Nos, a mai fiatalok sokkal tudatosabbak a kapcsolatépítésben, mint annakidején mi (legalábbis én) voltam. Nekem mindig az volt az - anyám által sugallt - meggyőződésem, hogy elég csak jónak (a legjobbnak, The Best) lenni, és az emberek úgyis meg fognak keresni, ha szükségük lesz a szolgáltatásaimra. (Nos, ez eddig bejött, nem lehet okom panaszra).
A mai gyerekek nem így állnak az élethez. Fiam alig múlt 18, mikor helyre tett a kérdésben:
- Ha valakival megismerkedsz, azt kell nézni, hogy mire tudod őt használni!
Hogy mi van? Én, ha valakivel megismerkedem, legfeljebb azt nézem, hogy az illető emberileg szimpatikus-e. Használni?... legfeljebb a tárgyakat.
Mikor szóvá tettem a kifejezést, a fiam, báránylelkű jóanyja ízlését figyelembe véve, finomított a kifejezésen, behelyettesítette a "miben lehet a segítségedre" kifejezéssel; de nekem még ez is távoli indulásnak tűnt, mert nem szoktam az embereket aszerint osztályozni, hogy miben lehetnek segítségemre - segítséget kérni se szerettem, ez az igazság. Adni, igen. Kérni - az a gyengeség jele, erre lettem kondicionálva.
...
Lányom tehát büszke volt az állatorvos barátságára, és én is örültem neki, tekintettel a fenti okításra meg a háznál található jószágok átlagosnál nagyobb létszámára (és Agrogabi beállítottságomra, mely a további létszámnövekedést előrevetíti).
A lódoktor segített is sok probléma leküzdésében (van, amiben nem tudott, Bunda úr lábát felszerelés hiányában nem tudta megműteni - mondjuk azóta is kínlódunk azzal a kutyalábbal, bár gyógyulgat, de nagyon lassan. Szegény nagyfiú, alighanem ez a lábbaj egy életen át elkíséri sajnos...). De Bella szülés utáni babéziájában, az ivartalanításban, most kecskék kezelésében számíthattunk a segítségükre igen jutányos feltételrendszerben; s ennek nagyon örülök.
Andi közben szakított a barátjával, majd új párkapcsolatba kezdett - a lódoktorral való barátság megmaradt.
A fickó szimpatikus, sztorijaiból ítélve nálam talán pár évvel idősebb, de nagyon fitt; jókat lehet vele beszélgetni; ismeri az egész családot (Robival egyszerre voltak lábsérültek).
A múltkorokban azonban valami történt; Andi közölte, hogy letiltotta, mert felajánlotta neki hogy zuhanyozzanak együtt. Kellemetlenül érintett a dolog; de azért elmentünk injekcióért a kecskéknek; s az eset utáni második találkozásunkon a lódoktor nem is bírta ki, hogy ne kérdezzen a lányomról. Rém kínosan éreztem magam, de azért megpróbáltam óvatosan adagolni az információkat.
Hangjából komoly érdeklődés csendült ki, majd a végén kis önkritikával hozzátette:
- Adjátok férjhez!
Nem mondtam el neki, hogy épp megkérték a kezét az olasz nyaralás alkalmával - ezzel az egésszel kapcsolatban amúgy is vannak enyhe fenntartásaim, ez a fiú rendes gyerek, de összesen 20 éves, szerintem a lányom megeszi reggelire; arról nem is beszélve, hogy - mivel húsz éves - lehet, hogy most atomi szerelem tüeteit mutatja, de mi lesz öt év múlva?
No mid1 is ez, a lányom tudja, vagy ő se - én nem élhetem helyette az életét és nem is akarom.
Mindenesetre hazeérve elmondtam Robinak, hogy szerintem a doktor úr komolyan érdeklődött volna a lányom után, de hát szegényem, öregebb, mint én.
Robi erre közbe vetette, hogy szerinte nem öregebb - és én elgondoltam, hogy szegény öregfiún mennyi ránc van, de bezzeg Roberto még így is őt látja fiatalabbnak - és akkor megint elment az életkedvem.
Tényleg a saját öreganyját látja bennem, ez teljesen bizonyos.
Mikor ezzel szembesítettem, persze megint tagadni kezdett (mondtam már, hogy utálom, ha hülyének néznek?)
Minderre rájött Mammer, aki pörög mint a búgócsiga, a konyhában beszélgettünk, és jóanyám hevesen piszkálta a koszos edényeket meg a kukát, rámolt minden sz@rt összevissza, közben "hü! hü! hü!" hangokat sugározva megállás nélkül a fejéből (nehezen tolerálom a zavaró zajok folyamatos áradását a lakásomban, anyám olyan lett, mint egy sérült jeladó, ami folyton sugároz - számomra talán ezt a legnehezebb elviselni jelen állapotában), tehát anyám pelenkában, pólóban matatott ott mellettünk.
Ránéztem, és valami elemi keserűség fogott el. Kifakadtam:
- Hülye egy világot élünk! A kilencven évesek pelenkában rohangálnak és nyüszögnek mint egy kisbaba. A fiatal fickók vén csoroszlyákkal nyomulnak, a vén f.szok meg huszonéves lányok után ácsingóznak.
Elegem van.
Ebben az energetikában telt hát az este, és Roberto többször elmondta, hogy szeret, én meg Gáborkára gondoltam és nem mondtam neki ellent. De őszintén hálás voltam, hogy (véletlenül, biztos..) most sem akart ennél többet.
Azt hiszem, köztünk az a bizonyos fátyol betonfallá vastagodott az elmúlt időkben.
Az éjjel összevissza álmodtam mindent; dolgozik még bennem a Galambbal folytatott beszélgetés is, ak lehordott engem, amiért "szétforgácsolod magadat"; meg "miért kell neked ez a gazdaképző, miért nem a saját vállalkozásod építed", meg "a mezőgazdaság nehezebb munka mint a könyvelés", meg "pótcselekvések helyett inkább tedd rendbe az életed", "ne gondold hogy szexre nincs szükséged" (itt hosszan kifejtettem gyógykezelésem e tárgyra vonatkozó pozitív hatásait, melyeket cáfolt, mondván, hogy nem a gyógyszerektől vesztettem el az ez irányú érdeklődésemet, hanem a partnerkapcsolatom "árnyékol le"). És hogy neki milyen jól alakul az élete, mióta van neki egy állandó laza kapcsolata (heti egy egészségügyi "dobolás", tudjuk; végül is egy év alatt az ötvenkétszer több pozitív élmény, mint ami engem ér, ez tény). Nem akarom ezt megítélni, sőt, azt gondolom, hogy ha ez a feleknek örömöt okoz, ám csinálják, teljesen nyilvánvaló, hogy így is lehet élni és nem megvetendő - csak hát én nem így lettem nevelve. S jelen állapotomban nincs is ilyesmire indíttatásom.
Átfutott rajtam ócska fizikai állapotom minden nyűge; s annyit feleltem:
- Ha fiatalon, húsz évesen, mikor szép is voltam meg okos is, akkor nem sikerült, én most már nem fogok erőlködni ezen. Ha nem kellettem a férfiaknak, az legyen az ő bajuk. Nem szabad megengednem magamnak, hogy olyan legyek, mint Anyám, aki a maga idejében - szerintem - sikereket ért el: szép lakás, telek, nyaralások a Balatonnál, szalámi és rántott hús, szép kézimunkák, az enyémnél nagyságrendekkel szebb, gondosan rendben tartott körülmények (anyám igazi sváblány volt, szorgalmas és pedáns) - sok mindenünk megvolt, talán az autó hiányzott a kor elvárásaiból, de sokáig meg is tudtunk lenni nélküle - s Anyám mégsem tudott örülni annak, amit elért; pedig mindennek az értékét éppen az adja, hogy ez valóban az ő teljesítménye volt, nem volt mellette semmilyen paszulykaró amire támaszkodhatott volna.
De ő még hetven évesen is csak azt látta, hogy hiányzik a paszulykaró.
Az erős nőknek nincs szüksége támasztékra.
A gyenge meg ne legyen kolonc más nyakán, "sírj otthon... én csak nevetni akarlak látni", mondta Vodkagyurka, én meg azt mondtam: ne nézegess. Ha nem kell az egyik arcom, akkor ne kelljen a másik se.
Ó, higgyétek el, hogy Robi bármilyen helyes fiúka, már három éve nem lenne, ha nincsenek a gyerekei.
De nekik nagy szükségük van rám, tudom.
Galambnak elmondtam, hogy én alapvetően szívesen adok, nekem ez örömöt okoz; aztán még megígértem, hogy nem adok többet magamból, csak amennyit valóban nélkülözni tudok (közben éreztem hogy nem egészen mondok most igazat, a gyakorlat legalábbis nem ezt mutatja - de rossz érzésemet próbáltam azzal elfedni, hogy igenis, törekedni fogok erre), majd elbúcsúztunk, s magammal hoztam ezt a beszélgetést; ami olyan volt kicsit, mint mikor két ember a szakadék két partjáról kiabál egymásnak; s mindenki a másikban keresi a szálkát (én is, pedig nem akarom, de ezek valami tudatalatti programok, amiket meg kell fejlődni. Erre utal például annak emlegetése részemről, hogy költhetném persze műkörömre is azt a pénzt, de az nekem nem okozna örömöt), holott a saját oldalán halomban hevernek a gerendák.
Legyünk őszinték.
Mindkettőnk oldalán.
...azt hiszem, további szükségem van a tudatosságom növelésére.
