Az én blogomból jobban esik zenét hallgatni, mint a youtube-ról? :D Na de hetvenötször ugyanazt??

Örömtan

Tulajdonképpen, szöget ütött a fejembe az a mondat. Szöget ütött, bármennyire lényegtelen és mellékes is volt, és szépen be is volt csomagolva sztaniolpapírba, hogy csillogjon, és lehetőleg egyetlen karcos, bántó éle se legyen.
Tulajdonképpen nem is bántott meg. Vagy csak annyira, amennyire az igazság fáj. (Igyekeztem is egy sztaniolba csomagolt huszárvágással visszaadni, bár éreztem, hogy nem biztos, hogy ezt most kellene, de végül is, őszintének kell lenni, ha az ember nem akar beteg lenni. Meg amúgy is, sosem árt az erőviszonyokat tisztázni, és a tükörnek az a feladata, hogy meglásd magad benne. Nem tehet róla, a tükör csak tükör. Ez a lényege.)
Valami olyasmiről szólt, hogy én nem tudtam felvidítani Őt. (Bezzeg az elhunyt... de ez az én szempontomból mindegy is, azt hiszem).

Erre csak annyit tudtam válaszolni, - elismerve az elhangzottak igazát - hogy lehet, hogy nem vagyok egy röhögi típus, de igenis, vannak csendes, mély örömeim, amelyekben Ő nem volt képes osztozni.
Bevallom őszintén, itt első helyen az otthonom jutott az eszembe, mely - nyomortanya jellegére tekintettel mások által fel nem fogható módon - számomra az esetek döntő többségében megnyugvást, feltöltődést hoz.
A napi hálagyakorlatom is leginkább otthon szokott sikerülni, persze nem mindig, de ha otthon vagyok és jól ébredek, ébredés után ha csak egy módom van rá, elmerülök egy fél órácskára az öröm és hála érzésével való töltekezésben. Pusztán azért, mert élhetek, és láthatom az otthonomba költözött természetet.
Nem mondom, hogy ez  mostanában annyira könnyen menne, mint mondjuk akár csak néhány hónappal ezelőtt is, de még így is van, amikor sikerül. (A jelen állapotról, azt hiszem, nem én tehetek. Vagy csak kisebb részben. Gondolom.)
Viszonylag nehéz úgy hálát érezni, ha az, akit szeretünk, nagyon beteg.
De most tekintsünk ettől el, amennyire lehetséges.
Nem gondolom, hogy az öröm és hála, egy szűk létminimumtól eltekintve, anyagi kérdés lenne. Az utóbbi évek azt is megtaníttatták velem, hogy téves irány másokban keresni az öröm forrását. Ha az ember belül nincs rendben önmagával, akkor kívül hiába is keresi a boldogságot. Sőt, a vidám emberek közelsége ebben az esetben kifejezetten irritáló tud lenni.
..Épp ezért, nekem eszembe se jutott volna, hogy szemrehányást tegyek azért, mert nem lettem kellően felvidítva ezekben az években. Még a számomra hátrányos, és indokolatlanul szomorúságot gerjesztő összehasonlítások miatt sem, hisz már régen rájöttem, nem nekem fáj ez igazán, hanem annak, aki ennek segítségével próbálja magát távol tartani mindentől, ami számára jó lehetne. (Most mondjam, hogy megvan az eredménye? Nem mondom. Pedig megvan..)

Viszont, ebből az egészből, leszűrtem azt a generális tanulságot, hogy én tényleg magamnak való vagyok, pont úgy, ahogy Nagy Fal azt megaszondta.
(Anyátok olyan magának való! Volt honnan örökölnie, ilyen volt az apja is, ilyen az anyja is! - Hál'istennek tényleg.)
Sokáig szenvedtem amiatt az elképzelés miatt, hogy a boldogsághoz egy másik emberre van szükség, de ma már valóban nincsenek ilyen tévképzeteim.
Sőt.
Mások csak gondokat jelentenek, sok gondot, kevés öröm mellett.
Egyedül a Természet az, amelyben soha nem lehet csalódni, legyen bár hideg vagy meleg, eső vagy ragyogó napsütés - a Természet az Úr, a tiszta örömforrás.
És én szánalmasan kevés időt tudok Vele tölteni.
Ezért vagyok hálás a reggeli napsütésnek, ha az otthonomban ér, a nyíló virágnak, a harmatos fűnek, a tiszta levegőnek.
Mert a napok nagyobb részében iszonyatosan hiányzik.
A másik ilyen tiszta örömforrás az alkotás öröme. Létrehozni valamit, legyen az egy számviteli mérleg vagy bármilyen kézimunka, hímzés, horgolás, ceruzarajz, festmény, varrás, kerámia vagy bármi), de akár egy kedvvel készített étel, vagy szépen elvégzett takarítás - ez is mindig öröm, mellékhatások nélküli tiszta öröm.
Tulajdonképpen nagyon más valódi örömforrás nincs is az életben.
De ez a kettő bőven elég ahhoz, hogy az embernek legyen kedve élni.
...persze, tudom, ha az ember öregszik, fáradékonyabb, nehezebben mozog, akkor már a másodiknál is felléphetnek korlátok. De mindig van olyasmi, amit az ember kedvvel alkothat  - az alkotáshoz semmi más nem kell, csak alkotókedv.
A természetbe kimenni se feltétlenül kondifüggő. Remekül el lehet ücsörögni pl. Kamaraerdőben egy padon. Persze, azért az ember igyekezzen lassítani az állagromlását, lehetőség szerint mértékletes és változatos étkezéssel, és neki megfelelő mértékletes, de rendszeres mozgással.

Mondom ezt én, aki mostanában alig mozog.
De sebaj, majd egyszer lesz rá idő/pénz.

(Tudom, nem "majd" hanem "most" kell-ene- megvalósítani a változást. De sajna most ez nekem még mindig csak jövő idő. Pedig lassan belépek a 24. órába ezen a téren.)

No de kanyarodjunk vissza Setét Lajoshoz és az ő híres mondatához:

"Az élet szép! Néked magyarázzam?..."

...

Omega: Ezüst eső

Elektromosságtan

"Életemet, szerelem, tenéked kéretlen ajánlom

Mert a halált te legyőzöd"

(Móra Ferenc: Aranykoporsó)

A kórházban, mikor már nem is számítottam rá, hogy ez még lehetséges - nem, nem azért, mert nem szeretnénk egymást eléggé, egyáltalán nem.. talán inkább csak a fogyatkozó erő miatt nem gondoltam arra, hogy még lehet részünk ebben a különös, furcsa, tünékeny érzésben - de megint megtörtént az a csoda, melyről igazán a mai napig nem tudom megmondani, hogyan lehetséges.

Megcsókoltam, épp búcsúzni készültem látogatás végeztével - és megint éreztem azt a bizsergő, finom, csodálatosan finom, szinte éteri érzést, mintha egészen gyenge elektromos töltések vándorolnának az ajkaink között.. nem volt időm meglepődni, reagálni, sőt, sajnos nagyon belemerülni sem, hiszen egy váratlan telefonhívás megzavarta ezt a különös, csodálatos élményt.

Napokig nem tudtam elfelejteni. Sőt, szerintem sosem fogom elfelejteni, ahogyan az előző, hasonló tapasztalataimat sem.

Ugyanezt az elektromos vonzást éreztük mindketten, amikor első este hazakísért. Két puszival búcsúztunk, de annyira közel voltak egymáshoz az ajkaink, hogy mindketten éreztük ugyanezt a bizsergést, anélkül, hogy összeértek volna. Igazság szerint nagyon nehéz volt megakadályozni, hogy összeérjenek, mint mikor két mágnes mindenáron össze akar tapadni. Nem volt ebben semmi tudatos, vagy előre kitervelt. Sokkal inkább meglepő volt és elemi erejű, mintha egy magasabb hatalom rendelte volna így.

Néha, boldogabb időkben, egymás mellett feküdtünk az ágyon, simogattam, és éreztem, ahogyan a tenyeremből apró szeretetszikrák áramlanak a bőrébe. Azt is éreztem sokszor, hogy a közelében szinte szétvet ez az energia, a bőröm alatt áramlik, kis boldogságszikrák formájában pattog belőlem...

- Érezted? - csak napok múlva volt időm/módom megkérdezni. Elgyötört arca mosolyba lágyult, ahogyan bólintott.

- Én nem tudom, mi ez... szerettem már mást is előtted... de ilyen élményben még sosem volt részem.. (Tényleg nem. Amennyire vissza tudok emlékezni, Mosolyalbumnak a szagát szerettem, képes voltam naphosszat ölelgetni távollétében a díszpárnát, amelyhez hozzá szokott dőlni, A-t pedig dédelgetni szerettem - de elektromos impulzusok vándorlására nem emlékszem, nem is hittem volna soha azelőtt, hogy ilyesmi létezik.)

- Végül is, villamosmérnök vagyok. Egész életem az elektromosság körül forgott - mosolygott át a fájdalmakon.

...

Napi kétszer-háromszor sírok. Teljesen mindegy, hogy Vele vagyok, vagy épp valami mást csinálok, az is lehet, hogy előtte pár perccel még nevettem, vagy dolgoztam, egyszer csak jön, könnyezek egy kicsit, aztán minden megy tovább.

Az első hetekben a tarkóm görcsösen fájt, sokat, mintha abroncsba szorították volna a fejem hátsó részét.

Volt egy reggel, amikor úgy ébredtem, hogy már nem bírom tovább.

Akkor szántam rá magam, hogy mindenképp elmegyek abba a buliba amit internetes kedves és kedvetlen ismeretlenjeim szerveztek. Bár volt lelkiismeret-furdalásom miatta, de úgy döntöttem, hogy most erre szükségem van, ha nem akarok megbolondulni. Igazam volt. Magam is meglepődtem magamon: hat óra alvás, egy kemény munkanap, sírdogálások, vásárlás, szendvicskék készítése, díszmagyarba öltözés, tévelygés a Google Mapson - és reggel hatig bírtam az iramot. Mint megboldogult ifjú koromban. Még másnap is, négy óra alvás után, egész nap tettem a dolgomat. Hiába, a vészhelyzeti üzemmód csodákra képes.

A buli jó volt. A tarkófájdalmaim elmúltak, és két napig nem sírtam. 

De ehhez gyakorlatilag szinte egész éjszaka ugrálnom kellett. 

Kiugráltam magamból az addig felgyűlt feszültséget. 

Egyébként nem vagyok alkalmas állapotban.. gyakorlatilag semmi mélyebb kommunikációra embertársaimmal. A felszínes cseverészés még valahogy megy... de ennyi.

...

A Hang mostanában, mintha tudná, hogy nagyobb szükségem van rá, mint valaha, meg-meg szólal.

A múltkor például, a továbbképzésről tartottam hazafelé, és úgy döntöttem, hogy szükségem van némi gyaloglásra. Ezért pár megállónyi utat gyalog tettem meg a Körúton. A Boráros térnél jártam, amikor elkapott a szokásos sírásom. Meg kellett állnom, levegő után kapkodtam, és közben elkeseredett voltam a saját gyengeségem miatt, talán kicsit dühös is, hogy csak ennyi telik tőlem, hogy sírok reggel, bőgök délben, és az egereket itatom este.

- Miért? Miért kell nekem ennyit sírnom? Miért nem tudok inkább segíteni? Miért kaptam ezt a feladatot, ha nem vagyok hozzá elég erős?

- A könnyeid tiszták. - jött a felelet. - Szükség van rájuk. Velük segítesz a legtöbbet.

- De meddig kell még ennyit sírnom?

- Még kell egy ideig - volt a válasz.

Furcsa módon belenyugodtam.

...

Az elmúlt hónapban elhanyagoltam a családomat, az otthonomat. Ennek meg is lett a böjtje. Andi lányommal valamelyik nap csúnyán összekaptunk. Elviharzott itthonról, nem vette fel a telefonját, letiltott Facebookon... aztán eljött az este és megbékéltünk. Az én drágám esti telefonbeszélgetésünk során keményebb fellépést szeretett volna, mint rendesen (rossz anya vagy - szindróma, de már nem ráz meg ez a vélemény, mert rég tudom, hogy nem igaz..), de ehelyett nyugodt hangnemben letisztáztuk a lányommal a dolgainkat,és  megbékéltünk. Később "Ne menjen le a Nap a te haragoddal" - idéztem az én arany csillagomnak a Bibliából, ő persze morgott, nem értett egyet vele, de én valahogy éreztem, hogy jó az irány, amerre tapogatózok. 

Aztán lefeküdtünk aludni, és reggel csodás, váratlan metafizikai élményre ébredtem.

A Hang ébresztett. Öröm csendült a mélyén.

Még sosem volt részem ehhez hasonlóban.

- Mindent jól csináltál! - mondta.

Ebben a pillanatban átjárt az öröm, a hajszálaim végétől a kis lábujjamig.

- Mindent?

- Mindent!

...

És akkor megértettem. Megértettem, hogy akkor éltem igazán, amikor a szívemre hallgattam. Megértettem, hogy a szeretet képességénél nagyobb ajándék ezen a földön nincs. Hogy lehet, hogy szerelmeimen nem volt áldás, és sosem lehettek boldogok, de legalább a saját utamat jártam. Hogy akkor cselekedtem jól, mikor a szeretet szavára cselekedtem. Hogy szeretetet adni sokkal nagyobb öröm és boldogság, mint elfogadni.Hogy igazán akkor éltem, amikor adtam. Nem akkor, amikor eltűrtem/elviseltem. Mélységes hála öntötte el a szívemet, amiért szerethettem. Most már tudom, hogy nincs mit megbánnom. Az elmúlt négy éven sincs mit megbánnom. Hálás vagyok Neki, amiért szerethettem. Bármit is hozzon a jövő, bármennyi nyűglődés és fájdalom volt/van/lehet ebben az érzésben, csak örömöt és hálát érzek, mert szerethetek. 

Szegény kicsi öregem... Olyan vékony, olyan gyönge, olyan kicsi már... Törékeny kis testét tűkkel szurkálják, nem tud enni, csak egy kis pépeset, azt is alig-alig..

Kérlek, Uram, ne hagyj cserben minket. Olyan kevés ember volt, akit sikerült szeretnem.. Te tudod, hogy őt igen. Ne vedd el tőlem... Kérlek... Még ne vedd el...

Non-Hodgkin limfóma

..előrehaladott. Áttétes. A beteg legyengült. Reményhal...
...
Azok a dolgok, amiken az elmúlt időszakban átmentem, azok nagyon komolyan megviseltek. Pedig ez még csak a kezdet.
Ha be akarom tartani a kronológiát, ismét csak a démonnal való harcaimhoz kell visszatérnem. Mert eljött még néhányszor.. Egyszer álmodtam egy női ördöggel, fiatal voltam és szerelmes, egy szép fiatal férfi volt a párom, kéz a kézben jártunk és a női ördög mindenfélét ígért nekem: szép, kényelmes életet, csak ott írjam alá... A szokásostól eltérően nem fekete volt. Vörös haját kontyba csavarta, vörös volt a rúzsa is, kiskosztümben ügyintézte a szerződésünket.. És már majdnem aláírtuk, mikor rájöttem, mi is ez. És akkor beugrott az Isten neve, tiltakozva felpattantam és bemenekültünk az első templomba, közben elszántam magam arra, hogy inkább sose legyen semmim.. Egy rövid időre megnyugodtam, aztán távolról hallottam a kacagását. -Ne hidd, hogy sérthetetlen vagy! Sosem vagy biztonságban! Ő a gyenge pontod! - és láttam ahogy körülhízelgi a szép, fiatal páromat csábítgatja..
Zihálva ültem fel az ágyban. Tudtam, hogy az Isten nevénél menedéket találok.. De azt is, hogy mégsincs rendben minden.
...
Ez valamikor tavaly nyáron volt, és ezt az álmot sokáig nem kötöttem össze a szokásos démonom tevékenységével.
De mára ez a mozaik is a helyére került.
...
Még tavaly, mikor a Rudas fürdőben voltunk együtt, ott végre kifakadtam. Szinte rimánkodtam, hogy engedje el végre a kedves halottját, mert különben őt is elviszi.
Aztán pár nap múlva láttam, hogy falra hányt borsó az egész... És akkor volt, hogy szakítottunk.
Akkoriban újra meg-meglátogatott a démon. Nem bántott, csak állt és figyelt. És akkor... Nem vagyok rá büszke.. De ki tudtam mondani sajnos: ne engem vigyél el, ha valakit mindenáron vinni akarsz, vidd el őt. Úgyse engedett el téged soha...

Abban a pillanatban eltűnt és többé nem jött vissza.
Sokáig nem jött vissza..

Közben kibékültünk, mert mégiscsak szeretem, és bár Ő nem az az ember, akivel én élni tudok, de mindenképpen az, aki nélkül nem... :'(  :'(  :'(
Szóval kibékültünk, de egyre gyöngült.
Furcsa módon ezekben a hónapokban nagyon nehezen bírtam nála lenni. A lakás mauzóleum jellege a  korábbiaknál is jobban kikészített. Aztán egyszer ránéztem az elhunyt képére és elakadt a lélegzetem.
A démon nézett vissza rám.
Tombolni kezdtem, hogy legalább azt az egy képet tegye el, bár az okát nem bírtam megmondani neki.
Ekkoriban voltunk az elhunyt rokonánál látogatóban, ahol a jeggyűrűjük, amit addig hordott, egyszer csak pattanva kinyílt. Egy pillanatra nem kaptam levegőt.
Teltek-múltak a napok és én éreztem nőni a veszélyt. Néha már fojtogató volt.
De nem tudtam, mit tehetnék.. Valami különös tehetetlenség volt rajtam.. Aztán jött a beutaló.
Mikor az első diagnózis felállításra került: tumor, áttétek - a démon újra eljött. Még sosem hasonlított ennyire az elhunytra. Bárhová néztem, ott ült szegényem foteljában, keresztbe vetett lábbal, fújta a cigarettafüstöt és röhögött.. Röhögött... Undorító, ordenáré módon röhögött, bárhová néztem, csak őt láttam.
Ezzel együtt az önvád is előkerült: hogy én engedtem meg neki ezt az egészet, mert gyáva voltam.. Napokig gyötörtem magamat.
Még Anyukámmal is beszéltem erről. Ő azt mondta, hogy nem vagyok hibás, Ő nem engedte el az elhunytat, nem hagyta, hogy beteljesítse a sorsfeladatát, ami miatt elszólította őt a Teremtő. És hogy ez nem az én ügyem. Nekem még dolgom van itt, jogos, hogy élni akarok.
Ettől kicsit megnyugodtam, de azért nem teljesen. Főleg ha arra a rusnya röhögő pofára néztem..
De egyszer, épp, mikor a legjobban bámultam, történt valami.
Megszólalt a Hang.
- Gondolod, hogy ezen a teremtett világon történhet bármi is az én engedélyem nélkül?
A Hangra a démon összerázkódott, halványulni kezdett és pár pillanat múlva fotelostól eltűnt.
- Könyörgök, ha Nélküled nem történhet semmi, adj esélyt! Ne vedd el tőlem őt! Legalább egy keskeny pallót hagyj nekünk! Ha hagysz, én azon átmegyek, átviszem Őt ölben ha kell!
-Majd meglátom, mit tehetek - szólt vissza a hang kissé türelmetlenül és egyáltalán nem meggyőzően.
...
Azóta minden olyan fájdalmasan egyszerű. A lelet elkeveredett, szegény kis öregem sokáig meg sem akarta mondani a családnak, hogy mi a baj, de olyan tempóban épül le, hogy ezt már nem lehet tovább titkolni.
Lassan elfogadja már a kezelést is... Csak félek, hogy mindez már késő lesz.
...
A múltból előkerülő arcok mindig figyelmeztetnek valamire. Eddig egyetlen férjem rég eltűnt barátja került elő most.
És ő is azt mondta, amit ezobarátnőm: hogy én sosem szerettem az egyszerű dolgokat, mindig a szenvedést kerestem. Nem lehet nem látni az analógiát Zsolt és Csaba életöröm-megtagadása között..
Mindkettő egyfajta önpusztításhoz vezetett, mely ellen hiába akartam tenni, nem tudtam. Évekig próbáltam tenni ellene.. De kudarcot vallottam. Nem tudtam levenni a keresztjüket.. Nem tehettem mást, csak egy darabig segíthettem a cipelésében. És a könnyeimmel moshattam a lelkük sebeit.
...
Ma arra jutottam, hogy ez a "mert te szeretsz szenvedni" tézis megint az ezoizék elmetrükkje.
Én még soha, egy reggel se keltem úgy fel, hogy "keresek mára valami jó kis szenvedni valót, olyan rég szenvedtem már, annyira hiányzik".
Soha.
Én boldog akartam lenni.
Ha van hibám, az csak annyi, hogy megrendít a mások szenvedése, segíteni vágyást hoz ki belőlem és együttérzést. Együtt érzést. Szó szerint. És ilyenkor nem lényeges a saját személyiségem. Pedig ezeket a helyzeteket nagyon megszenvedi.
Meg kell tanulnom nem belehalni.
Nehéz lesz.

Észre kell venni az életben az ismétlődéseket. Ha magunktól ez nem megy, a Sors segítőket küld.
Hihetetlen, hogy milyen furcsa törvények mentén működik az Univerzum.

Istenem, add, hogy mindig helyesen cselekedjem.

Rettegés és várakozás

...múlnak a napok és mi rettegve várjuk a végleges diagnózist. Közben napról-napra rosszabb, és én nem tudom, hogy mit tehetnék még. Túl vagyok a vádakon, önvádakon, lelkiismeret-furdaláson, már nem számítanak az okok és miértek, csak a szörnyű tények.
Érzem, hogy fogy az idő... nagyon fogy az idő...