Első este, bár mindketten dögfáradtak voltunk - bevallom, én is, rengeteget melózok és egész érdekes fejlemények vannak az életemben ezen a téren is, de erről majd később - megbeszéltük, hogy tekintettel az ismét eltelt, viszonylag hosszú időre, szükséges lenne, hogy egészségügyi tornagyakorlatokat végezzünk - majd ez konszenzusos alapon meg is történt (sírok.)
Ezt követően legalább feszkó mentesen, szeretetteljesen egymás kezét fogva tudtunk aludni egyet, majd fáradtan, de (legalábbis részemről) jó hangulatban nekivágni a következő napnak - ami ismét nem volt egyszerű, se nekem, se neki, bár különböző okokból.
Mikor este végre elszabadultam a melóból, viszonylag vidáman küzdöttem le a Budakeszi-Kőbánya távolságot. Szép, kora nyári este volt; virágillat szállt a levegőben - erre mondják, hogy bimb.sztak a fák - és igen, könnyűnek tűnt a Létezés.
Az utcába befordulva nem lehetett nem észrevenni a bálna Mercit a sarkon. Leslie épp a csomagtartónál matatott, és én vidáman integettem neki, ő meg vissza (de jó, hogy végre látlak, már egy hete megint, hogy nem találkozunk, hiányzol, barátom - de legalább ki vagy simulva, látom, csak használ a pihenés - futott át az agyamon).
Leparkoltam a ház mellett, laptop hegyekkel felszerelve a kapu felé vettem az irányt, már majdnem ütöttem is be a kódot, mikor megcsörrent a telefonom.
Robi volt az, vihogva közölte, hogy elszáguldottam mellettük, ő ott van Lacival a sarkon.
- Nem láttalak. Jó, akkor megyek én is.
Laptopok, táska be a csomagtartóba, nekiindultam a Merdzsó irányába. Közeledve láttam, hogy mindketten engem várnak az árnyas utcán - és Leslie volt az, akinek a karja spontán ölelésre lendült. Miután tudatosult benne, hogy mi történt, elkezdte lökdösni Robit is, hogy tárja ki a karját és majd így leszerelnek, mintha rugbyt játszanánk (vagy mi az a hülye játék) - de Roberto erre nem volt különösebben fogékony, tulajdonképpen hagyta Leslie-t érvényesülni üdvözlésemet illetően, beérte a második pozícióval.
Mint általában.
Aztán Leslie-vel megdobáltuk egymást lila akáccal, aztán beültünk a másik kocsmacsodába. L. boldogan hozta a whisky-kólát, majd kihisztizte, hogy mellém ülhessen - így aztán balomon Robi, jobbomon ő, szoros emberfogás volt, az kétségtelen.
Kicsit ittunk, és Leslie rátért a fájdalmára.
- Jön a négy napos ünnep, sütögessünk már lent a garázsnál. Veszek húst, bepácolom, jönnek a gyerekek is, csináljunk már egy grillpartyt.
- Jól hangzik, de most biztos nem fog összejönni. Legalábbis nekem nem - hárítottam.
- De miért nem?
- Mert nem leszek itthon. Kirándulni megyek a fotós barátaimmal.
- De miért nem sütögetsz velünk? A múltkor is, bulit tartottál, meg se hívtál, milyen dolog ez?
- De ez egyszerűen nem igaz! Meghívtalak. Szóban, írásban, mindenhogy. Nem jöttél el.
- Persze, hogy nem, hiszen ez a f@sz sem ment - mutatott a másik oldalamra.
- Nem jött, mert dolgoznia kellett. De attól Te még eljöhettél volna.
- Hogy nézett volna az ki? - kérdezte, majd félhangosan hozzátette:
- Ismerem magamat.. ha elmentem volna.. - nem folytatta tovább.
...
Ez után bonyolult fűzögetésbe kezdett, (nem sok sikerrel), a hétvégi grillezést illetően.
Végül bevetette az adu ászt:
- De hát mit szól ehhez ő? Mit gondol, fontos-e ő neked?
Robira néztem, nem szólt egy szót sem, mint általában, mikor a "nagyok" beszélgetnek. (B@sszus.)
- Nem szólt rá semmit, én pedig mondtam, hogy eljöhet velem - fordultam vissza Leslie-hez.
- Akkor miért nem megy? - nézett rám még mindig hegyesen.
- A munkabeosztása miatt nem tud, sajnos. Viszont nekem meg ez egy fél éve leegyeztetett programom, le van foglalva a szállás (és ha legközelebb lesz ilyen, akkor is elmegyek. Robival, vagy nélküle, de elmegyek. Vannak barátaim, programjaim, - életem, amiről nem vagyok hajlandó lemondani, mert egyáltalán nem biztos, hogy megéri, sőt, korábbi tapasztalataim azt mondatják, hogy nem - futott át az agyamon, de ezt már végképp nem mondtam ki).
- És szerinted így mit gondol, fontos-e ő neked? Hogyan legyen biztos abban, hogy szereted? - ismételte meg a kérdést, vesékbe látó kék tekintettel, és én ebben a pillanatban összerázkódtam.
- Miért kéne lemondanom bármiről is? Hiszen abban sem vagyok biztos, hogy.. - elhallgattam.
- Nem vagy biztos benne, hogy szeret, ugye? - mondta ki helyettem a mondat végét, és akkor már szédültem is, ültem ott a két fiú között ferde vigyázzban - aktuálisan épp egy másik bolygón tartottam kényszerleszállást, a bolygót Önuralomnak hívták és a landolás döcögősre sikerült, bár nagyon összpontosítottam, de egy-két hajtómű sérült volta megnehezítette a manővert.
Leslie mindezt pontosan látta, és halkan hozzátette, szigorúan kijelentő módban:
- Azt tudod, hogy én szeretlek.
Nem mondtam rá semmit. Nem tudtam megcáfolni.
Kevés dolog van a világon, amiben ennyire biztos lennék.
- Hozzám tartozol.. tudod. Megbeszéltük.
- Igen, tudom. Te is tudod, hogy szeretlek - feleltem én is számomra is meglepő, csendes, fojtott hangon. - De... neked ott a párod, és nekem is itt van Robi. Tudod... a párod.. ajándékot csináltattál neki. Születésnapja lesz, és Te kedveskedsz neki. Nagyon szép Tőled. Gránitlap, vésés... csupa kedvence... szereted. És ő is Téged.
- Nem, ez nem az, amit te gondolsz.. csak a megszokás. Az évek. Meg.. szeretek adni, tudod.
Kamus - gondoltam harag nélkül. Hangosan pedig:
- Igen, tudom. Mi olyan egyforma hülyék vagyunk - ölelgettem meg végre felszabadultabban, úgy vélve, hogy távolodunk a veszélyzónától.
Ezt követően csakugyan jobb is volt egy ideig, azt taglaltuk, hogy melyikünk, mikor hallgatott a szívére az esze helyett, és adott olyannak, aki nem érdemelte meg - leteremtett, hogy ne legyek ilyen, de erre Robi közbeszólt:
- Te is ilyen vagy - hozott fel néhány példát, aztán jót nevettünk magunkon, és végre volt pár könnyedebb perc.
Csak Leslie rázta meg csendesen, maga elé révedve a fejét a végén, és tudtam, hogy a hasonlóságon mélázik.
De a neheze még hátra volt.
Iddogáltunk, beszélgettünk még egy kicsit, aztán egyszer csak újra elkezdte, halkan, hogy más ne hallja:
- Tudod, ha... engem nem érdekelne. Nem érdekelne se banyamancs, se Robi.
- De hát szereted Robit. Te mondtad, hogy szereted. A barátod. Tudod, ezt már egyszer megtették vele. Nem érdemli meg, hogy megint.. tudod - néztem rá hegyesen, ez úttal én.
És akkor ez a nagy darab, életvidám, vagány fickó, aki viccelni, seftelni, vetíteni szokott - ez a törvényelen kékszemű illető, Kőbánya mesélője - minden átmenet nélkül elsírta magát. Hullottak a könnyek a szeméből, egy gyűrött papírzsebkendővel törölgette őket, én pedig legszívesebben össze-vissza csókoltam volna, de inkább elhúzódtam tőle és csupán egy-két baráti hátsimogatásban részesítettem, meg általánosságokban, a Zélet szépségei ésatöbbi, tudjátok, hogy megy az ilyesmi faluhelyen.
(Van egy gyönyörű szép lányod. És van egy párod is. Morózus, de együtt vagytok tizenix éve. Megmasszíroztad a talpát a fürdőben, én meg irigykedtem. Meg gránitlap. Vésésekkel. ...nem leszek senki bánatának okozója. Ha nem jó vele, váljatok szét. De ez így.. már a gondolat is.. hagyjuk.)
Furcsa módon - pedig később kicsit lenyugodott mindenki, mégis fura módon - azok a könnyek elkísértek engem, egészen Roberto hálószobájáig, némi whisky-kóla is jött velük, meg az ezzel járó elemi szédülés.
Nem esett különösebben jól még a közelsége sem. Tehetetlennek éreztem magam, mint a hálóba került hal, amelyik hiába vergődik, egyre kevesebb a tér, amelyen úszkálhat.
Így ért utol végre a megváltó álom.
...
A mai nap ennek megfelelően alakult.
Terveztem, hogy majd megyek a Platánosba, aztán töltőt vásárolni a fényképezőgépemhez, meg egyebek - de csak hevertem Robi ágyán, igaz, szimultán dolgozva a két laptopon, és közben idegeskedve, hogy mindenkinek minden hasfájását orvosoljam - negyedéves MNB határidő van, csak ennyit mondok. A többit majd máskor.
Robi pihenőnapos volt, mellettem szundikált, néha felébredt, kicsit beszélgettünk.
- Laci? Nem, nem hiszem, hogy tényleg ennyire odavan értem. Tegnap egyszerűen csak sírósra itta magát - feleltem a kérdésére egy önvédelmi félmosoly kíséretében. (Nem hiszem. Tudom. Francba. ...de legalább ő igen. Mert jó, jó, jó, jó, de jó nekem. Jó nekem.)
- Nem tudom. Folyton rólad kérdezget. Hogy mit csináltál, mit mondtál, hogyan reagáltál arra, amit ő mondott, ilyenek - felelte, aztán másról kezdtünk el beszélni, hozott kaját, meg kávét is az ágyba.
(- Holnap reggel felkelsz, kimész a konyhába, habos kávét meg tojásrántottát készítesz, és beviszed neki. Ez a nő megérdemli. Mindent megérdemel - oktatta Leslie még március elején, a jogsipénz kiköhögése kapcsán Robertót. Robi leírhatatlan fejet vágott, maga volt a csendes dac, vihogtam magamban rajta, és akkor úgy gondoltam, hogy ebben a Zéletben nem kapok majd tőle ágyba reggelire tojásrántottát - de ma ez végül is megdőlt, mert ha nem is tojásrántotta, de valami igen hasonló ízletes étel került szervírozásra egyenesen az ágyba).
Kora délutánra eljutottam odáig, hogy pont elegem lett a melóból, és szívesen tartottam volna fél óra egészségügyi szünetet.
Na hát ezt az elképzelésemet a másik fél nem díjazta kitörő lelkesedéssel. Még annak ellenére sem, hogy elmondtam neki: ismét közel egy hetes pihenő következik, én elutazok, neki itt lesznek a gyerekek.
A "jó, majd ebéd után" kitérő választ hosszas alvás, késői ebédelés, majd látványosan előadott hátfájás követte, és én ismét arra gondoltam, hogy szegény feleségemnek már megint migrénje van, mint rendesen...
Miután elvi síkon is feladtam kóbor ötletemet, igen sz@rul kezdtem érezni magam a bőrömben.
Panaszaim eredője részint fizikai jellegű volt - van az az állapot, amikor ez már igenis konkrét negatív fizikai tünetekkel (pl. hidegrázás) jár, másrészt ismét előjöttek az önértékelési zavaraim.
Tekintettel arra, hogy délután ötre járt már az idő, és én reggel hét óta jószerével folyamatosan melóztam, nagy sóhajjal elraktam a laptopokat, és elfordulva összekucorodtam az ágyon, némi alvást színlelve.
- Mi a baj?
- Semmi - bukott ki belőlem az Örök Női Semmi, kínomban csendben kiröhögtem magam a takaró alatt csukott szemekkel és rezzenéstelen arccal, majd fél óra csönd következett, mely alatt próbáltam magam legalább nagyjából lenyugtatni.
Közben jött és takarón keresztül átölelt hátulról, próbált cirógatni - de a Semmi nagy úr, sőt, nagy űr ember és ember között.
Igyekeztem a megnyugvásra koncentrálni, de egy idő után nem hagyta. Jött, és szokás szerint elkezdett puszilgatni, csókolgatni (de minek, ezt nem tudom hónapok óta megfejetni, a bátyámék jutnak az eszembe, műpuszikákat dobáltak egymás szájacskájára folyton, én meg azon gondolkodtam, hogy ezt minek kell úton-útfélen csinálni - én imádok csókolódzni, megfelelő időben, helyen, és bizonyos tevékenységekhez kapcsolódóan. No de öncélúan? Olyan ez, mint a fából vaskarika. Vagyizé.)
Aztán azt is akarta, hogy mondjam el, mi a bajom.
- Muszáj ezt? Már úgy értem, így is elég sz@r. De még mondjam is el? Alázzam meg magam még jobban női mivoltomban? Mi lesz attól jobb? - kérdeztem vissza csendesen. De nem hagyta annyiban, és én, immár harmadszor, elmondtam neki, hogy sokkal, de sokkal jobb lenne neki, ha keresne valami korban hozzá illő nőt, - hátha nem fájna annyit a háta/hasa/feje stb. szabadon választott - és higgye el, hogy a szeretet, meg a megbecsülés, az nem azonos a szerelemmel, sőt, még a fizikai vonzalommal sem. Hogy nekem ő nagyon tetszik, de nem vagyok én olyan önző, és örülni fogok, ha talál valakit, akivel jobban érzik egymást. (Legalább nem fog kínozni a közelsége - gondoltam magamban, de ezt már nem tettem hozzá).
Erre megint előadta, hogy ő nem akar mást, hogy komolyan gondolja velem - és én rákérdeztem, hogy miért.
- Mert visszaadtad a reményt. A reményt, hogy lehet még normális családom.
- Igen, a gyerekeid - mosolyodtam el. - Őket én is nagyon szeretem. Nem véletlenül mondtam, hogy nyárra elrabolom a fiúkat, aztán ha majd látni akarod őket, akkor te jössz hozzánk. Nagyon élveznék nálunk a nyarat.
- Tudom. Legalábbis így gondolom - felelte, és végre összemosolyogtunk.
- Igen, de..
- De Te nem akarsz lemondani a szexről ezért - mosolygott.
- Nem, tényleg nem - mondtam, aztán kitértem arra, hogy nekem nem sok ilyesmiben volt részem az elmúlt években.
- Nem is kell - felelte, aztán újra előadta, amit a múltkor, a depressziójáról, és hogy javul már - kicsit zavartan mondta fel, mint a gyerek a betanult leckét, és én nem is tudtam rá mit mondani, mert mindenkinek kell valami hit, és nem is igazán tudom, hogy ezzel önmagát, vagy engem akar-e becsapni.
A kórház előtt egy darabig ült a kocsiban csendben, sok puha, finom puszit kaptam (demiért, deminek), - aztán mennie kellett, én pedig kis megkönnyebbüléssel léptem a gázpedálra.
Hazafelé azon gondolkodtam, hogy engem már egyáltalán nem érdekel az a fogalom, hogy "komoly kapcsolat".
Nekem sokkal fontosabb az, hogy végre szeressenek. Engem.
Pitbull - Rain Over Me
...
Szia baby. Kérlek, ne haragudj rám.
(Csak ezt ne. Kérlek.)
Nem haragszom. Ilyesmiért haragudni hülyeség.
(Csak átment rajtam az úthenger. De én voltam a hibás, minek álltam oda.)
Fontos vagy nekem.
(Én, vagy a céljaid?)
Tudom. Te is nekem.
(A gyerekeid mosolya. Az a fontos. Ebben igazad van.)
Szeretlek.
Én is Téged.
(Hazudjunk még. ...nem, nem is hazugság. Szeretet, az tényleg van köztünk.
Szép szín a rózsaszín. Üldöz engem és leterít. Hova meneküljek előle?..)
