Napforduló

06.21.

Amennyire a téli-tavaszi időszak szárazsággal fenyegető volt, mostanában annyira esős. Mintha az időjárás egyik végletből a másikba esett volna. Medárdi időjárás uralkodik, a viharok hozta rengeteg víz hömpölyög a városok utcáin. Az eper jó részét elverte a jég, ami maradt, kevés és drága. 

Cseresznye lett volna, de nem volt hangulat, idő, energia a szedésére.

Azért még így is fogyasztottam belőle pár kilónyit - meglepően mellékhatások nélkül jól esett, valahogy úgy, mint fiatal koromban.

Közben eljött a tanév vége; minden jegy görbült, tehát ígéretemhez híven a kisgidák mehetnek táborozni, nyaralni. Nem valami nagy dolog ez, mégis jó érzés tudni, hogy ezt meg tudom adni nekik, ha némi logisztika árán is.

Az anyjuk megint szintet lépett a hülyeséget illetően. Lassan rájuk omlik a ház, ha így folytatják. Pintyőke, szép madár, elkeseredetten mutogatta körbe a leomlani készülő putrit, anyósa kalyibáját, ahová a 45 négyzetméterbe zsúfolták be ősszel a létszámot azzal, hogy tavasszal építkezés, toldás-foldás, bővítés kezdődik. 

Június van, építészetnek semmi nyoma, pedig a sok eső tovább rontotta a meglévő kunyhó statikai állapotát.

Azt hiszem, hogy ha nem akarom, hogy Sanci hajléktalan legyen, tényleg ki kell szenvednem magamból valamiféle építészeti beruházást.

Robit figyelgetem egy ideje, és egyre jobban úgy érzem, hogy ő tényleg nagyon élvezi a - viszonylagos - gondtalanságot, amit ez a kapcsolat nyújt számára. Hogy szeret-e? Naná, hogy szeret. Szereti a jólétet. 

Néha, nyomokban, még féltékenykedni is képes, párszor már tetten értem.

Épp csak nem kíván.

Soha, véletlenül se.

Így viszont rém kellemetlen számomra.. ez az egész.

Napközben nem... 

Csak este meg reggel.

Tehát vannak nappalaink, melyek vidáman és tevékenyen, rosszabb esetben magunkba fordult-molyolósan telnek. Aztán vannak éjszakáink, amikor a kézen fogva altatás után (mint most is) olyan energiavákuumot érzek, hogy még fél-egy órát azon sportolok, hogy visszatöltsem az elvesztetteket, - miért kell ez a szertartás, sosem fogom megérteni; szeretlek, puszikák, csók, kézfogás, csicsika, egy ideig még kellemes is; aztán ahogy alszik el, mintha teljesen, tökéletesen lemerítené valami zárlatos szerkezet az akkumulátort bennem; mire hortyog, már alig van erőm; akkor nagy nehezen elhúzom a kezeimet, s  ha esetleg előtte fáradt is voltam, immár  éber és nyugtalan vagyok; mintha minden  porcikám vészhelyzeti üzemmódba  kapcsolna; s rövidesen állok neki mozogni,  nyújtás, lazítás, erősítés - láb- és gerinc torna az energiapótlás, fájdalomcsillapítás, gondolat-elterelés jegyében. Aztán jó esetben egy óra küzdés után nyerek annyi energiát,  hogy végre álomba tudjak szenderülni. 

Hogy ő ebből bármit is érzekel-e... no hát ez jó kérdés.

A férfiak olyan muglik tudnak lenni.

07.

Túl vagyunk a békésszentandrási kiránduláson, ahol afeletti bánatomban, hogy Robi még csónakázni se hajlandó velem, vagy harom kilométert úsztam a hideg Körösben; majd a szaunában ijedten realizáltam, hogy bár 15 perce ülök a forróságban, mégis vacogok.

Előtte Bea olyasmiket vágott a fejemhez, hogy ötven évesen már nem hivatkozhatok a hozott családi mintákra; hogy igenis a saját döntésem minden, amit létre hozok az eletemben, még a Robival kapcsolatos dolgok is; egyébként nem csodálja hogy ilyen szoros ez a kapcsolat köztünk, mert igenis, közel álló szemelyiségjegyeink számosak; s még fizikai síkon sem lat semmi olyat ami kizárhatná a harmonikus kapcsolat lehetőségét - a bajt tehát Roberto eddig átélt tapasztalataiban kell keresni.

Majd jött az általam javasolt közös program elutasítása; a nagy úszás (közelről volt szerencsém egy gyönyörű jégmadarat is megcsodálni - erről fotós barátaim jutottak eszembe, meg a poroszlói poroszkánk - no meg az is, hogy de szívesen megmutattam volna Robinak ha nem lenne ilyen fafejű.. s ettől elszomorodva úsztam tovább).

A szauna után beájultam az ágyba, energiáim végére értem, s a következő napokban csak a minimális kötelességtudat vitt előre a Zéletben - nem túl nagy hatékonysággal.

Két hétig küzdöttem a náthával és vesefájdalommal, hívogattam a doktornőt hiába kontroll ügyben, majd elmentem magán ultrahangra.

A vesém valószínűleg "csak" jól felfázott (hurrá), de.. nos, menjek nőgyógyászhoz, valami van a méhemben. 

Egyelőre csak 7 mm nagyságú. Remelhetőleg "csak" mióma.

Hurrá.

...

Robi az eset után pár nappal nem tudom mit gondolt, kezdeményezett, szexeltünk. (Talán a puszikáknál rendszeresen feltett "de miért?" kérdés világított rá a helyzet fonákságára, nem tudom.

Fizikailag jó volt.. de lelkileg.. nos, hogy igazán jó lehessen, ahhoz bizalom is kell(ene). Főleg önbizalom.. hogy a masik szépnek lát, hogy megfelelek neki.. 

nos, az bennem nincs; félszeg és ügyetlen vagyok, és saját bizonytalanságom miatt bizony nem bántam hogy vége.

És nem, nem vágytam ismétlésre.

...

07.12.

Tegnap Pándra mentünk a keresztgyerekekhez. Elvoltam, ha nem is az én közegem, de vittem hímzést, segítettem főzni, telt az idő. Amíg..

Robit a gyerekek anyja megkergette, nyakon akarta önteni, mi nevettünk, dögmeleg volt, Robi átugrott a korláton, ahogy máskor is..

És lent maradt.

...

A műtéti előkészítőbe este fél 9 felé jutott be; addigra már a vérnyomása is emelkedett, az egész testében éreztem a forrón lüktető, szétáradó fájdalmat - s ismét ledöbbentem, hogy én mennyire szenzitív vagyok, mennyire érzem fizikailag is a hozzam közel állók fájdalmát - eszembe jutott Csaba, hogy mennyi fájdalmat hordtunk ott el ketten; s hogy ez az érzés onnan ismerős nekem. 

Törölgettem Roberto szenvedő, szép kis testéről az izzadtsággal kevert port a nálunk levő nedves törlőkendőkkel, s egyszerre valami hihetetlen szerelem áradt el bennem ez iránt a faramuci fickó iránt, lepkék a hasamban, totális imádás, ahogy a nagy könyvben meg van írva; s ő mint egy igazi kisfiú, halványan, betegen mosolygott; mint aki tudja hogy biztonságban van... anyukájánál. Bakker. 

Azóta is keresem a választ arra, hogy ez most miért, miért így jött ki rajtam... de nincs.

Valószínűleg tényleg őrangyalnak születtem. 

..

Megműtötték, vagy 10 hétig nem állhat lábra. Szilánkos sarokcsont törés.

Kedves Naplóm!... (05.30)

Megint csak rohannak a napok az értelmetlenségbe, egyik naptárlap a másik után, és én továbbra sem engedem meg magamnak azt a luxust, amit általában életnek nevezne a jószándékú, ám felületes szemlélő. Nem, megint csak nincs időm nyugodtan kávézgatni a tavaszi napsütésben; napozgatni gondtalanul, kreatívságoknak hódolni, lassan, nyugodtan, tempósan lépni, cselekedni.

A két végponthoz, ahhoz van lehetőségem. Kapkodva rohanni a melóval, vagy magatehetelenül, görnyedt háttal, enerváltan ülni mint aki a tollat felemelni sem képes. Esetleg ezek kellemetlen következményeként álmatlanul forgolódni.

Tele, tele, teljesen teletömtem az életemet pótcselekvésekkel, hogy ne lássam a múló időt; s a jelen boldogtalanságát - egyáltalán, ne lássam, hogy felelősséget kell vállalnom a maradék életemért, és annak minőségéért.

Sokkal jobb, ha a fókuszt a külvilágra helyezem, és annak alkotóelemeire. Mint a gyerek, aki egymás után épít kocka-várakat, majd lerombolja őket - értelmetlen a játék, az építés és a pusztítás; más-építés, magam-pusztítás ez, de mosolyogva, emelt fővel csinálom, természetemhez képest - szinte - elegánsan, s főleg: önként és dalolva.

Az elmúlt hónap rekord bevételt hozott nekem, s lehetőséget több régi "saram" rendezésére. Ezeken felbuzdulva új játékba kezdtem: kipróbálom magam úgy is, mint kereskedő, marketinges. Lehet hogy hülyeség amit csinálok, - ez majd kiderül egy idő után, azt hiszem.

Addig sem kell gondolkodni. 

Mondjuk az új családom (és néha a régi sem) amúgy sem hagy nagy teret a gondolkodásnak. Velük tényleg mindig történik valami - és sajnos ezek a történések csak a legritkább esetben jók.

A hétvégi népmozgalmak már a fülemen jönnek ki, Tápiórettenetes-Törökbálint kétszer oda-vissza minden hétvégén; de ez még nem elég, iskolai előmeneteli ügyek, a szülők közti hatalmi harcok, gyermeki kívánságlisták teszik nehézzé ezt az egészet; s néha, mikor vasárnap fáradtabban zuhanok ágyba, mint mondjuk pénteken, tényleg átfut már néha az agyamon - bár gyöngeség ez részemről, elismerem - a hova, meddig, miért témaköre.

De ezt általában gyorsan el is hessegetem. Nőnek ezek lurkók, s ha a Királynő rá is szokott a cigire, de úgy nyilatkozott, hogy a szakmunkásképző után marad még az érettségit adó képzésen is. Gáborka néha az agyamra megy, mert okos az a kölök, okos és helyes (meg kell hagyni, Robinak szép gyerekei vannak) de lusta mint a föld - holott, ha tanulna, tudom, hogy sokra vihetné. Sajnos az összes eszét inkább az én pumpolásomra használja, meg arra, hogy megmagyarázza, hogy miért nem tanul (egy ügyvéd veszett el benne, nagyon zsibbasztó - pont, mert okos, ugyebár..)

Sancit pedig sajnálom;a kis bárdolatlanságával, azzal, hogy laposra kalapálták a helyi cigánygyerekek (azóta tévé közvetítette késelős rendőrségi ügyük is van a banda tagjainak). Sanci nagyon egyszerű, és nagyon jó lélek; és ha rá gondolok, mindig az jut az eszembe, hogy igen; ő is jobbat érdemelne.

Persze hogy kinek, mi a jó, az relatív fogalom .- de én nem hiszem, hogy annyira jó neki a nyagyanyjával együtt lakni egy akkorka szobában, mint amiben Gáborka lakik nálam.

Tehát a karrier építés, a gyerekek ügyei, az újonnan indítandó kereskedő tevékenység; a gyönyörű kutyáink (nyolc kis kuvasz született nálunk), a kert... minden, minden segít abban, hogy elfeledtesse velem a tényt: mindaz, amit nagy lelkesedéssel csinálok - nos, az mind nem én vagyok. Sose voltam ez az ember.

Én a teraszon kávézok és nézem a rózsákat. Esetleg úszok valami természetes vízben, a parttól távol. Gizgazokat fényképezek, agyagot gyúrok, afrikai virágokat horgolok tonnaszám, vagy a kertemet szépítgetem. Nem akarok a könyvelők netovábbja, a szakácsnők nonplusultája, a Hős Anyák Érdemérem nagykeresztjének első számű birtokosa lenni.

És miért... vagy inkább miért nem..?

Nos, jelentem, jól bírom ezt a nincset, köztem meg a hálótársam között. A gyógyszer sokat segített, a fizikai hiányérzet miatti szenvedéseket jelentősen lecsillapította. Tulajdonképpen csendes unalomban telnek a napjaink; de azért sajnos nincs olyan este, nincs olyan reggel, hogy elalvás előtt, ébredés után ne gondoljak arra, hogy milyen igazságtalan ez az élet - arra, hogy nem kellek neki. Annak, akiért beáldozom a rózsabambuló szabad énemet.

Néha rájön a gyengédség, és össze-vissza puszilgat - szerencsére egyre ritkábban. Ilyenkor mindig megijedek, s ilyenkor azon meditálok, hogy vajon még hány év fog rámenni az életünkből, mire rájön, hogy elpazarolta azokat az éveit, amikor boldog lehetett volna.

Sőt, az enyémeket is, hiszen még csak azon sem fáradozott, hogy ha már így esett, legalább megpróbáljon a kedvemre tenni. Még rosszabb pillanataimban pedig arra gondolok,  hogy most már talán jobb is, hogy nem erőlködik, minden hajó, motorcsónak és lélekvesztő elment már, valószínűleg úgy ugranék hátra mint akit kígyómarás ért, ha bármelyik szertartásos esti puszilkodást tovább akarná fokozni.

Nem, egyébként nem mindig van ilyen érzésem.. de egyre gyakrabban, ez tény.

 Viszont ez jó. Jó, mert objektívabb és szabadabb tudok lenni.

Vagyis.. egy frászt.

Becsülöm én Robit. Tisztelem, becsülöm és szeretem.  Mindannak ellenére, amit velem csinált. Kellett ehhez pofa, ez tény.. de volt (van) bátorsága hozzá. És nem ömagáért teszi.

Én sem (csak) őérte teszem.

Sosem fogja egyik sem megérteni a miérteket. Nem is csoda: még én sem értem.

De legalább nem szenvedek már.

Ez is valami.

Nyáréjszaka

Beköszöntöttek hát végre az első langyos nyáréjszakák, üdítő változatosságként az elmúlt idők esős. hűvös időjárása után, és én nyitott ablaknál, az ágyban ülve hallgatom, ahogy Robi horkolásába egyenletesen belevijjognak a kertből a gyümölcsevő denevérek. Néha felhuhognak a baglyok is, repülni tanul már a macskabagoly-gyerek is. A múltkor kilestem őt, a szomszéd körtefáján gubbasztott, a szülei pedig fáradhatatlanul hordták neki az elemórzsiát. Egyikükkel még Robi is találkozott néhány hete, ott ült az orgonabokorban, nem zavartatta különösebben magát az ember közelségétől - majd mikor Herceg macskánk is előkerült magasra törő ambícióival a bagolyhús irányában, méla lenézéssel, zajtalanul elsuhant. Igen, azóta lassan a fióka is megtanul repülni - gyorsan telnek a napok, hetek, hónapok, szalad az élet.

A történet a szomszéd ház előtt álló, szépséges fenyőfa koronájában kezdődött, ahol egy összkomfortos fészket ringatott a lágy tavaszi szellő. A környéken lakó világszép gerlepár - a tavalyi bérlők - annak rendje és módja szerint nekiálltak a renoválásnak, s vígan be is költöztek - ám szép reményeikben csalatkozniuk kellett sajnos, a békés családi élet helyét szűnni nem akaró csatározás vette át. A gerle fiú halált megvető bátorsággal védte szeretteit és otthonát, a csatazaj betöltötte a környéket. Egyszer saját szememmel láttam, hogy zavarta el a baglyot. De nem csak a baglyok, a szajkók is támadták őket - s a harcnak egyszer csak vége szakadt. Nagy, szomorú csend ereszkedett a tájra, a fészek új lakói igencsak rejtőzködő életet élnek; s a gerlepár immáron csak a távoli villanypóznáról szemrevételezi a - lassan újra megüresedő - fészket.

Rohan tehát az élet, végre eljütt a Rózsaszép idő is, kedves rózsáim az idén is, mint minden évben, illatfelhőbe burkolják a kertet. Azért az idén az egész telek ziláltabb, látszik, hogy nem tudtam metszeni, rózsákat kötözni, és semmi, általában vett, minimálisan szükséges karbantartást megtenni.

Ez alól az egyetlen kivételt a kerítés mellett feltört földbe ültetett bogyós gyümölcs sorok jelentik: a málna és szeder meglepően magas eredési százalékot mutat, és az epernél is fölötte vagyunk az 50%-nak. Ráadásul a málna- és eper sorok közé levendulát ültettem, szerintem akár még szép is lehet az az egész így majd egyszer.

Roberto egészen megszelídült a kertészkedést illetően, különösebb kérés nélkül jött és kicsákányozott egy gyökeret. Míg elképedve néztem, hogy mit csinál, ráadásul önként, valamiért kedvenc filmem, a "Vissza a jövőbe" egyik jelenete jutott az eszembe. Tudjátok, amikor Marty elmondja a híres mondatot. "Engem senki nem nevezhet nyuszinak!" ...nos, ez a gyökérirtás is ilyesmi volt, csak a "kisjány" szó behelyettesítésével. 

De én ezt szelíden tűrtem, és nem csináltam belőle rosszízű vicceket - inkább csak engedtem a férfiúnak, hogy a helyzet magaslatára csákányozza magát.

Budás és Bella szerelmének gyümölcsei, nyolc gyönyörűséges kiskuvasz is megszülettek, ennivaló cukor babák, - három hétig a szobában laktak, de a harmadik héten be kellett látnunk, hogy már kicsi nekik ez az élettér, és kiköltöztek a részükre épített kennelbe. A kennel szép tágas, betonon van, fedett; betettük nekik a szülői kutyaházat is; kaptak matracot, etető- és itató tálakat, lámpát. ...nagyon unják, ki akarnak jönni minden áron - amit meg is értek, sőt. Alig várom, hogy megkapják az első oltásukat és végre összeengedhessem a kis családot.

Van még valaki, aki nagyon várja ezt, hiszem.

Az pedig nem más, mint az apukájuk, Bundás, akiből példás apa lett. Mióta a kölykök megszülettek, esze ágában sincs csavarogni. Ha véletlenül hozzájut valamelyikhez (eleinte nem sok esélye volt erre, Bella azonnal elmorogta, mihelyt meglátta a kölykök közelében), szeretettel nyalogatja. A múltkor az egyik picinek fájt a hasa, ijedten rohantunk vele orvoshoz - Bundás aggódva állt fölötte, szinte kérte, hogy segítsünk.

Szerencsére csak egy kis gyomorrontás volt, másnapra kutya baja sem volt a kisfiúnak.

Cseperednek hát a kutyababák is, ami részint jó, részint már most tudom, hogy nagyon fognak hiányozni, ha majd eljön a bűcsű ideje.

Mammer születésnapját is megünnepeltük, betöltötte a 90. életévét - elnézve a fényképet, mindig arra gondolok, hogy hihetetlen, mennyire fitt ehhez a hosszú életkorhoz képest - és hogy mennyire nincs agya, szegényemnek. De biztosan tudom, hogy nagyon jól tettem, hogy magamhoz vettem, még ha a családnak nehezebb is így. A fizikai állapota mutatja ezt.

Ami engem illet, én olyan... közepesen vagyok. Belevetettem magam a munkába, meg mindenféle önfejlesztő tréningekbe. A rengeteg könyvelés mellett kitaláltam magamnak egy újabb hobbyt is, ez az Avonozás. Hobby, mert nem ebből élek, s a közeljövőben ez valószínűleg így is marad - a cél inkább önmagam kipróbálása valami teljesen új szerepkörben. A koordinátori szint adott egy kellemes 35%-os árelőnyt, meg némi további jutalék lehetőséget, de botorság volna bárkinek is azt hinni, hogy ez az egész nekem bevétel és nem kiadás. Ez igenis kiadás, - bár bizonyos korlátokkal akár befektetésnek is tekinthető. 

- Kyosaki... igen, nála olvastam, hogy franchise hálózatokba érdemes fektetni, mert a kialakult rendszert veszed meg - ecseteltem Robinak ma este. 

- Tudod, meditáltam ezen, de rájöttem, hogy a legolcsóbb franchise is pár milliós befektetéssel kezdhető meg. Viszont... az Avon is, lényegében, nem más, mint egy franchise hálózat. Csak épp ez pár százezerből elekezdhető. Beszéltem még arról is neki, hogy két, kereskedelmi végzettségű lányunk is van/lesz, a Bika meg a Kos - a családnak minden adottsága megvan ahhoz, hogy kereskedelmi tevékenységet végezzen.

Robi beleegyezően bólogatott.

Ami kettőnk viszonyát illeti, nos, tulajdonképp elvagyunk. Nekem csak reggel, meg este jut eszembe, hogy milyen sz@r is ez az egész így, hogy nem kellek neki - napközben, főleg, ha jó sok feladatom van, nem gondolok rá. Meg éjjel sem.

Néhány rossz napom azért volt a múltkorokban, talán a gyógyszer mellékhatása, vagy fene se tudja, de arra késztetett, hogy ismét nekiálljak a lelkem rendbe tételének. Óvatosan bár, de ismét elővettem az Új Medicina természettörvényeit, melyek szerint ismételten megbetegszel, ha nem lépsz ki végleg a konfliktusból - s szembesítettem magamat azzal a kevésbé szép dologgal, hogy ha és amennyiben Robinak lelkiismeret-furdalása van az egész miatt, akkor nekem az adhatja meg a lélektani hasznot a konfliktusban, hogy ezáltal valahogyan nagyon finoman és áttételesen, de mégiscsak fölé kerekedek.

Vidám lettem mikor ezt végiggondoltam, és szinte éreztem, hogy egy pozitív energiahullám átsuhan rajtam, fejtől lábig. A vele járó enyhe melegségérzet jelezte, hogy jó úton járok, ha meg akarom fejteni ezt a mentális rettenetest, amibe beleragadtam már három éve.

Hogy az egész mélyen érint, és továbbra is nagyon fáj, arra Trudi bejegyzésénél jöttem rá (a bejegyzés a pasiknak létrehozott csoport és abban az ő szerepe körül zajlott. Én kifejtettem ellenérzésemet az iránt, hogy egy idegen nővel sokkal bizalmasabbak e fórumon, mint otthon a babájukkal, s hogy ennek az - ismeretlen iránti, szexualis felhangú felfedezési vágyon túlmenően - eredője a gyávaság. Leírtam, hogy mennyire utálnám, ha kiderülne, hogy mással beszéli meg a kettőnkre tartoző - és agyonhallgatott - problémákat, s mire idáig jutottam az egész sztoriban, szinte vágyakozva gondoltam arra a kiszállási pontra, ami immáron belátható időintervallumon belülre került.

- Tudod, Jucikám - mondtam a kert aljában árválkodó roncsnak, hajdani harcostársamnak - el kell hogy adjunk Téged. Megöregedtél, lapátra kerülsz. Lecserélnek. Ez az élet rendje. Ez lesz a sorsom hamarosan nekem is.

Robi leírhatatlan megrökönyödéssel nézett rám.

- De nem! Ha rajtam múlik, soha!

Most rajtam volt a zavar ideje. 

- Nohát, ennek nincs lelkiismeret-furdalása. Neki így jó minden, ahogy van. De miért? De minek? ...szegény én. - gondoltam magamban, és nehezen találtam szavakat.

- Biztos? - nyögtem a csöndbe, épp egy másodperccel azelőtt, hogy kínossá válhatott volna.

- Biztos!

- ...hát akkor jól van... - oldottam fel a (számomra) kínos helyzetet egy nevetéssel, majd kézen fogtam Érthetetlen Robertót, és felsétáltam vele a házhoz, boldogan, hogy nem kell vele beszélgetni. Azaz... csak fecsegni kell, nem beszélgetni.

A kérdőjelek, és az egész helyzet értelmetlensége, persze bennem maradtak.

De azért vagyok ember, hogy ezt az egész katyvaszt színeire bontsam, mint a fényt a prizma, s ha megtaláltam az utolsó árnyalatot is, eljöhet a szintetizálás és a konklúzió.

De bármi legyen is az: annyit nem ér, hogy belehaljak. Ezt kell szem előtt tartanom.