Napoleon Boulevard: Uram, segíts!

Home gondolatok

Nem akartam már nyavalyogni. Tulajdonképp úgy érzem, hogy ha volt is két nehéz hetem, de nagyjából túl vagyok a műtéti megrázkódtatáson - lehet, hogy holnap még egyszer le kell csapolni belőlem a felgyűlt folyadékot, de szinte bizonyos vagyok benne, hogy az lesz az utolsó ebben a műfajban. (Más műfajok sajnos még jöhetnek..)

Az elmúlt két hét azért minden volt csak egyszerű nem, a sebgyógyulást folyton akadályozta a vizesedés, meggátolt minden érdemi munkában, szellemi koncentrációban és fizikai aktivitásban. Szerintem még hetek lesznek, mire a bal oldalamat ugyanúgy fogom tudni használni, mint korábban - de tény, hogy a nehezén túl vagyok.

Pénteken voltam ismét kontrollon az új doki bácsinál - a műtétet végző szabira ment, és már két hete ez a fickó pungálgatja az orbitális méretűre duzzadó tőgyemet - egy-egy csapolásnál két-három deci is lejön belőle; jobban adom mint szoptatós koromban - sajnos. Az új doki bácsi valamivel idősebb, mint a műtétet végző (ez sokat javít az önbecsülésemen), de ugyanúgy helyes és értelmes, és még alkatilag is közelebb áll hozzám (bírom a kissé teltebb fickókat; mert mit is lehet egy Robertoval kezdeni azon kívül, hogy tanulmányozza az ember szerencsétlen lánya a tökéletes fenekét, mint a természet műalkotását, - ugyan már, királyfi..); szóval egy hullámhosszra keveredtünk; látszik, hogy érdekli a sorsom, vissza is rendel három naponta ellenőrizni a gyógyulás folyamatát - sőt, már pénzt sem fogad el mindezért (mondjuk úgy tudom hogy a rákosoktól nem is szoktak, bár szövettani még nincs, illetve csak részeredmény - nyirokcsomó áttétem nincs, ez legalább biztató, de a daganatot még vizsgálgatják - no ez nem annyira jó..) de jól esik ez, valaki legalább törődik velem, még ha hivatásszerűen is, őszintén hálás vagyok érte.

A kórházba persze félve megyek, bár már gőzerővel fertőtlenítik minden zugát (igen helyesen), és csak hőmérés és kikérdezés után engednek be - végre komolyan veszik a védekezést. Legalábbis próbálják a lehetőségekhez képest. Jobb későn mint soha.

Szerencsére a folyadékgyülem tehát már csökkenőben van, és ezzel párhuzamosan a közérzetem is javulni látszik; bár nem lineáris a folyamat, de a trend mindenképpen jó irányba mutat.

Ennek megfelelően a múlt héten belevetettem magamat a feladathegyekbe lehetőségeim szerint - tanulás a gyerekkel a homesuli jegyében; homeoffice a lemaradások pótlása miatt; homeháztartás a kis családom költséghatékony működtetése kedvéért.

Éjszaka font, nappal mosott, jaj de keservesen tartott - jutottak eszembe az Anyám által gyakran idézett verssorok, és nem is bántam, hogy Roberto három napra vidékre ment dolgozni; legalább volt időm este, ágyba fekve befejezni az Ügynökség és a másik pénzügyi cég februárra vonatkozó könyveléseit.

Ezekkel jóformán nem is végeztem még, mikor kaptam egy rövid határidejű megkeresést; egy újabb eseti megbízást - mely a továbbiakban állandó munkát is hozhat amennyiben sikerül abszolválni.

Egyébként most az egyszer, még kedvelem is a melómat, ez legalább olyan terület, melyet tökéletesen lehet homeoffice tolni, emailben, telefonon tartva a megbízókkal a kapcsolatot.

Talán én vagyok az egyetlen a családban, akinek nem kell a jövőre nézve komolyabb jövedelemkieséstől paráznia. Sőth.

(Ilyenkor látom magam előtt Anyám méltóságteljesen lenéző arckifejezését, mikor - értelme utolsó szikráinak egyik felvillanásában - azt mondta nekem: "Nagyon sanyarú a sorsod, mi, hogy főkönyvelőként kell tengetned az életedet?" Uff. Az élet bizonyos, racionális vertikumában Anyámnak - sajnos vagy hálistennek - igaza volt. Igaza, bár fájdalmas ez az igazság.)

Egyébként ezen a területen is van helye az elemi kreativitásomnak, igen. Mostanában, mikor véletlenül jól vagyok, és éppen elakadásmentesen kering bennem a csí, hemzsegnek bennem a vállalkozásfejlesztési ötletek. Aztán jön a rosszabb nap, mint ez a mai szeles, borult, és kiüresedett kagylóhéjnak érzem magam, amelyet minden lakója elhagyott.

Ilyenkor fáj nekem, hogy Zsolti fiam miért távolodott el tőlem; s hogy Andriskánál is miért zajlik valami hasonló folyamat - tudom, hogy bizonyos keretek között ez az élet rendje, de valamiért nagyon nehéz ezeket elfogadni, még úgy is, ha az ember látszólag elfoglalja magát munkával, más gyerekeinek a nevelgetésével stb.

Sok mindent nem értek én a gyerekeimnél, annyira máshogy állnak az élet dolgaihoz... de mindegy is ez, talán majd egyszer összeszedem magam és írok erről is - csak nehéz.

A fizikai/lelki állapotomra persze nincs jó hatással ez a vírusfrász helyzet sem; sajnos van is már olyan barátunk, aki családostól a koronavírus elleni napi küzdelmeket folytatott az elmúlt hetekben; - nem, nem a szegény réteghez tartozik ő sem -; s mikor a Legszebb Virág, meg a hozzá hasonló érvanyaggal bírók - a teljes és mielőbbi átfertőződésben hivő, EQ nuku, jellemzően magát sérthetetlennek hivő és általában a jobb módú réteghez tartozó középkorú vagy fiatalabb népek - elkezdik Fájszbukkon osztani a bölcseleteiket, akkor mindig kiakadok sajnos. Ennek a kiakadásnak az a következménye, hogy egyre több embert küldök el - ha nem is melegebb éghajlatra, de önkéntesnek egy járványkórházba (dr. Lenkeit is szívesen belefektetném egy kád koronavírusba, de legalábbis elküldeném önkéntesnek). A tolerancia szintem ezekkel az öntelt, sérthetetlenségtudatban tetszelgő posztokkal szemben egyre alacsonyabb, és bizony, nem áll távol tőlem a gondolat, hogy az ilyesmit tolóknak mielőbbi teljes, családi átfertőződést kívánjak, essenek túl rajta ahogy a posztjaik tanulsága szerint óhajtozzák, a többieket meg hagyják békén; kerüljön el minket a koronavírus.

Sajnos azonban ez is olyan mint a Fidesz kormányzás; vagy még olyanabb (azt voltak emberek akik megszavazták...); az is megfizeti az árát, akinek nincs is kedve játszani.

Ebben (is) hasonlít a dolog valamiféle háborúra; s a világ összes diktátora fellélegezhet: nem kell többé ellenségképet kreálni; ellenség igenis itt van, létezik, valós; Hannibal ante portas, mondaná a művelt német (aki tud latinul, hogy szegény Csaba szólásával éljek), innentől szabad a terep mindenféle népmentő kreatív ötlet előtt;csak ahhoz bátornak kell lenni. Bátornak és határozottnak.

Lassan felismeri ezt Viktor; bár eleinte be volt tojva, látszott az első nyilatkozatán az őszinte riadalom és megrendülés; aztán jött sok handabanda; mostanában már próbálnak itt-ott cselekedni is végre; bár a kormányközeli fekete kereskedelem a védőeszközökből, no lássuk be, szóval... az most nem túl szimpatikus, pártpreferenciától függetlenül sem. Én ha OV lennék azért erre odafigyelnék, mert Népmentő Cáratyuskánál ez nem veszi ki magát túl esztétikusan. Csak jelzem.

De ha Viktort kritizálhatnékom támad, mindig eszembe jutnak a svédek - és inkább egy rossz szót se szólok. Egyetlen egyet sem. Szegény Barátom. :'( <3

A híreket tallózva bukkantam rá azokra a borzalmakra, amiket az idősotthonokban okozott a vírus szerte a világban - a spanyol otthonra ahonnan az ápolók ijedtükben szétszaladtak, magára hagyva a vírustól haldokló öregeket;meg a bajorországira, ahol tombol a vírus - és arra jutottam, akármilyen nehéz is Mammerral, csak jól tettem, hogy nem adtam be őt ilyen helyre. Hogy csoszog és hülyeségeket beszél, ám tegye. Tegye még sokáig. 

Szóval nem, köszönöm, mi nem szeretnénk "átesni" ezen a víruson, sem gyorsan, sem lassan. Mi túlélni szeretnénk ezt az időszakot, ez a terv. És, bár a pestist elkapók fele is megmaradt; pedig akkor gyerekcipőben járt az orvoslás, mégis biztosabbnak látszik a túlélés, ha egyáltalán nem "esünk át", igenis.

Aki pedig "átesni" akar, annak ott a vázolt életpálya-modell, tessék megfogadni észosztás helyett (avagy ne osszad ami nincs... ne osszad, inkább maradj csendben, lapulj és figyelj. Hátha csiszolódsz. Please.)

Uff. Szép új világ kerekedik.


Napoleon Boulevard: Ugye eljönnek ma a repülők

Vírus, frász

A járványtól való rettegés tegnap érte el nálam az (eddigi) csúcspontját.
Hallottam én már Robertótól, hogy a volt kollégái védőfelszerelés nélkül műtötték a koronavírusos szegény öreget a Bajcsy kórházban (még nem tudták róla hogy az, azóta csoportosan vannak karanténban) de akkor elintéztem magamban annyival, hogy "de jól tettem, hogy Robit kimenekítettem az egészségügy sötét bugyraiból".
A kórház, míg bent feküdtem, már lezárt terület volt, látogatási tilalommal és marcona, folyosón mászkáló biztonsági őrökkel; de én ezt akkor nem is bántam - nem vágytam aggódó látogatók hadára, inkább pihenni akartam, tudtam, hogy úgysincs erre sok időm, lehetőségem. Tehát valamilyen szinten még örültem is a védelemnek, még akkor is, ha a büfébe menet a biztonsági őr úgy nézett rám, hogy láttam: azon meditál, hogy illegális betolakodó vagyok-e a  kórház területén, és akkor helyben széttép; vagy jogszerűen itt tartózkodó személy.
Nem, nem esett jól az az arckifejezés, de túltettem magam rajta; a kávé finom volt és nem akartam negatív érzelemspirálba csavarodni.
A zárójelentés elkészültekor hallottam az egészségügyi személyzet beszélgetését, melyben arról volt szó, hogy  pár nap és felfüggesztik a nem sürgős műtéteket. Akkor átfutott az agyamon, hogy ennek legfőbb oka a fertőzésveszélyen túl a kapacitáshiány lehet - és ettől elszomorodtam, hiszen, ha őszinte akarok lenni, a sokat szidott magyar egészségügy békeidőkben és összességében véve azért egy közepes osztályzatot csak össze tud vakarni nálam minden várólista és omladozó vakolat ellenére - meg a többségnél is, talán. És tessék, mire elég ez..
Azt hiszem, nálunk az egészségügy valahogy úgy működik, hogy amíg nincs lelet arról, hogy te tényleg beteg vagy, addig inkább csak hülyének néznek, küldözgetnek ide-oda hatékonytalanul; de ha egyszer kiderül hogy tényleg baj van, akkor beindul a Folyamat ahogy a nagy könyvben meg van írva (ha szerencséd van, még nem későn. Ha nincs.. hát izé. Miért nem mentél előbb. Ja hogy mentél csak hülyének néztek? Peched volt, öregem, így jártál.)
Szóval a távozásom reggelén már volt valami a levegőben... ezt értsétek átvitt és szó szerinti értelemben is.
A szó szerinti értelmet akkor tapasztaltam meg, mikor a kicuccolásra került sor. A lányomat nem engedték fel hogy segítsen; nekem pedig a fél oldalam a műtét miatt jelenleg nem nagyon terhelhető.
Maradt tehát a lehető legrövidebb út - az pedig a szakrendeléseken át vezetett.

A sok ember, és a köztük terjengő tömény influenza szag egyenesen ijesztő volt, csak remélni tudom, hogy nem kaptam be valamit abban a pár percben, amíg átvonultam köztük.
A sorompónál sem volt sokkal jobb a helyzet, rengetegen ácsorogtak bebocsáttatásra várva és furcsán néztek engem aki kifelé igyekezett.

Ezt az emléket próbáltam elhessegetni magamtól, ám nem nagyon lehetett, mert Andi lányom azzal fogadott, hogy Tb-ről is elvittek két embert karanténba. Másnap Budaörsről négyet..

Hazaérve egyik első intézkedésem az volt hogy nem engedtem Gáborkát iskolába, lévén sápadt és náthás; mint kiderült, már napok óta, csak az apja, jó szokása szerint, nem foglalkozott ezzel.
Gáborka ritkán szokott beteg lenni, mint általában a melós gyerekek - de most nem akartam sem őt kínozni sem tovább kockáztatni a fertőzések össze-vissza hurcolását. Komolyan azon meditáltam, hogy jövő héten sem engedem őt iskolába, a kormányzati makacsság ellenére sem. Hiszen a jó nevű helyi iskolába jár vagy hétszáz gyerek, nem csak Tb-ről hanem a környető településekről is; ha oda beeszi magát egy vírus, az négyzetesen szaporodhat kedvére a környéken, ez egészen biztos.
Jó, hogy Viktor meggondolta magát, ezt a közegészségügyi kockázatot nem volt szabad vállalni. Még akkor se, ha tényleg gondot jelenthet a gyerekelhelyezés és a kölkök tanulásra motiválása a közeljövőben - szerintem fél-egy év csúszás miatt nem késnek le semmiről. Aki ezt nem érti meg az szimplán hülye. (Vannak ilyenek).

Azt persze, hogy Gáborkát mi is betegítette meg, nem lehet kristálytisztán tudni, és kis lelkiismeret-furdalásom is volt, hogy tegnap levittük anyjáékhoz, nehogy megfertőzze a családtagjait - de már egy hónapja nem találkozott velük, érezhetően hiányoztak neki - a húgai fényképét még a szobájában is kirakta, és én ettől olyan szomorú lettem; hogy miért kellett annak a bolond nőnek így hozzáállnia az élethez, örökre tönkre téve a saját gyerekeit.

Tegnap reggel arra ébredtem, hogy rémálmom van. Egy nagy, szőrös manusz üldözött engem, háromszor akkora, mint én (pedig én se vagyok pici darab); ocsmány pofája, gyilkos tekintete semmi jót nem ígért; s én konténerek között bujkáltam Gáborkával és az idősebbik kishúgával, Natival. Natival, aki, bár nem Roberto gyereke, de akit a legjobban sajnálok a kisebbek közül. Alig öt éves, de már tönkre van. Pedig két éve még nem volt... de mára tönkre tette a sok nyomorgás, a vándorlás, no meg az anyja személyisége.

Alig értem haza, máris szembesültem egy újabb problémával. Vejkóm, Kobak szintén egy Robertóékhoz hasonlóan problémás, sokgyerekes család tagja - náluk annyival jobb a helyzet, hogy ők nyolcan legalább egy anyától-apától vannak - s főbérlőjük, aki sajnos a rossz szomszédunk - felemelte nekik az albérlet díját. Csekély harmadával.
Így a szüleinek költöznie kell ismét; s első gondolatom az volt hogy akkor jöjjenek ide.
Igen ám, de ahhoz a feltételeket biztosítani kell - szép feladat lesz ez így karantén idejére. Most a lehetőségek felmérése tart, hogy könnyűszerkezetes megoldást kell biztosítanunk nekik az egészen bizonyos, a helyi hülye építészeti helyzet miatt csak abba nem köthetnek bele. A finanszírozás és a szervezés - na ez mindkettő olyasmi ami jelenleg meghaladja az energiáimat, de arra még volt erőm, hogy delegáljam a feladatokat a gyermekeimnek; kíváncsi leszek, mire mennek a projekttel.

Tehát az első sokk ez a lakhatási mizéria volt, amelynél úgy éreztem, hogy inkább messze innen, el - de aztán másnap jött a Riadalom.
Én a Szent Imrében voltam a szent metélésen (bocsánat: műtéten), alighogy hazajöttem - és másnap egy kedves ismeretlenem, aki ott dolgozik, kiírta a lapjára, hogy imádkozzunk érte, mert ő és a kollégái egy kétoldali tüdőgyulladásban szenvedő nő életéért küzdenek - védőfelszerelés nélkül.
A nő majdnem meghalt, "nem maradt légzőfelülete" ahogy az ismerős írta; jelenleg az intenzíven van, ők meg karanténban, mert bár másnapra lett védőfelszerelés, de az nekik már későn volt, mint azt a másfél nap múlva visszaérkezett teszteredmények megerősítették.
Engem ez az egész megrémített a közelsége miatt.
Teljesen kibuktam a gondolatra, hogy ahol azt hittem, hogy védve vagyok, ott voltam a legnagyobb veszélyben.
Ráadásul némi influenza szerű tüneteim nekem is lettek, folyik az orrom, bágyadtabb vagyok, enerváltabb, mint a műtét után 24 órával - és ez nem jó. Nem jó, még akkor sem, ha valószínűleg nem kaptam koronát, csak egy kis egyszerű szokványos influenzafélét. Most valahogy nem hiányzott.
Mint ahogy az sem, hogy a mellem dagadni kezdett. Eleinte kicsit - de most már nagyon kellemetlen mértékben.
Mindezek a dolgok együttesen oda vezettek, hogy nem volt lekierőm leülni dolgozni se; sőt ma már a háztartást is hanyagoltam, aminek pedig első felindulásomban nekiestem hazaérkezésem után.

Az iskola bezárásnak szívből örültem, mert már azon gondolkoztam, hogy a következő hetekre orvosi igazolást szerzek be Gáborkának - egy percig sem akartam iskolába engedni, itt nálunk egy öreg és egy beteg van, nem kell a baj - épp ezért meglepett, hogy a Legszebb Virág mennyire elvakultan hajtogatja a maga hülyeségét a Fájszbukkon, erőltetve ezt az iskolamizériát; persze, mert gazdagok, fiatalok és egészségesek, nyilván sérthetetlennek gondolják magukat, és sz@rnak azokra, akik más helyzetben vannak.
Persze nem ez az első eset, hogy bebizonyítja számomra, hogy vészhelyzet esetén kikapcsol a logika és a belátás nála és csak a rövid távú érdek vezérli (amiről hosszabb távlatban tekintve sokszor kiderül, hogy nem is a valós érdeke; de olyankor nem lehet vele beszélni se, rettenetes stílust vesz fel ez a máskor egyenesen megnyerő nőszemély, borzasztó).

Az iskolabezáráson felbuzdulva Gábor lent akart maradni az anyjánál, én pedig, nem lelkesen, de megengedtem, hogy a hivatalos távoktatás kezdetéig maradhat, erősen reménykedve, hogy addig nem vezetik be a kijárási tilalmat, mert ott lent a putriban tényleg nincsenek meg a minimális tárgyi feltételek sem az online tanuláshoz; nem hogy hat, de egy gyerek számára sem.
Márpedig ott hatan vannak most...
Szóval Gábort haza kell hozni a karantén idejére, s ha nekem lesz lehetőségem itthon maradni (miért ne lenne, hisz elvileg amúgy is betegállományban lennék, vagy mi) akkor szépen rá fogom venni arra, hogy napi egy-két órát tanuljunk közösen.
Remélem, sikerül.

Az SNI értékelése megjött, mely szerint intellektusa az alacsony tartományban van, de ennek jelentős hányadát a motiválatlanság, kitartás és koncentráció hiányának számlájára írták a vizsgálatot végzők. Személyes odafigyeléssel, dicsérettel a teljesítménye jelentősen javítható. Hallomás alapján tökéletesen tanul. (Szerintem ha valakinek tényleg alacsony az intellektusa az attól nem lesz hirtelen okosabb, hogy megdicsérik..)

Nem tudom, hogy dicséreten kívül még mit lehetne tenni, hogy a motiváltságát és koncentrációját erősítsük; azt sem tudom, hogy az én gyerekeimnek ennyi idősen mekkora iq-ja volt;mikor Andrásét megmérték 16 évesen, 123 darabot tudott belőle összevakarni - és ő volt a legproblémásabb gyerekem, aki folyton befásított, mert utált minden kötöttséget, ugyebár. Öt középiskolát használt el mire leérettségizett, tudjuk.  (Ehhez képest az ő iq-ja majdnem akkora mint az enyém - én 4,5-re érettségiztem. Szóval ez a tanulásizé ez egy soktényezős szorzath.) De megvan az a nyamvadt plecsni és jelenleg fél millát keres havonta. Sőt találja is, legalábbis amíg a vírus ebbe is bele nem rondít.

Zsoltié 140+ ebben egészen biztos vagyok (szegény fiam egész életében leki sérült lesz és emiatt rám haragszik, holott ennek kialakulásában nem csak én vagyok a hibás - sőt talán kevésbé, mint azt régebben akár magam is gondoltam); Andié meg Bandiéhoz hasonló, bár bizonyos vagyok benne hogy egészen más típusú feladatokban lenne ügyes mint Banduci.

Íme egy középosztálybeli család intelligenciája dióhéjban. Hogy lehet erre a szintre felemelni egy olyan gyereket, aki egész életében a "mi ehhez úgyis hülyék vagyunk" jelmondat alatt élt, és el sem hiszi, hogy ő ennél sokkal, de sokkal jobb is tud lenni, ..ha akar....?
...
Holnap vissza kell tehát mennem a koronás kórházba leszívatni a gennyt a mellemből; el kell hozni az iskolából a gyerek holmijait; és lassan el kellene kezdeni itthonról dolgozni is. Ki kell alakítani a karantén életritmust.

Furcsa időket élünk - megint.

Műtét

Túl vagyok hát a műtéten, s elment a sok beszédű szobatársnő is végre; a teraszajtót ennek megfelelően félig kinyitottam, hadd áradjon be rajta a Tavasz gyógyító lehellete. A kórház udvarán túl ide látszik az Új Vár, s ettől eszembe jut András fiam, aki a szomszédságában, Anyám lakásában vár... s ahová én nem megyek. Nem megyek, pedig megígértem, de a család vírustól való rettegése és egyéb ki nem mondott kényelmi szempontjai (Mammer ellátása) miatt praktikusabbnak látszik hazamenni.
Talán nem is baj, a szép tavaszi időt nálunk jobban ki lehet élvezni, majd igyekszem minél több időt kint tölteni a szabadban.
És lehetőleg keveset házicselédkedni a következő hetekben.
Ma, a reggeli kávé és egy túlméretes melegszendvics betolása után, végre elkapott valami igazán jó érzés: hogy minden rendben van így; hogy a műtét jól sikerült és indokolt volt; hogy minden, nem ide való dolgot kivágtak belőlem, s éreztem végre, hogy az életerő (a csí, vagy hogy hívják) akadálytalanul halad végig a gerincem mellett fölfelé - ezt az érzést hiányoltam, emiatt nem tudtam a reggeli hálagyakorlatot abszolválni tavaly nyár óta - s azóta tudtam, hogy baj van.
Lelet nélkül is szinte bizonyos vagyok benne, hogy nem volt barátságos az a Zizé, amit kivágtak belőlem; ha eddig nem sejtettem volna, a mai közérzetváltozásom teljesen meggyőzött róla - mint ahogy arról is, hogy a műtét jól sikerült.
Persze itt-ott fáj, meg húzódik, kicsit meg is ijedtem mert könyvelni kezdtem és az ujjaim ezt enyhe dagadással honorálták a műtött oldalon - ettől felrémlett a bőrömön a nagy, kék X, mellyel az őrszem nyirokcsomót jelölték - azt, amelyet a bőr alatt odahaladva emeltek ki, és amelyik "nem fog hiányozni, mert van még legalább 28"; így abba is hagytam gyorsan, inkább lekirándultam a büfébe egy tejes kávéért (azt itt nagyon jól csinálják), aztán jött a nézdegélés a teraszon, s a furcsa vágyakozó érzés Mammer lakása után - ahová nem mehetek és nem is lenne feltétlenül jó, ha mennék.
Vannak ilyen ambivalenciáim, hiába.
Talán a rend, kényelem és összkomort iránti vágy az, ami így jön ki, gondolom. De Anyám tudta, hogy jó lesz nekem Törökbálinton; ő ezt nagyon tudta, s most át is élheti ő is, mennyire jó is az. Ámen.
...
Viszont az unokái tehetős emberek lesznek, ez is valami. A zsidók is így csinálták: csak kereskedtek a kis áruikkal, cipőfűző, miegymás; laktak igen szerényen, míg egyszer csak ki nem derült róluk, hogy igazából mennyire gazdagok. A harmadik generációnak már jó volt. Azt hiszem.
Erről eszembe jutott András fiam rettegése: mi ne csináltassunk My heritage tesztet, mert képesek vagyunk hagyományosan Karácsonykor Ó, Tannenbaumot énekelni; meg az őseink Böhmök voltak, akik - ezt a középeurópai fajtiszta létformát skubizzátok, a maradék ész is megáll - a kollégája szerint német származású, Csehországba menekült zsidók is lehettek akár - szóval még véletlenül kiderülne rólunk valami kevésbé szimpatikus származás, aztán ha egyszer az emberiség jódolgában ismét úgy döntene hogy valakiket üldözni kell mert túl sokan vagyunk ezen a sárgolyón, még a végén fegyvernek látszó DNS teszteket vetnének be ellenünk.
Hiába magyaráztam Andriskának, hogy zsidók nem énekelnek karácsonyfa alatt átszellemülve Tannenbaumot, mint szegény Anyám, meg én; hogy ők karácsonyfa helyett menórát gyújtanak; s nagypapát is Johannak hívták, nem Jákobnak; s a Sziklatemplomba jártak vasárnaponként kézenfogva kislányával, Magdalénával - nem tudtam meggyőzni sehogyan sem; s annyiba maradt ez az egész átmeneti felbuzdulásom, My Heritage teszt nem készült. Tulajdonképpen sajnos. Kíváncsi lennék a legszebb magyar név viselőire, tényleg rokonok vagyunk-e.
Jó hely ez a Közép-Európa, van itt akkora kavarodás, ahogy kell. Csak azt nem tudom, ezzel hogy fér meg némelyek kis fejecskéjében még mindig a nacionalizmus.
...
Valahol olvastam, hogy ha az ember nem akar visszaesni, akkor életmódot kell váltani, lehetőleg gyökeresen.
Tudom, hogy kellene, de azt is, hogy egyelőre nincs rá erőm/módom.
Csak ez a jó érzet, ami most van, tartson ki odáig, amíg szabadulok - ez olyan másfél-két év.
Mindig is tudtam, hogy nekem csendes, szemlélődő életre volna szükségem; olyanra, amilyet kisgyerekként éltem, s amit sem Anyám, sem a társadalom nem díjazott volna különösebben.
Istvánnak, ha kevés dologban is, de ebben feltétlenül igaza volt. Csak hát, a tárgyi-személyi feltételei akkor sem voltak adottak a dolognak.

Szeretném megérni, hogy megélhessem, legalább egy ideig.
Talán sikerül.