Az ember ősi túlélési ösztöne mindig is az "üss, vagy fuss" elven működött. Ma sincs ez másként. Ha az agyadon átvillanó algoritmus egy élethelyzettel kapcsolatban azt hozza ki, hogy nyerhetsz, ha beleállsz - nos, akkor összeszeded magad, beleállsz és addig tolod, amíg nem nyersz. Ha gyengének ítél a küzdelemre, akkor a "fuss" parancs érkezik, és nem veszed fel a kesztyűt, igyekszel kitérni a képességeidet meghaladó szituáció elől.
Igen, én mindig is afféle utolsó pillanati küzdő voltam, mindig túlhajtottam magam, mindig lapot húztam 18-ra; mindig dobtam rá még egy lapáttal; mikor úgy éreztem, hogy már vége, vesztettem, mindig tudtam fokozni a tempón, a koncentráción, az elszántságon; mindig beleadtam még egy kis energiát az ütésbe... és soha nem futottam el. Meg sem értettem azokat az embereket, akik a futást választották. Ha őszinte akarok lenni, kellett az az utolsó pillanati adrenalin, az a gyomorfájdalom, a csontok, ízületek, idegek mérhetetlen szenvedése, ahogyan napi tizenkét-tizenöt órában az íróasztal előtt görnyedve abszolváltam az akadályokat.
Soha nem volt könnyed, soha nem volt boldog. Legfeljebb a tudat, mikor elvégeztem a nagy feladatot: megcsináltam, igen!
Soha nem kaptam érte megfelelő elismerést; de megbocsátották, ha valami nem sikerült tökéletesen, mert őket is lenyűgözte a teljesítmény.
Néha megkaptam, hogy miért nem csinálom lassabban, kevesebbet, beosztással; de a figyelemzavaromnak, mely mindig is volt, - és kiegyensúlyozatlan periódusaimban vissza-visszaköszönt - volt egy hatalmas titka.
Ha kevesebbet, lassabban csináltam volna, akkor sem hibáztam volna arányaiban kevesebbet.
Arról nem beszélve, hogy ha kevesebb, akkor a pénz is kevesebb, és sajnos az az, amiből a mai napig kevés van. És mindig is ez idegesített a legjobban. Mindig is, egészen a legutóbbi időkig.
Tudom, minden viszonylagos... de havi négyszázezer csak a lakáshitelem.
Százezer a villanyszámlám, mivel itt semmi más közmű nincs. Hatvan a telefonom, így, hogy már csak Bandika van velem a szent csomagban, no meg az otthoni szolgáltatás. No meg a távközlési adó, az az összessel vele van. :)
A garantált bérminimum adói is megérnek egy misét, a 348.800.- Ft-nak 15%-a SZJA, 18,5%-a TBJ és 13% a SZOCHO. Ez így mindösszesen 162.192.- Ft. Kell egy program is, a 2024. évben 1,5 M Ft-ba került ez (azaz havi 125 e Ft-ba); és kell egy szerver tárhely is, ami távoli asztalonként havi 20+áfa. Egyéb programokra, kötelező továbbképzésre, miegymásra havi 20 e Ft-ot számolhatunk.
Durván 900 e Ft-nál tehát még nem ettem egy falat kenyeret sem.
Nos, nekem innen kell felépítenem magam minden hónapban. Ehhez irracionálisan sok ügyfél kellett; a sok ügyfél többlet költségeket, az alapterhelésen felül hozzáadott stresszt és totális megcsúszást hozott.
És május elejére eljutottam oda, hogy az "üss, vagy fuss" kérdésre a szervezetem nagyon határozottan elkezdte a "fuss!" "fuss!" választ adni.
A kortizol szintem, mely más években ebben az időszakban valószínűleg az egeket verdeste, most leesett a béka feneke alá; ezt ugyan nem mértem meg, de szinte biztos vagyok benne, mert a mellékvese táján olyan energiavákumot éreztem hetekig, hogy már a kínaiak bölcsességén meditáltam, miszerint az életenergia a vesékben tárolódik; és ha a vesék kimerülnek, vége a dalnak. Azazhogy bizonyos nóták (Gyászinduló) éppen akkor csendülnek fel, de akkor a páciens ezt már nem valószínű, hogy hallja.
Végül is, miután nagy dózisban vettem be a lesz@rom tablettát, ez a vákum valamelyest enyhült; de túlzás lenne azt gondolni, hogy minden rendben van ezen a téren. Ugyanis a lesz@rom hatására nem is haladtak a feladatok, és mostanra mint egy hatalmas, kemény szikla, ül a tarkómon az egész, egyre gyakoribb tarkótáji panaszokat (és magas vérnyomást) okozva annak ellenére is, hogy kerülöm az íróasztal nevű középkori kínzóeszközt.
Jónéhány ügyfél is kiszavazott, s még az Ügynökségnél is voltak kellemetlen perceim, mert bizony eltosztam ott is pár dolgot; de mit csináljak, a koncentráció ebben az állapotban nem az erősségem.
Az első távozó ügyfelet még drámaként éltem meg, de az utolsónál már nem volt semmi ilyesmi; részint, mert ügyfelet lehet találni, ez egy olyan szakma; részint meg, mert az Ügynökség kapcsán megfogalmazódott bennem, és Morgóval meg is osztottam:
- Figyelj, ha kirúg (a Galamb), ha megint azt mondja, hogy menjek a kecskéimmel magamnak, én isten bizony elmegyek. De akkor nem keresek se új ügyfeleket, se másik állást. Tulajdonképpen lehet, hogy jót is fog tenni velem. Akkor eladom a lakást, eladom a kecskéket is; a kutyák közül valamennyit lepasszolok a lányomnak meg Jánosnak (tenyésztő kollégám), Alfának és Mogyorónak megcsináltatom a kisállat útlevelet, megveszem végre a Volkswagen Transportert, és indulhat a Garrone projekt!
- Bolond vagy te, a mi korunkban már nem jó annyit inni, mi a fenét kezenél annyi Garronéval?
Elnevettem magam.
- Látod, ebben igazad van, tíz évvel ezelőtt, mikor először jutott eszembe, akkor kellett volna ezt megcsinálni, akkor még többet bírtam inni. De sebaj, amúgy sem a piálás, hanem a tekergés ebben a lényeg, végre megmártózhatnék Európa minden tengerében (sőt, a kutyácskáim is, gondoltam hozzá, de ezt már ki se mertem mondani).
Egyelőre még elviselnek; nem boldogan, de elviselnek, a Garrone projekt tehát még halasztódik.
...
Budapest utcáin tüntető tömegek skandálnak kormányellenes jelszavakat; Izrael és Irán, a szomszédban Oroszország és Ukrajna véres háborút vív egymással. A világ valami olyasmi felé halad, ami az én kicsike életemben még soha nem volt, emberi ésszel fel nem fogható borzalom.
Sajnos hiába volt a sok ima, meditáció, pozitív gondolkodás; s lehet, hogy mire eljönne a Garrone projekt ideje, addigra már nem is lesz békés mód a megvalósulásra.
Nagyon rossz lenne, ha ez történne. Nemsokára születik az unokám, Panka.
Szeretném, ha békés, biztonságos világban nőhetne fel, nem ebben... ami most van. :'(
