"Magzatpózban"

Ennyi fájdalom a világon nincs... S mégis.

45

Álltunk az étkező ajtajában, az asztalon vázában a szép kis csokor... álltunk, és egyszerre kezdtek el potyogni a könnyeink. Csak néztük egymást... és hullottak a könnyeink.

Ez a nap... lehetett volna egészen más is, vidámabb, felszabadultabb... de mi már nem tudunk vidámak és felszabadultak lenni.

 ...valahogy minden percet másképp élünk meg, minden szónak más a súlya.. néha már-már úgy érzem, becsavarodok. A múlt héten észrevettem, hogy a tarkóm fáj (sose szokott azelőtt, nekem mindig a homlokom-halántékom fáj, ha fáj) és a nyakizmaim teljesen lemerevedtek.
Hogy naponta többször elsírom magam, az már jószerivel fel sem tűnik.
Újból kezdek rászokni arra a gyerekkori szokásomra, hogy mikor sírhatnékom támad, elkezdem a körmömet a tenyerembe-ujjaimba vésni, hogy a testi fájdalom elterelje a figyelmemet a lelkiről.

A múlt hét vége, az a pár óra, amit DC-vel és Tündilánnyal töltöttem, kivétel volt. Ott, az asztal körül, kialakult egy szeretetközösség. Talán nem is elsősorban DC érdeme volt, sokkal inkább Tündié, aki gyermeket hord a szíve alatt, s mint ilyenkor minden nőnek, az energiái megduplázódva ölelték át a sérült társaságot.
Jutott belőle mindkettőnknek egy-egy sebtapasznyi.
Mert mi ketten - sérültek voltunk. Én lelkileg, DC fizikailag.
Nehéz ezt szavakkal leírni.. de volt valami torokszorító, és ugyanakkor mégis békés és szeretetteljes ebben a találkozásban.
Végre megismertem. Elmondhattam neki személyesen is, hogy milyen nagyra becsülöm.
Tündi szerint még találkozunk.
Bár igaza lenne...
(És most megint bőgök. Kivételesen nem az egyik, hanem a másik miatt. Ennyi könny a világon nincs, mint amennyi nekem jutott.)

Tudjátok, az emberekkel, főleg a férfi emberekkel, csak a baj van.
A férfi úgy működik, hogy ha nem akarod őt, le se lehet vakarni. Ha akarod, menekül. Ha együtt vagytok, és te szeretnél valamit, az neki biztos nem fog megfelelni. Ha ő akar valamit, akkor azt rád erőlteti, ha tetszik neked, ha nem. Ha szereted, biztos, hogy csak eltűri, hogy szeresd. Ha el akarod hajtani, könyörög, hogy fogadd vissza.
És az egész nyűglődésben az a legszörnyűbb, hogy miután mindezeket a gonoszságokat, mindenféle verzióban elkövette, és végre megbékélnétek magatokkal, egymással, múlttal, jelennel,  - akkor egyszer csak fogja magát és kiiratkozik az élők sorából.
Nehogy már egyszer, csak egy rövid kis időre, boldog, vagy legalább elégedett lehessen a nő.

Több, mint száz köszöntést kaptam ma Virtuálisban. Minden eddigi rekordom megdőlt... és akkor azokról, akik privátban írtak, még nem beszéltem.
De nem tudok ennek sem igazán örülni. A helyzet teszi, vagy nem tudom - de hirtelen eltűnődtem, hogy vajon hányan jönnének el a temetésemre... hát, nem sokan.

Talán Szerjozsenykának, neki igazán örültem.
Bizonyos szempontból ő... nagyon szép emlék nekem.
Pont a semmi miatt, azt hiszem. A semmi miatt, amit választottam, mikor ott álltam az útkereszteződésben. Akkor, ott, elfájtam a potenciális "valami" fájdalmát. Mára a "semmi" szép emlékké szelídült...

Tanulság: a semmi nem fáj.

A semmi állapotánál közelebb nem szabad emberi lényt engedni. Mert otromba, elővigyázatlan, önző, egoista... és mert halandó.

Az ötlet

Bár én csak egy köcs@g liberális vagyok, aki nem szereti a magyarokat, de szöget ütött a fejembe, hogy miért akarjuk mi mindig külföldi festők munkáit kihímezni, mikor rengeteg tehetséges kortárs magyar művész van? A nagy kérdést fel is tettem a megfelelő helyen. Még lehet az is, hogy megvalósul valami hasonló projekt. Ha pénzem nem is lesz ebből, de az érdem.. De legalább a tudat. Hogy segítettem a honi művészetet és kézműipart. Csak mert nem szeretem a magyarokat.

A növények hálája

Keserves dolog látónak lenni,fájdalmas és keserves... De ma este nem erről akarok írni, hanem egy ritka pillanatról, mikor jól esett, hogy rendelkezek egy ilyen... Túlérzékenységgel. Nehéz napom volt... Kifacsaróan nehéz és szinte elviselhetetlenül fájdalmas. Reggel azzal kezdtem, hogy behoztam a leandereket az ajtó elől. Sietségemben csak sorba állítottam őket a konyhában. Este, mikor beestem az ajtón, valami kellemes energiát éreztem. Szokatlanul kellemes volt. A leanderekből áradt. Boldogok, hogy behoztam őket. Eszembe jutott valami. - Érezted a növények háláját? - kiabáltam be Andinak. - Ott kint? Igen, éreztem! - Ezek a leanderek boldogok, hogy behoztam őket! ...ideje a többieket is behordani.

Szomorka

Néha sírdogálok, aztán teszem tovább a dolgomat. Próbálok nem gondolni hétfőn a keddre, igyekszem mindig rendben elvégezni az aktuális teendőmet.
Már nem érdekel, hogy megmarad-e a munkahelyem vagy sem.
A hét végére hazaengedték. Együtt töltöttük. Hisz csak a Jóisten a megmondhatója, hogy mennyit lehetek még vele.
Esős idő volt, amúgy sem sok mindent lehetett volna tenni a kertben. Pedig valamikor ott is el kell végezni a téliesítést. Azért a növénykéimet sajnálnám. Azt hiszem.

Hétfőn a keddet..

Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus, döccenő nélküli. Anyám azt mondta, egyet tanulj meg: hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd, azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlenegyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek.

Szabó Magda

Whitney Houston - I will always love you

Presser Gábor: Valaki mondja meg

Unatkozó háziasszonyok sz@rsága

- ez az egész ezotéria, meg agykontroll, ezekkel töltik ki sivár napjaikat, mikor nem tudnak hová lenni jó dolgukban - jelentette ki határozottan Morgó, mikor valami ilyen jellegű posztot olvastam neki délután, két átutalás és három számlafelrögzítés között.
Kicsit bántott a véleménye, mert szerintem igenis, hogy van bennük némi igazság, de nem erőltettem. Úgy véltem, hogy Morgónak megvannak a maga korlátai, amelyeket lehet feszegetni, de olyan hiába való és felesleges, mint mondjuk vizet hordani a Dunába.
Eljött az este ismét, voltam Anyunál, Csabánál a kórházban, és leültem kicsit a fészbukk elé.
Rám írt gyorsan az egyik csoporttársnő egy növényes csoportból, hogy mi újság és miben segíthet.
Már a kérdés is gyanús volt, az illető hölgy előzetes megnyilvánulásai alapján.
Röviden vázolom az eddigi benyomásomat róla.
...
Jól szituált (hozzám képest igen jól..), kedvesnek és kiegyensúlyozottnak, koránál jóval fiatalabbnak látszó hölgy (vagy Csabát idézve: gyerekkori képpel szereplő...), akinek van egy hatalmas növénygyűjteménye, rengeteg leander fajta szerepel benne, látszik, hogy ideje jelentős részében velük foglalkozik - ami nem baj, sőt, kedves a számomra. Rengeteg tao és ezo bölcsesség megosztva, lájkolva, kiegyensúlyozott derű és (látszólagos) életbölcsesség és emberszeretet.
Mikor ismeretlenségünk elkezdődött, elkövettem azt a hibát, hogy kértem tőle néhány hajtást a csodás növényeiről. Budapesti révén elmehettem volna értük, nem lett volna költség és fáradság, neki pedig a száz, rendszeres visszanyírást igénylő tőről meg se látszott volna az a néhány lenyesett hajtás. Amelyeket amúgy is időszakosan kidob. Szóval lényegében, bármilyen szép is, de: szemét. Ha értitek.
Azt találta visszaírni, hogy nem, mert adott néhány embernek, és nem voltak eléggé hálásak.
Leesett az állam.
Az oké, hogy az ember megköszöni, örül neki, de mit kellene még azon túl tennie őszerinte a kidobandó hulladékért cserébe?
Ott gyorsan meg is bántam, hogy egy mondatot is írtam neki, eszembe jutott egy másik kedves kis hölgy, aki vidéki, pár száz forintot szokott kérni az ilyesmiért de boldogan küldi részletes tanácsokkal ellátva. Vettem is azóta tőle még néhány tövet, immár van hat példány, de ha kedvenc barátnőmnek száz van, én nem fogok megállni százhúsz alatt. Ezt megígérem nektek, lehet, hogy el fog tartani pár évig, de összegyűjtöm, meglátjátok, addig nem nyugszom.
Valahogy úgy üzemelek, hogy ha valaki lealáz, akkor én csakazértis üzemmódba kapcsolok. Anyám addig mondogatta nekem, hogy "sz@r, takony kölök vagy" amíg felküzdöttem magam a főkönyvelésig. Attila egyszer mondta Zsolti fiamra, hogy "az ilyenek jók lesznek melósnak" - nem nyugodtam amíg le nem diplomázott. Csaba azt mondta, hogy putriban lakok és nincs egy szál növényem se (ez akkor se volt igaz) - a putri még megvan, de nem halok meg addig, amíg nem lesz palotám. Dzsungelem már most is van. És most ez a nő... fujj, rühellem az embereket, na. Lesz még nekem ötven hibiszkusz hibridem és százhúsz tő leánderem. B@ssza meg a tudományát.
Mikor jöttek a menekültek és a révükön mesterségesen, a kormányzat által szított kényelmetlenségek, már egy percig sem lepődtem meg, hogy tao ide, ezo oda, hangosan fújolt rájuk és féltette tőlük a maga kis üzletmenetét. Hogy ágált. Pedig csak némi késedelmet, kellemetlenséget okoztak neki, de máris tele volt a gatyesz az esetleges jövedelemkiesés miatt. (Nagybátyám mondta: nem szeretem a gazdagokat, mert nincs szívük. Igaza volt.)
Most, hogy nekem néz ki újra valami megélhetési pokoljárás, és erről pár odavetett szót mertem ejteni, már csak azért is, hogy ne érje meglepetésként őket, ha majd egyszer a közeljövőben nem lesz aki a kedvenc csevelyüket elindítsa - hát, elkezdett ő is meg még néhány másik, nyilván jó szándékú, de némileg korlátolt hölgyemény olyanokat irkálgatni, hogy imádkozzak, meg higgyek, meg bízzak... stb. Minél istenfélőbbek, annál inkább irkálták ezeket, de azoktól talán még nem is zavart annyira, mint a leánderes, magát felvilágosultnak, ezoterikusnak és modernnek képzelő hölgytől, aki a fenti mondattal indított azok után, hogy pontosan tudom róla, hogy egy pohár vizet nem adna egy haldoklónak.
Pár mondatot irkálgattam neki Csaba állapotára vonatkozóan, megemlítve, hogy úgy tűnik, képszerkesztő nélkül maradtam és ebben a helyzetben nem vállalom tovább a poszt megjelentetését (annál is inkább, mert van nekem elég gondom mostanság, nemhogy unatkozó gondtalan háziasszonyokat szórakoztassak), és gondolva egy merészet, megkérdeztem tőle, hogy ő nem akarja-e átvenni a poszt szerkesztését. Gondoltam, legalább nevetek egy jót - a válasz felől percnyi kétségem nem volt.
Mikor megírta, hogy nem, mert őt halálosan leköti a vállalkozása, meg még vagy három kifogást megeresztett, tényleg nevettem. Eléggé keserűen, amiért ilyenek az emberek, de nevettem.
- Nem is gondoltam, hogy te vedd át, csak arra gondoltam, hátha ismersz valakit aki vállalná - írtam, de legszívesebben azt írtam volna:
- Egy percig sem gondoltam, hogy te bármilyen közösségi munkában egyetlen pillanatig is részt vennél, annál te sokkal önzőbb és rossz lelkűbb vagy!
De nem ezt írtam (sajnos) és ő témát váltva elkezdett nekem a megbocsátásról szónokolni, nyilván látta a tegnapi nyilvános vitát Nagy Fallal, illetve érzi a jelenlegi helyzetem miatt bennem lévő tehetetlen haragot. Ezek tények, bennem tényleg vannak ilyen haragok, s ennek nagyon egyszerű oka van. A megbocsátás, ugyebár, a teljes és tényleges elengedés, mikor nem nézel valami után, MERT nem érdekel már és NEM BÍR BEFOLYÁSSAL LENNI A JELENLEGI ÉLETEDRE.
Hát se Nagy Fal, se OVI nem az az ember, akinek a cselekedetei ne lennének nagyon szomorú hatással a jelenlegi helyzetemre.
Majd ha már nem lesznek, akkor megpróbálok nekik megbocsátani. Dolgozni fogok rajta, ígérem.
De addig??
"Ne görcsölj rá úgy a pénzre, mert annál nehezebb lesz".
Anyád. Te nem görcsölsz rá, mert van tejbepapi. Aztán mégis gatyatelés volt pár barna arctól.
"Kifizetsz helyettem havi százat a hiteleimbe? Mert ha igen, nem görcsölök rá, ígérem. Jó éjszakát!!!"
(Menj a p.csába a jómódú háziasszonyi ezobölcsességeiddel, amik annyit sem érnek, mint öt, koldusnak adott valódi forint. Morgónak már megint igaza volt. Francba.)
...
Aztán elkezdtem tűnődni azon, hogy mi is húzott fel ennyire a viselkedésében.
És rájöttem.
Ahogyan tegnap megint önszeretet-válságom volt, mert rettegek attól, hogy nem fogok megfelelni a rám váró kihívásoknak, és emiatt a családommal veszekedtem - ugyanúgy a megoldás kulcsa ma is a tükör törvények táján keresendő.
...
Amikor jól vagyok, tulajdonképp én is ilyen lelketlen, spirituális álbölcsességeket osztogató, együttérzésre képtelen szemétláda vagyok. Semmivel sem különb.
Ezért irritál annyira a viselkedése, holott inkább hálásnak kellene lennem. Nagy tanítóm ő a szeretetben, éppen a szeretetlensége által.
...
Itt eszembe jutott Akire Nem Haragszunk, és az ő elmúlt évekbeli változásai, melyeket a szenvedéstörténete hozott ki belőle, és amelyekre csak a legnagyobb szeretettel és tisztelettel tudok gondolni - és megint közelebb jutottam a megértéshez. Annak a megértéséhez, hogy az együttérzés útja a szenvedés útja. Vagy, ahogy a Biblia mondja: könnyebb a tevének átkelni a tű fokán, mint a gazdagnak (egészségesnek, jólétben, bőségben élőnek) eljutni a mennyek országába.

Jó esélyeim vannak arra, hogy igénybe vegyem a Mennyország tourist szolgáltatásait, ha így folytatom.

Csak le kell szoknom az ítélkezésről... hogy ne ítéltessek.

Tankcsapda: Mennyország tourist

Világvége

...Egerszalókon kicsit hátrébb raktam a helyi érdekű világvége közeledésével kapcsolatos elemi pánikot, de ahogy hazaérkeztem, rám omlott minden. Péntek óta csak kapkodom a fejemet. A legrosszabb az az egészben, hogy nincs bennem se hit, se remény, sőt, a szeretet is kiveszőben van... érzem. És tulajdonképp... már nem is érdekel. Ha belenézek a közeljövőbe, csak feneketlen sötétséget látok, mindenhol és mindenben. Sőt, lángoló vörös nyilakat, át a sötétségen, kifelé, kifelé... valami teljesen ismeretlenbe. Ez a pokol, vagy még csak a purgatórium, amit látok? Nem tudom. Mindenesetre érzem ahogy lassan sercegve sül a húsom, miközben a sötétben botorkálok. Pőrére fog vetkőzni a lelkem, mire kijutok, nem fog maradni lélek az engem körülvevők közül, aki utána velem lépdel majd tovább. Ott fogok állni egyedül a semmi közepén és fázni fogok. Előre borzongok tőle, és ez rettenetes érzés.

Már az elutazásunk előtt kikészültem a lassan süllyedő hajótól, amely percenként változtatta a várható útirányt. Morgó mondta is: jó is, hogy elmegyek pár napra, napi átlagosan kettő új verzióból legalább kimaradok. Ez így is lett, visszahallva a variációk tárházát, amelyek azóta születtek s elmúltak. Egy bizonyos: az útirány a legénység számára egyre kedvezőtlenebbnek tűnik. De nem vagyok benne bizonyos, hogy a Tisztelt Hajózási Társaság, aki az újabb és újabb csapásirányokba navigálná a tépett bárkát, nem fog-e nagyon ráfázni arra, amibe most belekezdett. Ismerve a partnerei üzleti etikáját, én szinte bizonyos vagyok benne, hogy ebből az egészből nem csak a közlegények kerülnek ki majd vesztesen. Nem mintha ez a gondolat a fedélközben különösebben vigasztaló lenne, itt már semmi sem vigasztaló, azt hiszem. Ha majd egyszer vége lesz... igen, vezércikket fogok írni a maffia magyar üzleti és közéletet a legfelsőbb körökig átszövő, az etika látszatát is nélkülöző módszereiről. Most csak annyit mondanék: megvan a mi saját külön bejáratú kaszinóügyünk. És nincsenek illúzióim. A szomorú csak az, hogy nálam magasabb pozíciókban még vannak, akiknek van. Nagy pofára esés lesz a vége, ezt borítékolom.
Persze ez már nekünk teljesen mindegy lesz, ez egy one way ticket, kényszerpálya, egyre szűkebb folyosón haladunk a meghatározott cél felé és aki rövidlátó az még tempózik is, hogy hamarabb odaérjen... ahol a part szakad.

Személyes sorsomat ez annyiban forgatja fel, hogy kissé ismerve a magyar (v)iszonyokat, minden okom megvan feltételezni, hogy egy ilyen ballibsi szemétládának, mint én vagyok, itt már fű nem terem. Azaz dehogynem, azt talán még elmehet gyomlálni. Közmunkában, negyvenhétezerszer. Hátha közben megtanulja szeretni a magyarokat.
Hogy őszinte legyek, a hat évvel ezelőtti krachnál, mikor széthullott a családom és kétszer ennyi adósságom volt, - akkor nem voltam ennyire kétségbeesve. Kétségbe voltam, de nem ennyire. Tudtam, hogy nekem állást kell találni, jó fizetésért, és tudtam, hogy semmi más dolgom nincs, "csak" annyi, hogy elég önéletrajzot küldjek szét és jobb legyek a többi pályázónál. Ezek, bár nagy stresszel jártak, de nem állítottak megoldhatatlan kihívások elé. Önéletrajzot bármennyit tudok küldeni, és világéletemben jobb voltam a többségnél... ja akkor még szabad piaci viszonyok voltak.
Így is ráment a gyomrom, a családom és majdnem az életem is.
Most viszont? Egy állásinterjún (vagy előtte-utána-helyette) megtudakolják az ember pártállását, nézeteit. Nem kell túl sok ész ahhoz, hogy valaki rájöjjön, hogy nem vagyok a rendszer elkötelezett híve. Elég kicsit megkotorni netes előéletemet. Másrészről, olyan helyen nem is akarok dolgozni, ahol a kiválasztásnál ez szempont. Nem akarok, mert sugárban hányok... éppen ezektől a dolgoktól. Másrészt viszont, mivel gyakorlatilag államosított maffiában élünk (épp a most zajló történések a legláthatóbb jelei ennek), ezért olyan helyen esélytelen munkát találnom, ahol pénz van (azokat már rég lenyúlták). Azt viszont az eltartotti és banki terheim miatt nem engedhetem meg magamnak, hogy jelentősen csökkenjen a jövedelmem. Sőt, azt sem, hogy hónapokig ne legyen munkám. Tehát: természetesen el fogok követni minden tőlem telhetőt, hogy legyen helyben megfelelő jövedelmem, de a lelkem mélyén hiányzik a hit, a hit abban, hogy ez sikerülhet.. legalábbis a jelenlegi érában.
Mindezeket egybe vetve: bár rettenetes még a gondolat is, hogy itt hagyjam kedves putrimat, hogy valahol a világ másik végén próbáljak szerencsét, sajnos minden esélyem megvan arra, hogy kénytelen legyek világgá menni. Mert ellenkező esetben a hitelezők raknak ki a putriból, nem átmenetileg, de végképp.
Tulajdonképpen így is, úgy is el fog jönni a világvége a családom számára: ha nem lesz állásom, azért, ha pedig külföldre kényszerülök (koszos migráns leszek valahol Európában, megélhetésileg bevándorló, fujj) - akkor azért.

A fentieken túl, Csaba is kórházba került, Anyukám is egyre rosszabbul van... szóval, eljutottam odáig, hogy már a kertbe kimenni sincs kedvem. Azt hiszem, az ő egészségi állapotuk nagyban hozzájárul a lelkiállapotom súlyos romlásához.

Mindezek tetejébe ma az exem felhívta a lányát és eldicsekedett az új kétszázezres házimozijával. A nyáron egymilliót vertek el ketten Újanyuval nyaralásra, úgy, hogy a gyerekinek egy vas se jutott belőle. Én három kilót vettem fel előlegnek, hogy elvihessem őket Horvátországba, még most is nyögöm, de kellene matek- és angol tanár, és a múltkor mikor rászántam magam arra, hogy kérjek a lányának tanárra, előadta, hogy nincs pénze. Most meg házimozi.
Kiakadtam mint a sezlonyrugó. Azt hiszem, egész nap ordítottam a lányommal, hogy miért jópofizik az apjával, ő meg védte. "Apucikám". Na akkor küldtem el őt, nem melegebb, hanem hűvösebb éghajlatra, ahol folyton köd és eső van... Most mosolyszünet van köztünk, bár még elkövette azt a galádságot is, hogy megsütötte a kiló filézett csirkemellet és nem hagyott nekem belőle egy szeletkét. Mikor ezen is felháborodtam, majdnem én lettem a rossz, mert "egy hete nekem kell főznöm, mert te elmentél Egerszalókra, ma meg a kórházba"... fúúú. Néha úgy gondolom, jobb is lesz ennek mielőbb véget vetni, ki-ki boldoguljon a maga emberségén.
Aztán meg bőgök jókat.

Az előbb felhívott András fiam, hogy ne haragudjak, de ma nem tud hazajönni, mert rengeteg a munkája, de higgyem el, hogy nagyon szeret. A végén még megembereli magát. Az utóbbi időben nagyon magára talált. Csak sikerüljön neki. Nagyon szurkolok.(Reggel neki is beolvastam az el nem készült palántázó, sosem látott raklap-ágy, meg nem javított tető, fel nem mosott fürdőszoba kapcsán. Pál apostolt emlegettem, meg azt, hogy a szeretet cselekszik... ma ilyen napom van, úgy látszik, mindenkivel összeveszek.) Mindenesetre ő a jelek szerint elgondolkodott ezeken, mert még a reménybeli keresetét is felajánlotta tartály töltési célokra (persze nem fogadtam el). A kis vejem meg megjavította a tetőt és befejezte a palántázó hegesztést. Tulajdonképp én meg ma mindenkibe belekötöttem... hát igen. Azt hiszem, ma nagyon nem szerettem magamat, a tehetetlenségemet. És ezért nem tudtam szeretni a családomat se.
Azt hiszem, én elmarom magam mellől az embereket, ha bajom van saját magammal. Ha nem tudok adni, akkor nem akarom érezni azt a kényszert sem, hogy nekem még mindig adni kell... a semmiből.
Hajlamos vagyok rombolni olyankor, amikor nem tudok tovább építeni. Öt évvel ezelőtt is így volt.

Őszintén bevallom... rosszul állok az ez évi fogadalmaimmal.
Még, hogy biztonság megteremtése.

Épp most fújja el a szél az utolsó homokszemeket. Nézem, ahogy kiperegnek az ujjaim közül.

Boney M - One Way Ticket