Csodabogyó, avagy Marxnak igaza volt

Elhatároztam, hogy megosztom Veletek mindazokat az érzéseket és tapasztalatokat, amiket a hormonpótló kezelés során átélek, legyen az bár rossz, avagy jó. Hiszem, hogy a serdüléshez hasonlóan nehéz és érzékeny korszaka egy nő életének a változókor is; s igazságtalannak tartom, hogy a különböző testi tünetektől szenvedő nő a mai napig a (főleg férfi)társadalom gúnyának céltáblája. Ő az, aki az anyukájához sem fordulhat már tanácsért sok esetben; erről egyszerűen nem "világosítja fel" senki. A közbeszédben a jelenség legfeljebb csak viccesen, gunyorosan jelenik meg; a tünetekről, a megoldási lehetőségekről, az egész állapotról legalább olyan ciki beszélni, mint a menstruációról, - ráadásul a "banyakór" által érintett személy maga is súlyos önértékelés-letörési konfliktusokat él át; melyek önmagukban is hozzájárulhatnak különböző - sok esetben komoly - betegségek kialakulásához. A kezelés viszonylag új, nem ismert, nem könnyen hozzáférhető;  a vélemények megoszlanak róla; rengeteg tévhit övezi - túldimenzionált kockázatnövekedés (hogy ez menniyre így van, azt az támasztja alá, hogy miután elolvastam a  sok oldalas betegtájékoztatót a rák kialakulási kockázatok növekedéséről, félretettem a kiváltott dobozt, s még egy napi fájdalom és szenvedés kellett hozzá, hogy úgy döntsek: lesz, ami lesz, én beveszem.

Tehát hiszem, hogy hasznos megosztani ez irányú tapasztalataimat megosztani Veletek - ha csak egyetlen érintett sorstársnőm olvassa, már (talán) tudok kicsit segíteni Neki. Ha másképp nem, a tudattal: nincs egyedül ebben a rettenetben, amit változókornak hívnak.

Napok óta az jár a fejemben, hogy az ezoterikus iskolák bölcsességeivel szemben igenis, vitathatatlanul a Lét határozza meg a Tudatot. Lehet szépíteni a dolgokon, de a valóság az, hogy bármit tekintünk is, annak az agyunkba vetülő képe az, ami alapján véleményezzük. Ez a felismerés késztetett arra, hogy - miután csendben igazat adtam Marxnak - a karácsonyi össznépi szeretet nevében újból bejelöljem Fájszbukkon Politikai Gazdaságtant ismerősnek.

S hogy milyen az a bizonyos, agyunkba vetülő kép (egyáltalán van-e kép..) az semmi máson nem múlik, csak a mi létezésünkön. A létezésünkön és annak aktuális minőségén.
Tehát az első kérdés az, hogy létezünk-e; s ha erre igen a válasz, a következő rögtön az: "és milyen állapotban"?
Mert csak a saját szintünkön lévő információk azok amelyek könnyen és erőfeszítés nélkül eljutnak hozzánk; amit be tudunk fogadni, értelmezni tudunk.
Persze, van egy tól-ig határ, amelyen belül elmozdulhatunk ezen a skálán - de a Létezés a maga fizikai valóságával bizony erős korlátot szab az elmének és a mentális gyakorlatoknak.
Hogy mennyire, abból az elmúlt időszakban nagyon kemény leckét kaptam, azt hiszem.

Nekem az elmúlt bő egy évben szürke volt minden.
Szürke, örömtelen, színtelen, fénytelen. Nem éreztem nagy bánatot - de örömöt se.
Még annak ellenére is így volt ez, hogy Robival való dolgaimat - a tőlem telhető módon - igyekeztem kizárni a léleknek azon szintjeiről, ahol azok fájdalmat, bánatot, fusztrációt okozhatnak. Igyekeztem, s a végére már (majdnem) tökéletes rutint szereztem benne.

És ennek ellenére...

Le voltam lassulva; reggelenként fél órába tellett, mire egyáltalán valamennyire "bemozgattam" a tagjaimat - hiába melegítettem, meg nyújtottam minden nap, ahogy egyszer egy természetgyógyász javasolta - az izom összehúzó fájdalmak megmaradtak; s én emlékeztem még halványan arra, hogy ez - nem is olyan rég - még egyáltalán nem így volt. Ha voltak is napok, melyeken harcolni kellett az izmaim rugalmasságáért (egy-egy megerőltetés után; mivel sajnos - az íriszdiagnosztikán csak megerősítettek ebben - a testem vázát alkotó csontok és az azokat mozgató izomzat a gyenge pontom, ezért időről-időre előfordult ilyesmi) - ezek kimozgatható, elmulasztható, helyre hozható kellemetlenségek voltak, nem pedig egy állandósult kínszenvedés.
Emlékeztem, és nagyon rossz volt érezni, hogy már nem így van - egyenlő volt az Elmúlás kezének érintésével.
Párszor lett volna idő, mód és lehetőség a reggeli hálagyakorlat elvégzésére is - de hiába igyekeztem, nem éreztem a könnyű örömöt, a gerinc mellett felfelé kúszó jó érzést, az energia áradásának enyhe melegség-hullámait.
Azt éreztem csupán: ez most nem megy. Valamiért nem. Öröm helyett nagy, büdös szürkeség hömpölygött bennem fel és alá, semmi más.
Ettől még szomorúbb lettem. Sőt, valamilyen szinten meg is riadtam, hisz elvileg még vagy harminc évet el kellene tölteni ezen a sárgolyón, sőt, abból még bő 15 évet mint "aktív kereső", bár az utolsó években nyilván meg fogják kérdőjelezni autóvezetői képességeimet, - de nem aggódok, munkaképességemet nyilvánvalóan sohase, mint azt a manapság népszerű megállapítás mondja.

Az én pillanatnyi képességeim pedig legfeljebb némi passzivitásra tettek alkalmassá, aktivitásra véletlenül sem, illetve legfeljebb egy kevésre, nagy kínszenvedések árán.

Aztán bevettem az első csodabogyót, a hormonpótló kezelés első szem tablettáját.
Úgy egy órával a bevétele után, félálomban, arra eszméltem, mintha működésbe lépett volna az agyam "jutalmazás-központja". Vagyis az a terület, amely aktiválódik, ha hoszabb édesség- vagy kávémegvonás után ismét ilyesmihez jut a szervezet.
Végigfutott az agyamon az az - épp aznap körbe ment - cikk (mert nincsenek véletlenek) ami azt taglalta, hogy a fogamzásgátlót szedő hölgyek agyalapi mirigyének mérete jóval kisebb mint tablettával nem élő társaiké, s hogy ez összefügg a depresszióra való hajlammal.
Ott, akkor, a másodperc tört része alatt világossá vált, hogy ennek a cikknek vitathatatlan igazságtartalma van. Én ugyan soha életemben nem szedtem fogamzásgátlót (de, egyszer próbáltam, három hónapig - de volt egy szépséghibája a dolognak: én émelygős terhes voltam minden alkalommal, a fogamzásgátló pedig művileg imitálja a várandósság állapotát - na szóval, szedje az aki szeret reggel kígyóval (boa), rókával és egyéb hasonló állatokkal ébredni -. három hónap elteltével be kellett látnom hogy ez nem az én világom) tehát az a bizonyos mirigyem nyilván szépen normálisan fejlett.
Viszont egy ideje éhezhetett a nyomorult, s mint olvastuk a cikkben, ez hozzájárul a depresszív tünetek erősödéséhez.
Hát így határozza meg a Lét a Tudatot, marxi és minden egyéb értelemben. Ish.

- Jóóó lesz ez! - konstatáltam tehát félálomban mosolyogva. Reggel, - lehet, hogy nem hiszitek el, de így volt - arra ébredtem, hogy nem fáj a hátam. Nem feszülnek az izmaim, nincs kínlódva kimászás.
Már az első mozdulatoknál meghökkenve figyeltem, ahogy - a közel egy éves tapasztalatokra hagyatkozva - mozdulat közben lemerevedve, magam visszafogva szinte várom a belém sugárzó fájdalom jelentkezését - ám a fájdalom elmaradt, s ettől (a negatív visszacsatolás hiányától) az irányítótorony teljesen megzavarodva pillanatokig üresjáratban tartotta a meghajtást. Tulajdonképp vicces lett volna - ha nem lett volna szánalmas ezzel szembesülni.

Közel két hétbe tellett, mire legalább nagyjából visszanyertem a mozgás fiatalos dinamikáját; addig végig megfigyelhettem a totojázó ezredmásodperceket, amelyek az "öreges" mozgásért voltak felelősek, s amelyekért tulajdonképpen a mozgás kiváltotta fájdalom visszacsatolása, illetve az arra várakozás a felelős - alighanem minden idősebb emberben. De a kékséges ínhártyájúaknak bizonyosan.

Tehát, volt közel két hetem megfigyelni ahogy lassú mozgású anyókából lassan visszaalakulok középkorú nővé. Ezzel párhuzamosan az életkedvem is folyamatos emelkedésnek indult - annak ellenére, hogy bár még Tüdő Gyulát jóformán el sem hagytam, de Arcüreg Gyula máris jelentkezett. Itt időzik lassan negyedik hete, ami gyakorlatilag azt is jelenti, hogy október közepe óta nem volt egy nap sem, amikor egészséges lettem volna. De nyilván ez sem véletlen... nincsenek véletlenek.

Talán az energiaszint általános növekedése, talán az orrnyálkahártyám folyamatos irritációja tette, de végre eljutottam odáig, hogy tudatosodott bennem az egészségi állapotom okozta minden félelem.
Jelentem: igenis, be vagyok sz@rva, és januárban, kerül amibe kerül, húzok a további vizsgálatokra.. közben persze erősen imádkozva, hogy nehogy a Démon műve legyen ez az egész.
(Ha már a Démonnál tartunk, tartozok még egy bejegyzéssel Róla, Neki - remélem, az lesz az utolsó..)
Azt viszont bizonyosan tudom, hogy a dokinak igaza lehetett abban, amit mondott.
Azt mesélte, hogy - bár sok oldalon keresztül taglalja a csodabogyó betegtájékoztatója a rákbetegségek kockázatát, melyek a szedésével megduplázódnak - ezek jó eséllyel a kezelés elején, az első évben jelentkeznek, mikor is még nem tökéletes a védő hatás. Akár már egy korábban elindult folyamat manifesztálódhat ebben a néhány esetben. (Sajnos nálam folyamat-hegyek lehetnek... no para, azzal csak tovább rontok a helyzeten, uff.)

Mert egyébként és közérzetileg csak a Galambbal tudok egyetérteni, aki azt mondta, hogy inkább menstruáljon 80 éves koráig, minthogy még egyszer olyan pocsék legyen a közérzete, mint..
Na igen. Mint nekem is volt a csodabogyó szedése előtt.

Ahogy telni kezdtek a hormonraktárak, megfigyeltem, hogy a vázizomzatra gyakorolt pozitív hatást a bőrtónus javulása követte - néhány hónapja nézem a tükörben és tapogatom, ahogy kezdett megereszkedni, sőt megvékonyodni a bőr a nyakamon. Hiába volt itt már bármi, Éva anyustól tanult arcizom-gyakorlat, semmit se használt.
Kezdett tehát elpetyhüdni, mint egy túlérett körte - s bár ezt jóval kevésbé éreztem még kellemetlennek, mint a konkrét fájdalmakkal járó csont- és vázizomzat gyengülést, - de azért túlzás lenne azt gondolni, hogy örömmel töltött el a dolgok ilyen irányú változása.
Ehhez képest pár napja egyik reggel végig simítottam a nyakamat - és a bőr struktúrája, feszessége visszavette a pár hónappal ezelőtti állapotot.
Szemem-szám elállt a csodálkozástól.
- Jóóóó lesz ez! - gondoltam ismét.

A következő - kissé ambivalens - dolog az érzelmek visszatérésének nevezhető jelenség.
Ugye írtam az elején, hogy mostanában minden olyan homogén, kedvetlen szürke volt. Ez azt jelenti, hogy nem éreztem örömöt, de nagy bánatot sem. Már régen nem. Csak úgy voltam bele a vakvilágba. A legintenzívebb érzés, amit átéltem ezekben a hónapokban, a gerincfájdalom volt.
Hát ez is megváltozott. Újra erőteljesen élem meg az érzelmeket, az örömöt, és - nem tagadhatom - a bánatot is.
Nem, a szexuális vágy nem állt helyre; s ennek nem biztos, hogy (csak) a hormonhiány az oka - de az érzelmi skálán sajnos vannak néha olyan hangulatváltozásaim, amelyeknek nem feltétlenül van konkrét oka; egyszerűen csak jönnek és kész. Természetemnek megfelelően ezek inkább a csendes, titkos sírdogálás perceit hozzák el; én tulajdonképpen erre mindig is hajlamos voltam; de nem terhelek ezzel senkit - csak furcsa, hogy ez is visszajött.
A harag szintje is meglátogatott pár napra; de aztán elengedtem, hisz úgyis hiába haragszom, az már nem hozza vissza azt ami elmúlt - fölösleges kínokat meg minek okozzak magamnak.
Azért mostanában gyakrabban révedek sorsomba; nyilván nem véletlenül - sok-sok régi-újabb terhet cipelek már, s bármily erősek is a vállaim, ezek súlya lassan-lassan maga alá temetett.

Ami a mellemben diagnosztizált cisztát vagymit illeti, talán saját nyugtatásomra is elolvastam a Biologika fórumon az e vonatkozásban összeírtakat.
Hát lehet nem hinni benne... de rám nézve nagyon talál a dolog.
Bal kezes nő, bal mell ciszta - partnerkapcsolati problémára utaló elváltozás. Elválasztási, elhatárolódási konfliktus.
"Érzelmi tartalom: érintkezés, mellkasi, szívtájéki közelség megszűnése, anyával, családdal való érintkezés megszakadása vagy hiányérzete, elszakadás félelem. Már meg sem ölel, eltávolodik tőlem. (Azt hiszem, még írtam is itt arról, hogy mennyire fáj az érintés hiánya). Elszakították tőlem a gyermekem, elszakadt tőlem a férjem, hozzátartozóm. Félek, hogy eltávolodik tőlem, testileg, lelkileg. Szeretném ha közelebb kerülne hozzám. (Sose fog. Képtelen rá. Ő ilyen.) Szeretnék vele jóban lenni, közel lenni hozzá. Félek, hogy elhidegül a kapcsolatunk."

Az egészben az a legborzasztóbb, hogy több, mint egy éve, hogy megmondtam Robinak, hogy belebetegszem, ha nem változtat az intimitáshoz való hozzáállásán.
Nem változtatott. Itt az eredmény.

Én már szívesen lezártam volna, kimenekülök ebből az egészből; mint a rab a napon hagyott ketrecből, ahol nem kap életadó vizet - de nem akarta, s a gyereket is sajnálnám. Akármekkora linkóci is, mégiscsak gyerek. Sőt. Gyerekek. Idióta szülőkkel és nagyszülőkkel, mindkét ágon, hetedíziglen, mondá a Biblia.
Iszonyú ebbe belegondolni, ebbe a családi halmozódásába a hülyeségnek.
...
Így hát egyetlen lehetőségem volt: amennyire tőlem telik, elhatárolódni. Minden erőmmel ezen igyekeztem úgy ősz elejéig.
Sajnos ezt a határt viszont időről-időre átlépi; hogy tudattalanul, vagy szándékos manipuláció céljából, azt nem tudom. Remélem - mindkettőnk érdekében - az előbbit.
Átlépi és nekem olyankor nincs erőm nemet mondani. Pedig kellene.

Mindenesetre már többször kértem azt is, hogy akkor deklaráljuk, hogy ez csak egy baráti viszony, higgye el, hogy akkor is fogok nekik segíteni - ez sem tetszett neki.
Aztán az egész konfliktus valahol feloldódni tűnt az érdektelenségemben, ami valódinak látszott még számomra is, hiszen a szürke köd beborította ezt az érzelmet is, s - talán - akkor kezdődött a fizikai elváltozás.
Az "érzéketlenség" mint kezdeti tünet mindenképpen igaz - lelki értelemben is.

Paradox módon ezt a viselkedésemet egy idő után észrevéve finom közeledési kísérleteket láthattam, melyeket nem tudtam hová tenni.
Nem értettem a dolgot, de megszoktam már, hogy Robi érzelmileg súlyosan sérült egyén és reakciói sokszor nagyon távol vannak mindattól, ami a számomra normális vagy értelmezhető lenne. Így nem merültem el az elemzésükbe... pedig lehet, hogy kellene. Ha másért nem, a rám gyakorolt hatása miatt.

Mindenesetre így sajnos a konfliktusban maradtam; s érthető a több ciszta megjelenése - s nagyon remélem, hogy mást, komolyabbat az MRI sem fog kimutatni. (Némileg megkönnyebbültem, hogy azt olvastam, hogy másnak is okozott hónaljba sugárzó fájdalmat időszakosan a cisztája.)

Szóval, előzetesen is kijelenthetem, hogy - bár a hormonszintek ingadozása nyilván hat a mellfeszülésre, fájdalomra - mégis; ha ne adj'Isten a mellemben bármilyen rosszindulatú folyamatra derül fény, annak semmi köze a hormonkezeléshez, annak gyökere és eredője egyetlen dologban lehet: a Robival való kapcsolatomban.

Reméljük, nem lesz ilyen.

Villámlátogatások

- Ezért nem jó megismerni senkit. Amíg nem ismertem, olyan lelkesen tudtam mondani, hogy hajítsd ki az egész bandát. De... az igazság az, hogy a párod tök rendes. És a gyerekei is aranyosak. Elsőre szimpatikus volt az egész társaság - foglalta össze Morgó hétfőn, kissé zavartan, a benyomásait.
Vasárnap volt nálunk, rövid villámlátogatáson, abszolút szükségből - Morgóéknál most nagy, sok, mindenféle egészségügi gond van, amelyeket itt nem szeretnék részletezni; s amelyek egy távoli következménye volt, hogy vasárnapi akciónk keretében rövid időre felszaladt hozzánk.
Ilyen eseményre emlékeim szerint nem került sor úgy nyolc évre; a fickó, akivel talán a legtöbb órát töltöttem összezárva életemben - nos, ő nem egy társaságkedvelő, bratyizós, összejárogató fajta, mint tudjuk.
Ennek ellenére, mintha tetszett volna neki amit lát; kezdve szegény Anyámmal, aki épp akkor akarta leöblíteni a kezét mikor beestünk az ajtón - naná, hogy nem bírta kinyitni a csapot, így a kézmosás hadművelet levezénylése rám várt - Morgó végignézte, s alighanem arra gondolt, hogy milyen jó volt, mikor az ő anyukája volt még ilyen "fitt", mint most Anyám. (Még mindig hihetetlen számomra, hogy emberek képesek éveket leélni agy nélkül - pedig igen, ez van.)
Épp apás hétvége tombolt minálunk, ami azt jelenti, hogy a lakásban összesen 9 fő tartózkodott.
Ilyenkor reménytelenül kicsinek tűnik az egész; néha az az érzésem hogy mozdulni alig lehet.
De Morgót mintha ez nem zavarta volna, pedig kissé aggódtam emiatt.
Dzseni királynő szépsége felett sem mehetett el szó nélkül (szegény gyerek, csak észt is adna a Teremtő emellé a kinézet mellé, mert ez így egyenesen aggasztó); Gáborka szobájába érve egyenesen felvillanozódott (nagyon király helye van a kiscsókának - mondta, látva hogy a hatalmas monitoron valami lövöldözős játék zajlik épp ezerrel).
És a konklúzió: rendes fiú a párod, mégse hajtsd el őket.
- Igen, annál mindenképp jobbat érdemelnek. Nem egy észkombájn társaság, de rendesek, helyesek, jó szándékúak. próbálok nekik segíteni, amit tudok - feleltem ezekre kissé beletörődően.
...
Kedves ügyfelem is meglátogatta kies hazánkat ezekben a napokban. Sokat sajna nem tudtam vele foglalkozni kapacitások híján, de a tegnap délelőtt remekül sikerült.
Pedig nem úgy indult, idegeskedtem, hülyén szerveztem össze a két programot, tudhattam volna, hogy a Kormányablaknál dőreség azt képzelni, hogy fél óra alatt végzünk - így felhívtam Kékhemüt és átütemeztettem vele a következő találkozónkat.
- Remélem értékeled azért, hogy a milliomos haverommal való randit, ami még pénzt is hozhat a konyhára; lemondtam miattad - mondtam neki, és valóban értékelte, jókedve kerekedett, végignevetgéltük az okmányirodai procedúrát, mely alatt azzal heccelt, hogy túl olcsón adom a munkaerőmet, bizonyosan azért nem megyek sokra; (s ebben volt is némi igazsága, bár ez csak az egyik oldala az éremnek, a másik az eltartotti terhekben keresendő); majd a legnagyobb egyetértésben elmentünk a közeli piacon lévő húsboltba kajálni - összevásárolt mindenfélét, főtt csülköt, kolbászt, hurkát, rántott sajtot, csalamádét, csemege ubit, tormát, kenyeret - két nagy tálca volt tele, és nevetve mondta: ne is törődj vele, úgysem tudjuk megenni! - aztán jóízűen falatoztunk, közben felszabadultan sztorizott, és nekem sem volt annyira fontos az Ügynökség - tulajdonképp nem bántam volna, ha tovább tart a vidám hangulat.
De sajnos ennek is vége lett, visszakísértem a szállásához. Búcsúzóul szeretetteljesen megölelgetett, nem volt már olyan csipkelődős, mint az előző este, mikor a dedikáláson állt sorba, ahová én csak a vége felé estem be. Jól esett, be kell valljam, valamiféle szeretet kifejeződésének éreztem, azt hiszem.
Invtált vacsorázni is, és el is fogadtam a meghívást - de sajna estére rám jött a szokásos, fáradtsággal kevert könnyű rosszullét, ami az utóbbi idők sajátja; és rossz lelkiismerettel bár, de lemondtam a vacsorát.
Remélem nem sértődött meg - januárban úgyis újra jön, és én nagyon várom - addig is mindenféle dolgokat kell véghez vinnem az üzleti kapcsolatunk szélesítése érdekében.
Mert tervek azok mindig vannak, mindenféle és rengeteg terv - de jó lenne ezek egy részét, legalább egy kis részét, megvalósítani.
No ezekhez kellene erő, energia, idő. Uff.

Banyakór

Jó ideje érzem már, hogy valami nincs rendben bennem/körülöttem. Ahog a doktornőnek összefoglaltam nyavalygásaim tárgyát és eredőjét: mintha elment volna belőlem minden erő, küzdés és akarat. Pedig azelőtt, még a legvértelenebb időkben is, mindig harcoltam, sosem adtam fel... és most sehol a tűz és a lelkesedés. A testem is változik, sokkal kellemetlenebbül érzem magam a bőrömben, mint eddig valaha is; az enerváltságon túli fizikai állapotjelzők is folyamatosan tudatosítják bennem, hogy na most itt aztán nagy b.meg van.

Néha olyan érzetek kapnak el, mint serdülőkorom első éveiben. Vágyom nappal hosszan aludni, ágyban fetrengeni; minél kevesebbet melózni és messzire szakadni a hétköznapok problémáitól - kényeztetni elgyötört testemet, lelkemet. Egy hónapja, hogy elkapott a semmiből Tüdő Gyula, és funkcionálisan azóta nem vagyok képes megyógyulni: a hangom olyan mint egy kivénhedt bárénekesé (bár ne hallanám... mondogatta Nagy Fal, tudjátok), az energiaszintem katasztrofális, és általában véve csak azért nincs világgá mehetnékem, mert az túl sok erőfeszítést igényelne.

Immár több, mint egy éve, hogy elkezdődtek ezek az izé... tünetek, de csak az idén vett rá a lélek hogy orvoshoz folyamodjak.

A kivizsgálás során kiderült a ciszta a mellemben, ami miatt tovább küldtek MRI-re (nincs semmi probléma, de azért biztos ami biztos...); a szokásos vashiány (itt ez a két tégely, produkáljon bele - ha produkálok, ott biztos lesz egy-két csillag, mindig szokott); - Isten tegye a vészes vérszegények közé azt az állatot, aki kivonatta a forgalomból az Aktiferrin kapszulát, mint az egyetlen olyan vaskészítményt, amely emésztőszervi problémák nélkül és hatékonyan volt képes felszívódni és javítani az állapotomon - ; magasabb koleszterinszintet (kövér vagyok mint a zállat, légy üdvözölve, változókor!); no és a legszebbet: a magasabb CA125 értéket.

Napokig bújtam a netet, mi a vén Istentől lehet, ha egyébként nőgyógyászatilag rendben vagyok - de sok minden oka és eredője lehet; végül arra jutottam, hogy a legvalószínűbb ok talán a krónikus gyulladás, ami a rekedtséget okozza - és amire utaló egyéb jelek is vannak abban a csoda-vérképben.

Megmutattam mindkét dokinak a leleteket. A háziorvos a tartályokkal kezdte (mondtam már, hogy szeretem őt?) és a vaspótlás gondolatáig jutott. A CA125-re a gyulladást hozta fel lehetséges oknak és fél év múlva kontrollt javasolt.

- Az immunrendszere! - mondta. - Gyakorlatilag nincs, nem működik. Nem csoda. Nincs elegendő haemoglobinja, mitől működne??

Hallgattam, igazat adtam neki, de mégis...
Voltam én már ennél is vérszegényebb. Mégis meg tudtam gyógyulni egy megfázásból.
No mindegy.

A nőgyógyász a koleszterinnel kezdte (öregfiú révén ő ebben a témában nyilván kiemelten érintett), elcsodálkozott a könnyelműségemen, mikor a gyógyszerszedést javasolta (ő nyilván nem tudja, de én ismerem magam, hogy ez most a hízástól van, ha visszamennék a versenysúlyomra, spontán múlna - inkább azzal kéne próbálkozni), beszélt a magas vérnyomás ördögéről (ember, ahhoz kéne bennem vérnek lennie, hogy legyen némi nyomása), kitértünk a vastémára és emésztési jajaimra; a vizsgálatot végzők által jónak aposztrofált csontsűrűség vizsgálat eredményemre (az volt az egyetlen negatívnak minősülő leletem) azt mondta, hogy még elfogadható, de leszek szíves D vitamint és kalciumot fogyasztani; a CA125-nél pedig - a fél éves kontroll helyben hagyása mellett - annyit mondott, hogy remélhetőleg nincs baj, de azért keressek egy onkológust, majd az megmondja, hogy még mit kell megnézni.
Na ott ment el a kedvem mindentől pár lélegzetvételnyire.

Végül is felírta a csodabogyót, de csak három hónapra azzal a kitétellel, hogy január végén, további leletekkel felvértezve, újra randizunk.
...
A gyógyszertárban a kis hölgy - amúgy szimpatikus - de egy pillanatra falhoz állított a kérdéssel:
- Milyen javallatra írták fel ezt a szert?
 Csengő hangja betöltötte a teret, rajtunk kívül vagy tíz ember hallhatta... pillanatra elötött a szégyenérzet, most miért kell ezt, ott van hogy nem fül-orr-gégész írta fel, tegnapi a pecsét, a dátum.. kell ezt itt, most, hirtelen, Robin kívül még vagy öt hapsinak hallania?
- Klimaxos tünetekre - kezdtem kissé szepegve. Aztán, ahogy a saját megszeppent hangomat visszahallottam, valami átlendült bennem. Jó hangosan folytattam.
- Tudja, az a bizonyos banyakór! - mondtam, és valami ismeretlen okból majdnem kitört belőlem a hisztérikus vihogás - de türtőztettem magam.
A kiscsaj kicsit furcsán nézett, s mintha a mellettünk lévő pultnál lévő fickó is felsandított volna, és abban a pillanatban valami felszabadító érzés vett erőt rajtam, mint akinek már minden mindegy.
Az eladó megérezte az állapotváltozást, kissé bizonytalanul, halk hangon mondta:
- Iiigen... akkor jó... ösztrogénhiányos állapotokra szokták felírni...
Helyben voltunk.
A következő recept a vasbogyó volt, ami sajnos csak FE2 molekulát tartalmaz, és én komolyan és sokat kutattam az interneten valami bármi után, ami csak nyomokban megközelíti az Aktiferrin hatásmechanizmusát, de kevés sikerrel. Van egy csokoládéízű rágótabletta, aminek a leírásában azt írták, hogy hamarabb felszívódik, meg nem okoz emésztőszervi panaszokat (értitek, emésztőszervi panaszokkal küzdő betegnek írnak fel olyan készítményt, ami azt okozhat, ez csak logikus, nem?)
- Tudja, nekem nem használt más csak az Aktiferrin. Más a hatásmechanizmusa - zúdítottam keservemet a hölgyre. Az volt az egyetlen, ami rendesen fel tudott szívódni, az összes többi emésztési problémákat okozott. Ezért lenne érdekes ez a M..., kár, hogy alacsony a hatóanyag-tartalma... Ezek szerint abból napi 6 szemet kellene elrágnom... hát az nem megy.  Jó, akkor legyen ez a... fintorogva toltam közelebb hozzá a receptet.
- De hát milyen emésztési panaszokat okozott?
- Ilyen szorulásom lett tőle - mondtam jó hangosan, felmutatva ökölbe szorított kezemet (a szomszéd pultnál a fickó szenvedőn fordította el a fejét).
- Tudja, kivonták a forgalomból az egyetlen gyógyszert , ami haszált... ezek meg akarnak engem ölni! - folytattam teljes pátosszal, immár tökéletesen beleélve magam a dilis vénasszony vevő szerepkörébe.
A performance itt érte el a csúcspontját, ez már maga a katarzis volt, belebújtam a szerepbe, eggyé váltunk, ahogyan azt egy valamire való színésznőnek tennie kell míg le nem megy a függöny.
Tudjátok, van valami leírhatatlanul felszabadító abban, ha valaki teljes lelki nyugodtsággal előadja a kötekedő, hisztériás vénasszony szerepét - s hogy nekem ez a szerep tökéletesen passzol, sőt, örömöt találok benne - ha mást nem is, de legalább annyit, hogy többé nem kell lojálisnak, toleránsnak meg a többi f@szságnak lenni - ugyan kinek, minek felelne meg egy vénasszony, s ha megfelel, ugyan mi haszna lesz abból?
Naugye hogy ugye.
- Azért ne legyen ilyen pesszimista, próbálja meg, ezt még nem szedte, hátha ettől nem lesznek gondjai... - javasolta a kiscsaj míg a szekrényben kotorászott a nevezett gyógyszer után, majd fennakadt szemekkel nézett utánunk, míg én az előbb zavarba jövő, majd magát stikában könnyesre vihogó Robival - kevésbé öregesen - kiviharzottam a gyógyszertárból.

Így kezdődött tehát pályafutásom vénasszonyként.