Esti fecsegés - Fluimucil és cashflownégyszög

Az elmúlt hetek krónikájából kellene végre szemezgetnem Számotokra, hiszen, mint egy csoporttársunk is írta, visszavonhatatlanul itt a tavasz, s ez óhatatlanul mindenféle minőségi változást hoz az ember életében. Az enyémben legalábbis mindenképpen.
Az eltelt időszak a megfeszített munkáról szólt, s ennek eredményeképp a két legnagyobb kihívást többé-kevésbé sikerült abszolválnom: elfogadták mindkét beszámolót. De ez nem azt jelenti, hogy nyugodtan hátradőlhetek. Pénzügyi tervezéssel, folyamatmenedzseléssel, szabályzatok véleményezésével és folyamatos problémakezeléssel telnek napjaim, olyan szinten, hogy már üdítő változatosságot jelent, ha végre akad egy-egy órácskám, amikor csak úgy egyszerűen leülök és könyvelek.
Miközben a könyvelni való, mint egy kásahegy, tornyosul fölém.
De már tulajdonképpen ehhez is hozzászoktam. Mindent megszokik az ember. Tudjátok: ami nem öl meg, az megerősít, és én kib@szottul erős vagyok.
A helyzet az, hogy most, márciusban elmondhatom majd magamról - először az elmúlt időszakban - hogy abszolváltam a feladatot. Elértem a bevételi célt, a kitűzött álomhatárt, nem csak esetileg, de konkrétan és a jövőre vonatkozó rendszerességet ígérően.
Ezt végiggondolva, éreztem, hogy most már aztán valóban, súlyosan és minden vonalon narancssárga riasztás van érvényben: vagy "intézménnyé" válok, vagy rövidesen beadom a kulcsot Szent Péternek.
Mivel nincs kedvem az utóbbihoz, kizárólag az előbbi jöhet számításba.
2017-ben meg kell tanulnom munkáltatóvá lenni.
Na ez nem lesz egyszerű (lásd még: "E"-k jellemrajza).
...
Barátaim a közelmúltban egy kiállítás megnyitójára invitáltak engem. A festmények nagyon érdekesek voltak - ez még akkor is igaz, ha a szürrealista (azt hiszem ezt az irányzatot talán annak nevezik, de ha mégsem, akkor elnézést kérek) képi világ tőlem kissé idegen. Bevallom őszintén, nekem azok az elemek tetszettek a legjobban, amelyek a régi idők festészetére emlékeztettek: egy-egy szépen kidolgozott arc vagy kéz, nőalak, kávéscsésze...
De ezek persze csak az én korlátaim.
Míg a megnyitó beszédet hallgattam, azon mosolyogtam, amit Csaba szokott arról mondani, hogy milyen is az, amikor meg akarják magyarázni egy műről, hogy mit gondolt az alkotó, miközben festette..
Ezek a festmények erre kiválóan alkalmasak, csakugyan.
Egyébként tulajdonképpen még érdekesek is. Igazán érdekesek. Talán épp azért, mert van bennük annyi bizonytalanság, hogy "megmagyarázhatóak" legyenek, ezzel vonva be a nézőt a teremtés folyamatába.
A kiállításon valahogyan ismét eszembe jutott a cashflow négyszög jobb oldala, és eltűnődtem a művészeti befektetések lehetőségein és korlátain.
Amikor később előadtam ezt tanácsadóimnak, Csabának és Banducinak, szinte ugyanazt a választ kaptam: "Majd akkor akarj ilyesmit venni, ha lesz falad, ahová akaszthatod".
Mit ne mondjak, kiábrándítóak voltak. Főleg, mert igazuk volt. Legalábbis azt hiszem. Bár, minden ilyen deklarációt óvatosan kell vizsgálni abból a szempontból, hogy azok elsősorban a másik korlátait mutatják.
(Mit szóltok hozzá, miket tanulok a Zéletről? Mint a jó pap: mindig tanul, mégis bután hal meg.)
...
A kiállítás után barátaim érdekes, új fajta kínzásnak vetettek alá engem, és én napokig jöttem-mentem úgy, hogy időközönként váratlanul belém villant a kérdés, mint Ábel fiúba a hírhedt reklámban: "De miért?"
A kínzás lényege az volt, hogy lépten-nyomon a "nekem való"-t emlegették, ha akartam, ha nem. Pedig én szándékosan kerültem a témát.. de a Hal, Aki Nem Tud Fára Mászni, nem bírta ki, hogy szóba ne hozza.
Tudnotok kell: a Halra már jó ideje nem haragszom. Nagyon megenyhültem iránta, mikor megéreztem azt a végtelen, szeretetteljes aggodalmat a gyermeke iránt. Arra gondoltam, hogy milyen nagyszerű dolog, hogy ennyire szereti. Szembe állítottam magamban ezt a dolgot mindazzal, amit Nagy Fallal kapcsolatosan átéltem, és sajnos ismételten meg kellett állapítanom, hogy mekkora egy büdös gyökér mellett éltem én 16 évig.
Írhattam volna azt is, hogy szerencsés a fiuk, amiért az apja szereti - s ez önmagában igaz is lenne, de az ő esetére a "szerencsés" szó általában költői túlzás.
Inkább mondjuk úgy: kapott némi kárpótlást az élettől szegényem.
(Egyik este csemetéim a konyhában rútul veszekedtek. Én egy ideig hallgattam őket, aztán kimentem hozzájuk, és elmondtam, hogy mennyire örülök annak, hogy ők jól vannak, egészségesek, és annyira tele vannak energiával, hogy képesek egymást szapulni. Elmondtam nekik a történetet - és vissza is vettek a tempóból.)
No de térjünk vissza a megnyitó estéjéhez.
Mikor először hallottam meg a nem várt nevet, óhatatlanul összerezzentem. Éreztem, ahogy a gerincem melletti izmok összerándulnak - márpedig itt tartani fogsz, kisanyám! - és a folyamatot, ahogyan a másodperc tört része alatt sikerült minden tudatos és tudatalatti esetleges válaszreakciót csírájában elfojtani.
A második említés már nem ért váratlanul. A harmadiknál elkezdtem azon tűnődni, hogy ezt most vajon azért csinálják-e, hogy engem cikizzenek - de nem, ilyesmiről szó sem volt. Annyira nem, hogy mikor - a történet szövéséből elkerülhetetlenül - ki kellett mondaniuk a "nekem való" élettársa nevét, azt bocsánatkérő hangsúllyal tették.
Talán ez volt a leglehetetlenebb pillanat az egészben, legszívesebben rájuk szóltam volna a másik védelmében, hiszen mit tehet ő erről az egészről.
Azaz dehogyisnem tehet.
Szerethetné jobban a párját.
Ha már az övé.
Jobb lett volna nekem is.
...
A kérdésre a válasz tehát, Ábel esetéhez hasonlóan, mindössze annyi: "Mert Fluimucil!", és valóban, ettől legalább nem fogunk köhögni.
...
Csabával mostanában kirándulgatunk. Minekutána szerencsére állapota javulásával elkapta őt a mehetnék, jobbnak látom, ha legalább heti rendszerességgel kimozdítom őt a lakásából.
Jár ez részemről némi kompromisszummal, hiszen ő még korántsem tud annyit menni, mint amennyitől én kellemesen elfáradnék - de a semminél sokkal több ez is, nekem pedig ott van a kert, ha el akarok fáradni fizikailag is, erre bármikor van lehetőségem (legfeljebb időm nincs).
Egyre-másra osztjuk meg az itt - ott tekeregtünk albumokat, és ennek köszönhetően megkaptuk az első közös meghívásunkat is barátaimtól - melyre evidens, hogy egyedül fogok menni. Hívtam - de nem akar eljönni. Nem is baj.
Barátosnőmnek soha nem fogom tudni elmagyarázni, mint ahogyan néhány más ember sem érti meg, hogy hogy is van ez az egész.
Ha azt kérdezi tőlem valaki, hogy szeretem-e Csabát, akkor nem tudok mást mondani, csak azt, hogy nagyon. (Ezt az onkológián is mondták, mikor elmeséltem a betegek és hozzátartozók egy csoportjának a történetünket: nagyon kell, hogy szeresse, aranyos. Igazuk volt.)
Ha viszont bárki azt képzeli rólam, hogy én nem vagyok szingli, az nagyon téved.
Szingli az, aki egyedül küzd meg az élet minden gondjával-bajával - és én egyedül küzdök meg, hiába sétálgatunk hetente egyszer szép helyeken.
Ennek az egyedül küzdésnek vannak előnyei is - erről már sokszor írtam.
Tulajdonképp, összevetve olvasmányommal, megvilágosodott előttem az az aspektus is, hogy aki született "E", az jelleméből fakadóan született szingli is.
Teljesen mindegy, hogy éppen aktuálisan van-e párkapcsolata, vagy nincs.
Én Nagy Fallal egy ágyban hálva is mindig egyedül küzdöttem meg az élet terheivel. Tehát a jelenlegi állapot legalább annyira köszönhető az én mentális beállítottságomnak, mint Csaba hozzáállásának illetve - mostanában már - fizikai erőnlétének.
Többek között ezért is értelmetlen haragudni rá.
Valószínűleg, ha egy másik kapcsolatom lenne, ott is hasonló megéléseim lennének. Ahhoz, hogy ne így legyen, nekem, az én hozzáállásomnak kellene megváltozni.
Persze, ezt a változást talán egy külső impulzus is elhozhatná.. de azért ennek elég kevés az esélye. Marad a belső munka.