Férjem szereti Szilviát

A hívás valamikor a nyár elején érkezett, épp Anyám és Gábor vejkóm (Kobak) születésnapját próbáltuk ünnepelni, de már a levegőben volt, hogy Anyám nem maradhat sokáig felügyelet nélkül, és épp elég volt nekem ez a tény, meg a Robival való kapcsolatom ambivalenciái miatti tanácstalanság, mikor megcsörrent a telefon.
Az első mondatoknál nem is tudtam, hogy most mi van, álom, vagy való - de aztán kis idő elteltével világossá vált számomra, hogy a parasztosan beszélő, fura csávó a vonal túlsó felén bizony nem más, mint az én első és egyetlen férjem, Mosolyalbum - aki így, közel harminc év távlatából, nem várt érdeklődést tanúsított irántam, és valamelyest az elsőszülött fia iránt.
Beszélgettünk, és eljutottunk addig a momentumig, hogy Anyám kizavarta a lakásból, a Ladában volt kénytelen aludni, és bevitték a rendőrök - és ettől eszembe jutott az a végtelenül sok gonoszság, amit Anyám annak idején ellenem és a családom ellen elkövetett.
Eszembe jutottak ezek a dolgok, és akkor megint nagyon, nagyon nehéz volt némi szeretetet, vagy szánalmat érezni az ember iránt, aki felnevelt.
Nagyon kedves voltam hát annál a beszélgetésnél, hiszen él bennem a lelkiismeret-furdalás, nyüszített a fájdalom: hiszen én hagytam, hogy Anyám, a szent Szeretet nevében, szétverje az első családomat, azt a családot, amit pedig én akartam, nem csak megtörtént velem, mint az utána következő.
Hagytam, gyenge, gyáva és erőtlen voltam még, túl fiatal.
Mindketten túl fiatalok voltunk.
Míg beszélgettünk, csendben vinnyogott bennem mindez a fájdalom, de hiába: az idők kerekét visszaforgati nem lehet, s a beszélgetés vége felé, mikor beszélgetőpartnerem családi állapotom firtatásába kezdett valami furcsa, vidéki módon ("Te egyes lány vagy?" - s én nem is értettem először, hogy azt kérdezi, egyedülálló vagyok-e), megérkeztem a valóságba.
- Nem, ez a férfi már nem kellene nekem. Ha nem lenne senkim, akkor se (itt egy pillanatra hálásan gondoltam Róbertre, olyan ő nekem, mint egy kellékfeleség, izé, kellékférj vagymiaszösz, hivatkozási alapnak tökéletes, ha bárkit le akarok pattintani). Amikor Mosolyalbum elment, nem volt ekkora tajparaszt. Akkor... ő frissen végzett szakmunkás volt, én érettségiztem, de nem volt ekkora a különbség köztünk, legalábbis ami a színvonalat illeti. És nem, nem volt ennyire vidéki.
Persze, ők nem sokkal azután leköltöztek Zalába, a szülei kis falujába - ő azóta ott élt, mint kiderült. Szóval az elmúlt huszonsok évben rendesen meneteltünk mindketten - ellenkező irányba.
Ez ennyit számít.
És akkor még nem beszéltünk arról a tényről, hogy ő volt az a lelki sivatag, akit sosem érdekelt még a fia se.
- Haragszol? - kérdezte.
Nem, nem haragszom. Nem is neheztelek. Aphiémi - elmúlt, elengedtem, jelen életemre már nincs hatással.
Szeretettel áldalak és elbocsátalak. Szabad vagy és én szabad vagyok - jutott eszembe a bűvös formula. Talán még sosem mormoltam ezt ilyen őszintén magam elé.
Aztán párszor még felhívott, de mindig rosszkor; nekem mostanában nem igazán vannak szabad, üres perceim; ezt Zalában, a szőlőhegyen, a szentjánosbogarak között, nyilván nehéz egy egyedülálló anonim alkoholistának megérteni - de attól még így van, túlságosan is, azt hiszem.
Mesélte, hogy Szilvivel is már rég elváltak, s a szüleitől örökölt házat Szilvi megszerezte - Szilvi, akivel közös gyereküket még el is rabolta az anyjától annakidején, ez volt talán az utolsó, amit tudtam róla, mielőtt évtizedekre felszívódott a semmibe, hogy most előkerülve, hülyeségeket kérdezzen.
- Férjem szereti Szilviát - ment akkoriban a tévében a konyhai papírtörlő reklám, és én bőgve rohantam ki, mikor először meghallottam, s később is, mindig, mintha egy sebet érintett volna meg ez az idióta reklám (De hát honnan tudják ezt? Miért kell minden este többször is az arocmba vágni?). Hét évig éltem zombiként, miután elment. Követ cipeltem a mellkasomban, egy istenverte, nehéz követ. Ettem, ittam, beszélgettem, mosolyogtam, még szexeltem is hébe-korba - mégis zombi voltam, nem ember. Képtelen voltam szeretni bárkit is. Mire felébredtem ebből, megpecsételődött a sorsom.
Így volt.
Így volt, és én mégsem rezzentem össze Szilvia nevének említésére; s hónapoknak kellett eltelnie, mire eljutottam a pszichoanalízisnek azokra a szintjeire, melyekben analógiákat lehet felfedezni jelen s előző életeink között; s ezen a szinten megint előjött belőlem Robertóval kapcsolatos minden ambivalenciám.
Nem tudok nem analógiákat húzni a két történet közé - igazából, mint nő, egyik pasinak sem kellettem, hiába hazudoztak össze-vissza, s Robi hiába Szűz és nem Mérleg - én már nagyon várom, hogy felbukkanjon Szilvia, vagy Mónika, vagy bárhogy is nevezzék.
Robit egyébként különb embernek tartom, még akkor is, ha hazudott nekem.
Különbnek, mert megértem a motivációit. Ő családapa. Sosem hagyná őket cserben, előbb pusztulna el, azt hiszem. Ő a Bástya, ahogy Gáborka telefonjában szerepel.
Neki akkora küldetése van, hogy minden eszközt köteles megragadni ennek a véghez viteléhez.
Tőlem ezért már rég felmentést kapott az igazmondás alól. Is.
...Mosolyalbum meg egyszerűen csak őszinte volt velem annak idején: "...szeretlek annyira, hogy tudjam, hogy nem szeretlek..."
- De hát nem szerettél - mondtam a telefonnak.
- Ó, dehogy nem!...
Másodpercekig szemeztem a telefonnal, hogy ez most... ez miez.
Az őszinteség jobban esett volna.
- Szerintünk csak le van csövesedve, azért talált meg - mondták a lányomék, s ebben még lehet is némi igazság.
De akkor is.
Az analógiák...
Valamit még tanulnom kell ebből az egészből.
Valamit még... igen.