupán a fizikai képességei (látás, hallás, mozgás) súlyos hanyatlásáról, de a szellemi hanyatlásról is. Elmondta, hogy neki, aki pénzügyes volt, készpénzben fizette egy nagyvállalat munkabéreit többek között - mennyire szörnyű szembesülnie a ténnyel, hogy már a helyiértékeket se nagyon tudja.

Úgy éreztem magam a végére, mint akit agyonvertek. Hazfelé a kocsiban mindenféle zenét hallgattam jó szokásomnak megfelelően - s valahogy felcsendült a régi nóta is. Rágondoltam, hogy rövidesen ismét Villányba megyek, - és hagytam, hogy elkapjanak a feltörő emlékek.

Eszembe jutottak a régi bulik, a Hal, akit barátomnak hittem; életem legreménytelenebb szerelme, a Forradalmár, aki mostanában önigazolósdit játszik hébe-korba ha odatéved az oldalamra, mit nekem emelt fővel kell viselnem. Fájón vágott belém még most is Machinátor árulása; az ármánykodás ellenem és a röhögése, ahogy ecsetelte szerelmes naivitásomat a Fantomnak azon az utolsó kocsmabulin - az undor, ami elkapott akkor, látva az embert, aki barátomnak adta ki magát, de minden elképzelhető módon igyekezett hátba szúrni - ma sem értem, miért, talán féltékeny volt rám?

Éppen a budaörsi temetőhöz értem. Az éjszaka vígasztalóan takart be sötét, puha palástjával.
Úgy éreztem, nem bírom tovább. Utolsó erőmmel behajtottam a néptelen parkolóba, lekapcsoltam a motort, és ordítva zokogni kezdtem.

Dupla KáVé: A füredi Anna-bálon

---------

Csend, unalom

A keszthelyi hét, melyet annyira várt Robi, csendes unalomban telt. Az utolsó napokban már nem is titkolta, hogy alig várja, hogy hazaérjünk, hiányzott neki a család, a munka, az új autó, amiről megalkudtunk de még nem hoztuk el - és halálosan unta a hévízi kúrát, a meleg vízben ázást, a csöndes estéket.
Nincs közös témánk, leszámítva a gyerekeket. Nincs közös érdeklődési körünk. Nem tudunk egymással mit kezdeni - sem az ágyban, sem azon kívül.
Tulajdonképp az egyetlen nap, mikor némileg fellelkesült, az volt, mikor elkészítettem az adóbevallását és kiderült, hogy jár neki egy komolyabb összegű adóvisszatérítés. Akkor valószínűleg rájött, hogy valamire mégiscsak jó az öreglány - de már nem bosszankodtam, csak magamban nevettem rajta, annyira szánalmas ez az egész.
Hazaérkezve javult kicsit a helyzet, folytathattam a gyermeke nevelését, ő meg végre hozzá jutott az autóhoz, amit annyira akart.
Mondjuk, ha rajta múlt volna, az se jön össze... de mindegy is.
A gépsárkányt Százhalombattáról kellett elvontatni Tb-re, mert nem volt üzemképes állapotban. Négyen mentünk érte, mi ketten meg a gyerek, Juci nénivel, Vén Diesellel és a vejkómmal erősítve - s milyen jó volt, hogy velünk jött.
Elindultunk úgy, hogy Nagy Gáborunk vontatta a Tigrist Vén Diesellel, Robi kormányozta a vontatott autót - mi Gabikával és Jucival a kíséretet adtuk a művelethez.
Igen ám, de nem tartott ez így sokáig.
Roberto az első néhány méter után hisztizni kezdett, hogy nem jó a vontatott járműben a fék, és ő nem vállalja, jön az érdi lejtő, mi lesz ott vele?
Sóhajtva néztünk egymásra Gáborommal, szemében volt a vélemény, de csak annyit csinált, hogy kipróbálta a féket.
- Működik ez, kicsit erősebben kell nyomni. mert áram nélkül nincs fékrásegítés. De ha minden kötél szakad, rövid időre a motor is bekapcsolható, csak hűtővíz híján nem tanácsos tartósan üzemeltetni. De igazából nem is szükséges, az érdi lejtő nem több két kilométernél.
De Robi hajthatatlan volt: ő nem vontathat friss jogsival, és a vontatott járművet se hajlandó vezetni.
Osszenéztünk Gáborral.
- Vontattál már?
- Ő, persze, nem nagy dolog az! - s már ültem is be Vén Dieselbe.

Hát így vittük haza a Tigrist Százhalombattáról Roberto minden bénázása ellenére.

Pár nap múlva a lányommal vihogva dolgoztuk fel az eseményeket. Megállapítást nyert, hogy szegény Robi tényleg egy elemi balf.sz, és végre megértettem, nem csupán ezt az egy eseményt tekintve, hanem az elmúlt történések láncolatát - hogy nem, nem én vagyok a kevés, a hibás, a nem megfelelő ehhez a kapcsolathoz.
- Anyu, maholnap öreglány leszel, és tökösebb vagy, mint egy nálad tíz évvel fiatalabb krapek! - foglalta össze Andikám a történéseket, s hosszú idő elteltével végre őszintén és felszabadultan tudtam ezen az egész marhaságon neveti.

-----------------------

Mellékszereplőink

Jártunk az elmúlt időszakban párszor a kocsmában is, ahol részint mindenkitől megtudhattam, ha esetleg még nem tudtam volna, hogy mennyire rendes fiú az én párom, és én is mennyire rendes vagyok, hogy ezt az egészet így bevállaltam (inkább hülyeségnek mondanám, de mindegy is ez) és ahol (miután a korábbi pultos bezárta az egyik törzsvendéget éjszakára véletlenül, így kitelt számára az esztendő) egy pár napra egy fiatal új pultos csaj volt, akit bávatag alkoholgőzös tekintettel, éhesen bámult a férfinép. A hölgyemény, bár hajítófát nem ér, de eléggé formás, meg a szakmája is lelkesedéssel töltötte el a palikat (az ősi mesterség űzője szegény kis cigánylány, akitől életvitele, alkohol- és drogfüggése miatt épp készül a gyámhatóság elvenni az egy szem gyerekét) így a forgalom és a vigasság szintje jelentősen megnőtt.
Roberto egy idő után a többiekhez hasonlóan ott tobzódott a pult körül. Elnéztem, és magamban csendben fohászkodtam: bárcsak fellelné benne az ügyeletes Istennőt, milyen jó is lenne. Egyikünknek bizonyosan.
De nem, hazafelé jövet kifejezte véleményét arról, hogy a hölgyike legfeljebb mosogatni jó, egyébként is fekete a karja a szúrásoktól, ami az álmoskönyv szerint sem valami jó jel. Mikor megemlítettem neki, hogy a többiek nem épp a mosogatást jelölték meg neki való funkciónak, azzal védekezett, hogy azoknak, akik ezt a véleményt formálták, nincs néven nevezhető kapcsolata.

Persze lehet, hogy Robi az, aki számára a nő legfontosabb funkciója a mosogatás... negatív pillanataimban legalábbis erre gyanakszom.

A furcsán viselkedő epizódszereplők között meg kell említenem Szintén Zét, aki már a tél eleji találkozásunkkor felhívta ezzel magára a figyelmet.
Eddig nem tartottam szükségesnek a helyi alvilág e szereplőjének bemutatását, hisz megítélésem szerint igen távol esik ő mindattól, amivel nekem valaha is, bármilyen formában, metszetet alkothat az életem, mostanában, ha nagyritkán összefutunk, mindig meghökkenek a viselkedésén.
Nem, mintha genetikailag nem lenne feltűnően sváb, sőt, mint kiderült, Tb-ről elszármazott, s jobban megnézve tán még azt is megkockáztathatom, hogy Nevelőapám (vagy minek nevezzem) szegről-végről akár rokona is lehet.
Ha másban nem, az életvitelben feltétlenül. Az túl ismerős... régről.
De most arról a kis bulikáról szeretnék beszélni, amin Szintén kicsit táncikált velem - Roberto nem táncol, soha, csak akkor egyszer tette ezt, mikor megismerkedtünk, azóta nem hajlandó. Táncolni. Se.
(Haragszom rád, mert másnak mutattad magad, mint amilyen vagy! - vágtam a fejéhez egyszer, még régebben, mikor még többször hangot adtam csalódásomnak. Nem felelt rá semmit.
...azt mondják, a nő hét fátyoltáncot jár szerelmesének. Roberto kettőt már nemigen lát fellebbenni. Az önvédelem fátyolrétegei leereszkednek - s érdeklődés híján bátorítatlanul ott is maradnak.)

Tehat aznap este unszolásomra Szintén beállt kicsit mellém a körbe, s egyszer csak, nemi lötyögés után megszólalt: ő nem akar velem táncolni.
Nem értettem mi baja van.. egy pillanatra felrémlett a Fantom, aki utoljára szívatott meg táncika tekintetében, mikor azon a kocsmabulikán közölte hogy nem bírja a négy negyedet és otthagyott, mint eb a Szaharát. (Ezt volt pofája tenni velem, meg a királylányságommal, igen. Gyökér, de ez már nem újdonság.)  Itt viszont nem erről volt szó. Nem azért rángattam oda Szintént, mert különösebben lelkesedtem volna érte, egyszerűen csak bosszankodtam Robi miatt, és szerettem volna egy kellően magas táncpartnert. Ebben Szintén esetében nincs hiba. De félő, hogy valamit félreérthetett. Erre akkor jöttem rá, mikor körbe mutatott a jelenlévő csajokon.
- Nézd! Őt ismerem. A barátom csaja, barátok vagyunk. Vele is. De te... veled nem tudom, hányadán állok.
Elképedve néztem rá.
Nem, nem arról van szó, hogy csúnyának tartanám - ilyen genetikával számomra nem lehet csúnya egy férfi - de azért az életvitel már komoly nyomokat hagyott az arcon. Nyomokat, melyek azt mondatták velem: párhuzamosaink legfeljebb a végtelenben találkozhatnak.
Nem várta meg bármilyen szintű reakciómat (az első döbbenet valami olyasmit mondott bennem: "jé, hisz ő is férfi.."), hanem odaintette magához Robertót, hogy vigye haza. A helyi hierarchia egy jele, hogy Robi ezt szó nélkül meg is tette; közben az erősen beszívott Szintén előadást tartott neki arról, hogy ő nem akar a kettőnk kapcsolatába belerondítani.
Nem igazán tudom hová tenni ezt az eseménysort - de azóta, ha Szinténnel nagy ritkán összefutok, sajnos már férfikent tekintek rá (ez nagy hiba). Ő pedig mindig nagyon szívélyes. Pontosan egy gondolatnyival szívélyesebb annál, ami még nem lenne feltűnő.
Sőt, nem csak velem - Robival is az.
Gáz.

----------------

Leslie

Először mentünk Kőbányára a Tigrával, s lám, mit tesz Isten: Leslie jött szembe velünk az útkereszteződésben. A két néhai barát nagy ovációval köszönt egymásnak, mintha mi sem történt volna.
- Látom, új csajod van! - vigyorgott Leslie, s én ezt a mondatot félig-meddig szándékosan elértve, elkezdtem a Tigrát dicsérgetni.
Leslie mosolygott, ahogy az ember a fogorvosnál szokott... majd pár mondat köntörfalazás után elváltak útjaink.
- Jaj de örülök, hogy látta! - szólalt meg Robi.
- Hogy megint új kocsid van? Igen, biztos meglepődött rajta.
- Dehogy is! Azt, hogy együtt vagyunk!
- Ez fontosabb, mint az új gépsárkány? Ez kedves tőled. Csak többet érek ötvenezer forintnál - utaltam a jutányos vételárra.
- Ez nem is kérdés. Sokkal fontosabb vagy. Mindennél.
- Mondjuk, ha egy új Audi vagy BMV lenne... - szólt bele a gyerek a hátsó ülésről, s én felnevettem ezen a realizmuson.
- Nem, akkor se! Hidd el, fiam, eljön majd az az idő, mikor te is rájössz: egy jó párkapcsolatnál fontosabb nincs! - okította Gáborkát, én meg szinte elszégyelltem magamat az örökös elégedetlenségem miatt.