A vizsgám 17-én kora reggel kezdődött, ráadásul eléggé messze, öt óra körül kellett volna indulnom, hogy időben leérjek a helyszínre. Mivel ismerem magamat, hogy a hajnali vezetgélés sem az én műfajom (mint általában semmilyen hajnali tevékenység), némileg rossz lelkiismerettel bár, de foglaltam szállást a szomszéd faluban lévő panzióban, arra gondolván, hogy van körülöttem egy falka ingyenélő, tán egy napra csak átveszik Anyám gondozását. Konkrétan a lányomra hátékáztam a feladatot, aki nem is mert nemet mondani a dologra.
A panzió nagyon tetszett, s bár tudtam, hogy mennyire keveset tanultam ebből az egyébként csodaszép tananyagból (idő- és energia híján mindössze két napot foglalkoztam vele); izgatottan vártam a másnapi vizsgát.
Az étteremben vacsoráztam, nagyon finomat főztek, s közben elnéztem a fiatal felszolgálókat. Hosszú, szőke hajú lányok, magas fiúk jöttek-mentek, s én hallgatva a beszélgetésüket, furcsán otthonosan éreztem magam a közegben. Ismerős volt a hanglejtésük, a mimikájuk, s megdöbbenve tudatosult bennem, hogy ők bizony magyarok; nekik minden felmenőjük magyar, sőt, a véreim. (Eszembe jutott, hogy felmenőim egy része néhány faluval arrébbról származott a családtörténet szerint, így érthetővé is vált számomra ez a hirtelen otthonias érzés.
Sajnos, mikor belehallgattam a lányok beszélgetésébe, s azt tapasztaltam, hogy nagyüzemben megy az emberszólás, ismét ismerős érzés kapott el, s újra arra kellett gondolnom, hogy bizony, ők magyarok. Mert ugye, az egyszeri vicc is arról szól, hogy a pokolnak egyedül a magyar bugyrához nem kellett őrt állítani, visszalökdösik ezek egymást, ha bármelyik is kikapaszkodna.
Valami ilyesmit hallottam ki a szép, szőke lánykák beszélgetéséből, s ez annyira fájóan ismerős volt, hogy magammal vittem még a másnapi túrámra is.
A vacsora után elvonultam kis padlásszobámba; a klímál való - Robi által távvezényelt - rövid birkózás után meditációba kezdtem; majd ennek végeztével felrémlett bennem az a - Segítőm által a közelmúltban felvetett - kérdés, hogy miért nem választom a boldogságot életemben.
Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a hit hiánya az oka - én nem hiszek abban, hogy nekem lehet boldog párkapcsolatom, hiába olvasták már fejemre ötvenezerszer a kapcsolódó oldómondatokat, ezeket mindig kisebb-nagyobb fenntartással hallgattam, gondosan ügyelve, hogy el ne juthassanak a léleknek azokba a mély rétegeibe, ahol esetleg manifesztálódásnak indulhatnának.
Ezen az estén eljutottam a miértig, s a szuper computer az agyamban a pillanat tört része alatt rám zúdított egy információhalmazt, amelynek elemei egyenként ismertek voltak számomra, ám, hogy ez így összeállt egy masszává, azt eddig a tudattalan fátyla rejtette előlem.
- Anyám... neki se sikerült. Pedig mekkora szerelem volt az, Istenem! Igazi, első látásra szerelem, ahogyan ott álltak, egymásra csodálkozva, megbűvölten - idéztem fel Anyám és Nevelőapám (vagy minek nevezzem) első találkozását.
- Mennyire szép volt! Valódi csoda! És még így sem sikerült.... nem sikerülhetett....
Ekkor eszembe jutott, hogy a valódi szeretet az, amikor a gyermek túlfejlődi a szülő hiányosságait, ezzel gyógyítva a családi karmát. Felrémlett bennem, hogy Anyám kapcsán én ezt már több ízben, több dologgal megtettem - ilyen, hogy mást ne mondjak, az úszás. Felrémlett bennem, hogy gyerekként, kivetülve rám Anyám összes, úszással kapcsolatos félelme (melyeknek oka világos volt a tapasztalatok mélyén megbújó élményben) elemi betegségekben manifesztálódott minden iskolai úszásoktatás kapcsán; s hogy harminc éves gerinctöröttnek kellett ahhoz lennem, hogy letegyem mindezeket a korlátokat - de megérte, hisz mindhárom gyerekem megtanult jól úszni, s a kapcsolódó félelmeket teljesen sikerült "kiütni" a családi karmából. Ehhez semmi mást nem kellett tennem, mint pozitív példaként szolgálni részükre - ezt pedig megtettem, mikor a vízen lebegtem az uszodában, és hagytam, hogy ide-oda vontassanak; egyik kicsi, másik pici, s mindannyian nagyon élveztük a vízhez szoktatásnak ezt a módját.
Leperegtek ezek a képsorok, majd ebben a pillanatban - nem tudatosan, vagy inkább egy felsőbbrendű tudatosság által vezérelve - elkezdtem mantrázni a Segítőmtől tanult oldó mondatokat, melyeket betegségem és szeretett Nagymamám méhrákja közé illesztettünk, s melyek annyira komoly változást idéztek elő az energetikai állapotomban (kiterjeszteném azzal, hogy Gáborka és az anyja vonatkozásában is sikerrel alkalmaztam már ezt egyszer, de erről egy más bejegyzésben).
A mantraszerűen lefutó mondatokat már nem tudom szó szerint idézni, de a lényege a következő volt:
- Nem kell az édesanyám terheit felvennem, nem kell azonosulnom velük. Szerethetem az édesanyámat úgy is, ha nem követem a mintáját. Lehet boldog párkapcsolatom, akkor is, ha neki nem volt. Az én sorsom az én felelősségem, az ő sorsa az ő felelőssége.
Kinyitottam a szememet, és egy darabig néztem a plafont.
Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy Anyámmal kapcsolatban elértem a végső igazságig. Az utolsó szál is felgöngyölítésre került, ami kettőnk viszonyát, ezt az ambivalens, de nagyon intenzív szeretetkapcsolatot meghatározta.
...
Másnap, a vizsgán, én nem voltam teljesen elégedett magammal; főleg a gyakorlati rész tekintetében; de a szóbeli már tényleg jól sikerült, s a vizsgabiztos is nagyon rendes volt. Így viszonylag gyorsan túl lettem a dolgon, s elmondhatom, hogy van az életnek egy területe, melyen megelőztem Kékhemüt :) még ha ez az előny rövid ideig is tart, hisz rövidesen ő is vizsgázik ugyanebből a tematikából (s mindezt úgy sikerült abszolválnunk, hogy nem beszéltünk össze, véletlenül derült ki számomra, hogy ő is ezen az úton indult el.)
...
Ennek megfelelően, miután visszamentem a panzióba, megebédeltem és összecsomagoltam, úgy döntöttem, hogy kivételesen nem rohanok haza, hanem keresek egy jó, stresszoldó gyógyfürdőt. Tettem pedig mindezt annak ellenére, hogy Andi jelezte: Anyum nincs túl jól.
Mondtam, hogy este megyek , addig próbálja tartani a frontot, ha nincs is étvágya, legalább itassa.
...
A környékbeli gyógyvizek összetételének tanulmányozása után az igali gyógyfürdőre esett a választásom, és nem bántam meg.
Már az oda vezető út is nagyon kellemes volt: az őszbe hajló tájon csodálhattam az emberi tevékenység nyomait, melyek szép kockákat rajzoltak a lankás domboldalakra: itt még lábon a kukorica, lám, szőkül; ott már feltárcsáztak az elővetemény után (miket tanul az ember), amott meg már az őszi mélyszántást is elkezdték, hát nem gyönyörű ez a táj? Magyarország. Hazám. Eszembe jutottak megint a szőke lányok, minden ambivalenciával, amit felidéztek bennem, s megrohant az érzés: bárhová is megyek e tájon, itthon vagyok.
Ekkor valahonnan nagyon messziről, előjött bennem Vincze Lilla slágere, és én ezt dudorászva autókáztam tovább:
Vincze Lilla: Maradunk a Duna partján
"Száz- és ezer évért
Száll a lobogó, száll
Messze hegyek ormán
Maradunk a Duna partján."
A gyógyvíz isteni volt, összetétele, hatása leginkább a hajdúszoboszlóira emlékeztetett. Volt úszó medence is, és mikor hat óra után elhagytam a fürdő épületét, végre - átmenetileg - úgy éreztem, hogy elzsongult bennem minden, az utóbbi időben annyi kínt okozó, csípő- derék- és lábfájdalom.
...
Az autópályán hamar hazaértem; s Andikám azzal a hírrel fogadott, hogy a nagyanyja egész nap nem evett. Be is kakilt, mint az utóbbi időben gyakran, le kellett fürdetnie; s közben azt mondta neki: "Szép a hajad!"
- De inni azért adtatok neki, ugye? - kérdeztem, s egy bizonytalan "igen" válasz után én is szemrevételeztem az energetikai állapotot.
Szegény kis Anyám, láttam a szemében az örömöt, hogy megjöttem végre - gyorsan csináltam tejbegrízt, és megetettem. Mint a kis madárka, úgy tátogatta a csőrét, két adagot is megevett a kedvemért; úgy örült, hogy végre lát... nem a kajáról szólt ez az interakció, hanem a hiányomról... tudom, tudtam akkor is - de én fáradt voltam az egész napi tortúra után, nem ölelgettem meg, csak megetettem, megitattam, beadtam a gyógyszerét és lefeküdtem aludni.
Reggel, mikor - még mindig fáradtan - kibotorkáltam, Anyám már az ágya szélén ücsörgött. Kávé után készítettem neki reggelit, melyet egyedül el is fogyasztott. Beadtam a gyógyszerét, és kissé aggódva figyeltem az arcát, ami kissé fel volt püffedve; de mivel egyedül evett, nem gondoltam, őszintén, nem gondoltam, hogy akkor látom utoljára éber tudatállapotban.
...ha tudtam volna, biztos, hogy megölelgetem, nem engedem elaludni, harcolok, mint már oly sokszor tettem.
...
De nem így történt.
Anyám lefeküdt aludni, s én reméltem, hogy az majd jót tesz neki, hiszen nappal amúgy is sokat szokott aludni; még be is néztem rá napközben, mert kissé furcsa pózban aludt, itt-ott rángatózva; de még akkor sem gyanakodtam; sajnos a betegsége olyan volt, hogy a furcsa alvást már megszoktuk nála, s én nem vagyok orvos, hogy meg tudjam ezeket egymástól különböztetni...
...
Délután négy is elmúlt, mikor bemenve a szobájába, azt tapasztaltam, hogy leesett az ágyról, összecsinálta magát és rángatózik.
Bár otthon voltunk mindannyian, de nem hallottuk a leeső test okozta puffanást. Máig érthetetlen, hogy miért nem.
A mentők hamar kiértek, gyorsan el is vitték. Amint kivitték a házból, felemelte a kezét... mintha búcsút intett volna, olyan volt. A kórházban féloldali súlyos stroke-ot állapítottak meg, és megmondták: már nem fog felébredni.
Este valahogyan álomba sírtam magam... álmomban egy nagy lapos tetőt láttam, a napsütésben kémények nyújtóztak az ég felé, sok kémény, falazott, meg fémből készült. A kép nyugalmat árasztó, majdnem szép volt - amennyire egy ilyen tető szép tud lenni - majd hirtelen egy hatalmas madárraj csapott le a kéményekre, barnás, középnagy madarak, leginkább seregélyrajra hasonlítottak, ahogy vijjogva köröztek a tető felett. Elszorult szívem a torkomban lüktetett, mikor felriadtam.
- Miért nem mentek még? - kérdeztem tőlük az álom utolsó pillanataiban, a riadalomra utalva, amit vergődésük hozott.
- Várjuk az engedélyt az indulásra! - jött a felelet.
Egész éjjel éberen, zokogva néztem a sötétet.
...
Andrissal beszéltem másnap, miután az orvos megerősítette, hogy szegény kis Anyám már nem fog felébredni - már a kezemet sem szorította vissza, mint előző nap, s én zokogva mentem ki a kórteremből.
Elmondtam tehát Andrisnak, és azt válaszolta az én hitetlen, szellemi erőkben nem hivő, azok iránt kétkedéssel lévő, anyját a "szektázás" miatt hülyének néző fiam:
- Tudom. Az éjjel itt volt. Eljött... lbúcsúzni.
...Tudod Anyu... három éve élek ebben a lakásban, és még sosem volt itt. Pedig eleinte még tele volt az ő holmijával... most már alig van, de emlékszel, eleinte tele volt vele. És mégsem jött el.
(Felrémlett bennem, hányszor mondta könyörögve: "Haza!" "Haza!" - de én gonosz voltam és kegyetlen, és nem engedtem. ...ennek is megvan a maga oka...)
Tehát Anyám utoljára még hazalátogatott. Bizonyára elámult a változásokon, de nem szólhat egy rossz szót sem, Andirs tényleg sok mindent megszépített már abban a lakásban.
- Nem, nem volt rossz, hogy itt volt - mondta, majd sírva elmesélte, hogy egyszer, mikor nagyon nem volt pénze, és nem volt mit ennie, megtalálta a spájzban a kakaóport, amit Mama még nekik, az unokáinak vett egy előző életben - mikor ezek az imádott unokák még gyerekek voltak, s iskola - óvoda után felmentek Mamához, tojáslevesre, süteményre, habos kakaóra. Megtalálta hát, s tudott magának főzni némi kakaós tésztát, és hálás volt a nagymamájának az időkön át ívelő gondoskodásért.
Az én komoly, anyagias beállítottságú fiam zokogva mesélte hát mindezeket, s azt is hozzátette, hogy nem volt rossz érzés, hogy a nagymamája elment hozzá elbúcsúzni; sírtunk együtt, majd eljöttem a lakásból, melynek fele az enyém, Anyám akaratából mégsem volt hozzá soha közöm, - s immár nem is lesz.
...
Valahogy bennem volt a mentők távozásától kezdődően a dátum, augusztus 20. Tudtam, hogy aznap fog elmenni. Hogy eljön érte az apukája, akit annyit keresett. Hogy segíteni fog az imádott pici lányának.
Huszadikán délelőtt tizenegy óra felé nyugtalanság jött rám. A város ünnepelt a távolban, a Duna felett reggel óta zajlott a légi parádé. Mindez Borzasztópusztán annyiban látszott, hogy rendszeres időközökben repülőgépek jöttek-mentek a fejünk fölött; belehasítva a tudati mezőmbe, további szenvedést okozva. Igyekeztem nem tudomást venni róluk, sem a sürgető érésről, hogy mennem kell. Felrémlett bennem az orvos kérése "látogatási időben"; az délután négykor van; próbáltam addig az áfa bevallásaimmal foglalatoskodni; majd megindultunk a kórház felé Robival.
A kórház felé, ahol nem engedtek be; először, mert még nem volt négy óra; aztán pedig, mert nincs védettségi igazolványom; nem hatotta meg őket a "haldoklik az anyám" kitétel, a bolond nővér és a biztonsági ürük (nem őrök, az ilyen ember nem ember, csak ürü) "az állásomat féltem (mit? azt a nettó százötvenet?)" kitétellel nem engedtek fel az osztályra, hiába mondtam nekik, hogy az előző napokon ez nem volt probléma (igaz, nem látogatási időben mentem).
Az idegtől reszketve hazajöttünk, itthon nagy nehezen végre telefonon elértem az osztályt; ahol adták az ügyeletes doktornőt, aki mondta, hogy már próbált hívni de nem voltam elérhető (Borzasztópusztán nem sok térerő van).
Anyám aznap délelőtt 11 órakor halt meg. Csendesen elaludt.
Már nem volt kihez látogatóba menni délután négykor.
...
A lépcsőház kövei fényesek kopottak voltak a sok használattól. A lány kinézett a lépcsőforduló nagy ablakán. Alatta a napsütésben elterülő város - legalábbis ami maradt belőle. Amerre nézett, mindenhol romok, belövések nyomai. De a Duna felségesen kanyargott két partja között, lassú hömpölygéssel mosva az emberi szenvedés mementóit. Örömöket, fájdalmakat, emlékeket, életeket vitt a víz. A város ünnepelt, a pincékből előbújó, harcokból élve visszatérő emberek az utcákon boldogan borultak egymás nyakába. 1945. augusztus 20-át írtak. A háború utáni első augusztus 20-át.
A lány sötét haja két szép hosszú varkocsba fonva lógott, úgy, ahogyan az apukája szerette. Sovány arcocskájából nagy, fekete szeme könnyben úszva világított - lelke mélyéig tele fájdalommal. 14 éves volt ekkor.
A várost nézve elmélázott. Eszébe jutottak a vasárnapi családi séták, a Sziklatemplom, ahová apukájával jártak. Apukája, ahogyan simogatja, fésülgeti a haját. A sok gyerekkori élmény, amikor megélhette, mennyire szereti őt az édesapja.
Kinézett az ablakon, az ünneplő, újjáéledő városra - és kegyetlen szomorúság égett a szívében.
Bent, a termekben, lépcsőkön, és általában minden talpalatnyi helyen betegek, sebesültek, rokkantak feküdtek. Köztük fekete ruhás, fityulás, szigorú tekintetű nővérek suhantak. A lány - korábbi emlékeiből fakadó - viszolygással nézte őket. De nem volt oka akkor, ott semmilyen viszolygásra. A nővérek némán suhanva, a szenvedés tengerének látványától megrendülten tették a dolgukat.
Reggel a lány már volt bent az imádott apukájánál. Minden kórház tele volt sebesültekkel, kevés volt a gyógyszer, kötszer... a kislány apukájánál veseelégtelenséget állapítottak meg. Amúgy is gyenge szervezetét az utolsó tél borzalmas megpróbáltatásai teljesen felőrölték. A kiskabátban, hóban-fagyban ásott lövészárkok készítése és a bennük való bujkálás tönkre tette a veséjét - s nem volt gyógyszer, dialízis, nem volt semmi.
A kislány tudta, hogy az apukája haldoklik.
Aznap reggel volt már bent nála, s a haldokló két kezébe fogta a piciny, törékeny gyermekkezet.
- Kislányom... elgurult a jeggyűrűd, nem leszel boldog soha...
A lány zokogott, zokogott és zokogott.
Később elbúcsúzott azzal, hogy délután visszajön, az édesanyja készít húslevest, sok tésztával, ahogyan Apa szereti.
Most itt állt, kezében az ételhordó a húslevessel, és a tudattal - már nincs, aki megegye.
És a Duna méltóságteljesen hömpölygött tovább két partja között.
...
Vincze Lilla: Maradunk a Duna partján
"Száz- és ezer évért
Álmainkban nincs erő
Bármily gyönyörű is más hazája
A sírja idegen kő"
