Gyönyörűm

Itt szuszog mellettem a kék-ezüst csillogásban, s én fekszem éberen, végre jóllakott-boldogan (ritka pillanat ez), s hallgatom. Meleg van a lakásban, pedig az előbb már lekapcsoltam a fűtést. Meleg van, kitakaródzva fekszünk.. és a békés, kielégült csendben végre eljött az őszinteség pillanata.

Nem szép tőlem talán.. én is tudom.. Százszor, ezerszer letagadom, ha kell, panaszkodok rá, egy rinyálás február óta az életem, ötvenszer elmondom, hogy csak a gyerekek miatt csinálom, különben már rég otthagytam volna... mert a Kutya inkább meghal, mintsem megszégyenüljön, s a Majom ezt a fajta gondolkodásmódot soha meg nem értheti.

Morgó megkérdezte egy hosszú siránkozás után:
- Szereted te egyáltalán a párodat?
Hosszan, tűnődve néztem rá, tudat alatt is mérlegelve, hogy itt, és most, lehetek-e kivételesen őszinte. Aztán lassan bólintottam.
- Igen, nagyon. Félek, hogy túlságosan is. Tudod, egyszer valaki azt jósolta, hogy majd jól itt fog hagyni, ha kivakaródzott a  jelenlegi sz@r helyzetéből.. Azóta saját magam előtt is inkább letagadom.
...
Emlékszem arra az estére, mikor először kellett egymás előtt levetkőznünk. Egészen addig, amíg le nem került a ruha rólunk, nem voltam zavarban. Úgy éreztem, hogy fölényben vagyok. Hisz ruhástól, főleg vastag, téli szerkóban, nem feltűnő jelenség a fiú.
Aztán megláttam ruha nélkül.. és inamba szallt minden bátorság. Csúnyának, öregnek és kövérnek érzem magam mellette.

- Gyönyörűm - suttogom neki néha, az extázis ritka, csodálatos pillanataiban.
- Gyönyörűm, nagyon szeretlek.
...
Reggelenként néha lopva lesem a paplan alól, ahogyan álmosan öltözik, és azon meditálok: miért van mellettem egy ilyen helyes, fiatal krapek?
A múltkor egyszer korábban ért haza mint én, és arra nyitottam be a szobába, hogy ott rámol valamit.
Pillanat alatt átfutott az agyamon, hogy mit keres a szobámban ez a csini fiú? - mire konstatáltam a tényeket.

Persze ettől semmi se lesz könnyebb, sőt.

Emlékszem Jére, aki előtt szívesen mászkáltam meztelenül, olyan lelkes, csillogó szempár nézett rám olyankor, aminél több nem kell egy nő egójának.
Csabával már visszafogottabb voltam valamivel - ő folyton a súlyommal és térbeli kiterjedésemmel cikizett, s a képfaragó akciója után (talán emlékeztek még rá, lefotoshopolta a fürdőruhás képemről a zsírpárnáimat) megfontoltabb voltam ezen a téren. De nem azt kell nézni, mit mond, hanem, hogy ki mondja - így ezeket a megjegyzéseit csak félig vettem komolyan.

Robinak nem kell megszólalnia ahhoz, hogy fizikai adottságaink tekintetében súlyos kisebbrendűségi érzéseim legyenek.
Nem kell megszólalnia se, s ez nem jó, mert sokkal kevésbé viselkedek természetesen, mint annakelőtte bármelyik kapcsolatomban. Február óta jószerivel együtt is élünk - de mikor a múltkor benyitott rám a fürdőszobába, olyan zavarba jöttem, hogy majd' föld alá süllysdtem szégyenemben. Hisz nem sűrűn láthatott ő még így engem.
Zavarba jöttem, pedig csak beszélni akart velem valamiről.

- Nálunk apátok a csaj! - szoktam mondani a gyerekeknek Robi kiterjedt ruhatárára (meg a bizomyos szituációkban fellépő elemi migrénre) célozva.

Elviccelem a dolgot, igen.
De tulajdonképpen legbelül mindig ott piszkál a kisördög: meddig, miért.

Napló Karácsonykor

12.23.

Alighanem hőemelkedésem van. Abból gondolom, hogy az ilyenkor általában szokásos kellemes borzongás korzózik le-föl a gerincem mellett, míg lassan kortyolgatom a gyógyteámat.
A teában minden egyes apró mozdulatomra kék-ezüst csillámok villannak fel és törnek apró darabokra, kék-ezüstök, mint az ócska ablakra aggatott karácsonyi fényfüzér.
Kék-ezüstben játszik tőle a szoba, kék-ezüst az ágy és benne kék-ezüstben dereng Robi alvó arca.
- Jól megvagytok egymással? - kérdezte Anyám.
- Igen. Legalábbis azt hiszem. - felelte Robi, majd hozzá tette:
- Ha nem mondok ellent, nincs vita.
Ezen elnevetgéltünk egy darabig, felvidítva szegény kis Anyámat, aki épp nem volt valami fényesen, gyomorgörcsök, rosszullét, szokásos hallucinációk - ilyenkor mindig megijedek, pedig megmondta a háziorvosunk ez előtt egy évvel, hogy szegényemnek, figyelemmel a kór előrehaladási tempójára, valamint arra a tényre, hogy Édesanyám szervezete korához képest viszonylag egészséges - szóval megmondta, hogy akár 5-6 éve is lehet még, melyből akár kettő is zajlódhat úgy, hogy pelenkázásra szoruló fekvő beteg lesz.
Mint azt sejthetitek, ez utóbbi opció különösebben nem villanyoz fel, rengeteg erőforrást igénybe vevő, szomorú dologról van szó, melynek bekövetkeztét megpróbáljuk minél jobban kitolni.
Mindenesetre ha bármi gond van, rohanunk - egyébként pedig megpróbáljuk őt hagyni élni a megszokott életét, amíg lehet.
Ma összefüggéstelenül beszélt, fájlalta a hasát, és míg próbáltuk etetni és itatni, ő is a mosott pelenkák között tévedezett, meg az unokái pici koránál.
Mindezek közé szúrta be a fent idézett kérdést, teljesen váratlanul, és Roberto rögtön válaszolt is rá.
Én is bólogattam, mi mást tehettem volna?
Hisz tulajdonképpen tényleg jól megvagyunk, leszámítva azt az apró mellékkörülményt, hogy megint harmadik hete nem éltünk szexuális életet.
Az elmúlt napokban próbáltam vicces, majd kissé komolyabb formában hangot adni e miatti ellenérzéseimnek - a válasz erre a szokásos, esténként hamar elalvás, reggel hamar felkelés, a kettő közt kedveskedések - Robinál kedvesebb fiúka nincs hat üres faluban, ebben egészen bizonyos vagyok - s én ismét feladtam ezt az egészet, rágondolva, hogy öcsém, meg facsiga, áhh, aludjunk inkább, végszükség esetére ott a bal kezem, nem kell szakítani.
Megint elmúlt belőlem hát minden átmeneti lelkesedés, és mikor valami gyanús mozdulatot tett, már én néztem olyan rémülten, mint ahogyan némelykor ő szokott.
Jó lesz ez. Valamire biztos. Ha másra nem, hát elrettentő példának.

12.24.

- Ha elszúrod a családom karácsonyát, nagyon fogok rád neheztelni - mondtam fojtott ingerültséggel Robinak a reggeli eligazításon, körbe mutatva a fölénk tornyosuló elemi kuplerájon. Múlt hét szombaton hoztuk el végre a szekrénysort, jól megfáztam, míg cígöltem az elemeit a Havannán a szakadó esőben, de csak tegnap kezdte el összerakni, menet közben derült ki hogy hiányoznak alkatrészek, elkolbászolt mindenféle, még nyitva tartó áruházba, de nem kapott, és estére egy félig összerakott szekrénysor meg zsákokkal és dobozokkal járhatatlanságig telezsúfolt szoba nézett velünk farkasszemet. Reggel vonyíthatnékom volt a látványtól, legszívesebben elmenekültem volna - de nem lehetett.
- Gyere ide, hadd öleljelek meg. Ne aggódj, megoldjuk - mosolygott kis vejkóm, akihez végül segítséget kérve menekültem, mint családunk ügyeletes megoldóemberéhez. Mert megoldóember mindig kell, és mióta András felmondta ezt a hivatalt, Gáborra szállt az összes lehetőség.
- Segíts neki, kérlek... Látod... Nem csak az ágyban töketlen... - biggyesztettem le a számat, majd ezen jót mosolyogtunk.
Estére rend volt, bár majd' összeestünk mindannyian, de fel lehetett állítani a fát.

Anyum viszont nem tudott kijönni a rosszulléttől. Robi anyukája jött, most volt először, szemre vételezte a helyzetet, és úgy tűnt, hogy elégedetten távozott.
De velem ez nem feledtette el Anyám hiányát.

12.25.

A nap nagyobb részét a sürgősségin töltöttük, Anyut kivizsgálták, de - hálistennek - semmi komoly elváltozást nem találtak. Ahogy haladt előre a nap, úgy vált egyre világosabbá számomra, hogy a savtúltengést étel, illetve a köhögési rohamokat valamiféle influenzaszerű megbetegedés okozhatja, és az egész csak azért tűnik olyan rettenetesnek, mert Anyám hozza a demens formáját, tévelyeg a téridőben, kicsit a rosszullét által is nehezítetten össze-vissza beszél, amúgy is gyenge már sajnos koránál fogva - de egyébként és szerencsére, semmi olyan gond nincs, amiből ne lehetne megfelelő ápolás mellett még felgyógyulni.
A megfelelő ápolás, igen, ezzel van a gond.
Merthogy rövidesen érkezik az új családom, akik a Szentestét lent töltötték az anyjuknál, de már 25-én délben irkáltak az apjuknak, hogy mikor megyünk már értük.
Az utolsó órában, mikor a zárójelentést vártuk, meg azt, hogy lefolyjon az infúzió, Anyám, mint egy türelmetlen kisgyerek, percenként ötször megkérdezte, az infúziós palackra mutatva:
- Nem üres az már?
- Nem.
- Nem folyt már le?
- Nem.
- Nem jól látom, nem üres már?
- Nem, Anyukám, nem üres...
A végén a kezébe adtam, hogy érezze, hogy van még súlya, remélve, hogy ha megtapasztalja, nyugton lesz.
Tévedtem.
- Folyik abból egyáltalán?
- Igen, folyik.
- De biztos hogy nincs elzárva?
- Biztos.
- De folyik abból egyáltalán valami?
...megváltás volt, mikor végre jött az ápoló és leszedte az infúziót, kihúzta a branült.

Robi végig várta velem a napot, kaját és vizet hozott - zokszó nélkül, csak a vége felé kezdett idegeskedni a gyerekek miatt.
Hazavittük tehát Anyut, még főztem neki krumplit és megetettem (nagyon nehezen eszik és nagyon keveset..), aztán nekivágtunk a szokásos vándorlásnak a világtérképen.
Nekem meg lelkiismeret-furdalásom volt, hogy inkább Anyuval kellene lennem.
Elvégre ő az édesanyám.

Megjöttek tehát a gyerekek, s hirtelen kicsi lett a ház megint, Sanci a lábunknál a matracon, a két nagy Gabika szobájában, ráadásul Robi szekrénysora, meg a nagy étkezőasztal, mind bezsúfolva abba a kicsi helyiségbe, nekem meg egy büdös vasam sincs megint, se nyugodt pihenésem, se semmi, de a gyerekszemek bizalommal ragyognak felém, és tíz másodpercenként jönnek, hogy "Gabi! Gabi! Gabi!", én meg rakom eléjük a két napi sütésfőzés eredményeit: halászlé, rántott hal, rántott hús, lazacfilé citromosan András kívánságára, töltött káposzta, mézes krémes, sajtos rúd, a báájgli az idén nem sikerült, no para, ha éhesek, megeszik, két mázsa szaloncukor, csokik, tejszínhab, szalámi.. és társasozzunk, gazdálkodjokosan, Anyám otthon egyedül fekszik az ágyában és félrebeszél, az unokái pici koránál tart, nem szabad erre gondolni, most itt vannak a gyerekek, jaj de rettenetesen idegileg megterhelő ilyenkor mosolyogni, demuszáj. És még influenzás is vagyok. Én is. Taknyom-nyálam egybe folyik. Szuper.

12.26.



Délelőtt kis főzőcske, csak mértékkel, még pihengél mindenki, kint ugatni kezd a kutya a bejárati ajtó előtt... ej de fura hangja van... jesszus, mit fog ez ennyire? Kóbor kutyafalka érkezett a portára? Kinézek, hátha kell erősítés...
Olyan 8-10 méterre tőlünk, a szomszéd portán egy megtermett vadkan áll, mélán nézi a kutyát, aki elkeseredetten acsarog.
- VADDISZNÓ! - ordítottam a meglepetéstől, ahogy a számon kifért. A röfi nagyon nem zavartatta magát, lassan megfordult és elkocogott. A kiérkező férfiak - Robi és Gábor - még látták távolodóban.
Lázas telefonálgatás kezdődött, hogyan kellene elejteni a vadat, ha már ide tévedt a szánkba, de megoldás nem kínálkozott, s közben a vadkan is elment.
Hittük mi.
Később Gábor és Andi autót szereltek (nálunk ha valaki épp nem dolgozik, akkor autót szerel, ez egy ilyen család, már beletörődtem), Robi pedig a fiúkkal ment Bundás után, aki megint dezertált, és már utol is érték, mikor észrevették, hogy a kutya sóbálvánnyá válva bámul valamit..
Robi kihívta a rendőröket, de mire azok kiértek, a vad átvetette magát egy gyér kerítésen és meglépett.

- Apa nem akarja, hogy nekem ájfonom legyen! - kiáltott fel elkeseredetten Gabika, aki teljesen fel volt spanolva, mivel Sanci az anyjáéktól telefont kapott, ő pedig egy nagy oltást, hogy a nyomortanyán is a kétszázezres telefon a menő, mert azt ki lehet hozni részletmentes kamatra havi tízezerért plusz előfizetés. Ez Pintyőnek és Anyának is remekül megy, megajándékozták egymást mindenféle csilivili telefóniával, sőt Sancit is, már mindenki telefonokkal rohangál a családban, csak szegény Gabikának nincs ilyen csodaketyeréje.
- Ki mondta neked ezt a hülyeséget, hogy Apa nem akar neked áájfóónt? De miért kellene neki két évre és legalább négyszázezer forintra eladósodnia, ha meg tudjuk oldani olcsóbban is? Te ájfóónt szeretnél, nem azt, hogy Apa tökig eladósodjon, remélem. Már rég megvettünk volna Neked is egy olyat, mint a Dzsenié, ha Dzseni nem találja ki, hogy neki ez a másik kell, és akkor azt gondoltuk, hogy vegyük meg ezt, te meg megkapod a Dzseniét, csak a törött kijelzőt megcsináltatjuk, és akkor mindkettőtöknek lesz új telefonja. Az nem volt benne a pakliban, hogy az új meg rossz lesz, értsd már meg, hogy előbb meg kell csináltatnunk/nézetnünk, utána kaphatod meg te is a másikat. Legyél már kicsit türelmesebb, az ég szerelmére. Emlékszel, mit műveltél a gatyák miatt is? Itt hisztiztél, hogy neked nincs. Végül ugye, hogy milyen sok lett? Próbálj már meg egy kicsit jobban bízni bennünk, légy szíves.
Magam is meglepődtem, milyen határozott és feddő volt a hangsúlyom, s a végén a gatyák felemlegetése meg is hozta az eredményt: Gáborkában végre felengedett a feszkó, szinte azonnal vidám is lett. Bizonyos, hogy neki is eszébe jutott a jelenet, mikor a kukából kihúzott cédulával ment az apjának árulkodni:
- És nézd meg, milyen drága volt ez a gatya! Nem lett volna szabad megvenni!
- Na, jó fej vagy, én direkt kedvezek neked, te meg beárulsz... jól van, meg vagy jegyezve - vigyorogtam akkor, és tudtam, hogy egy két hónapja tartó "nincs egy rongyom amit felvehetnék, mert  szegény hátrányos helyzetű gyerek vagyok akit nem értetek meg" csörtét most, itt, ezzel a tizenegyezer-párszáz forintos divatfarmerrel végre megnyertem. Nem adták ingyen a nyereséget, de hát Istenem, az életben semmi nincs ingyen, de a legdrágább dolog a gyermeki elégedettség.
...
A Karácsony előtti hetekben döntés született arról, hogy lesz még egy - ideiglenesre bejelentett - lakóm, Dzseni, és megigényeljük a csládi pótlékot kettőjük után, hiszen Dzseni is az apja gondozásában van, ha a nagymamával lakik is, hiszen az apja fizeti az albérletet és az ellátását is.
Azt is mondtam Robinak, hogy bár a magyar jog nem ismeri a tartásdíjról való lemondást, de egyezzen meg Mónikával, hogy azt nem kér, tekintettel az otthon maradott jelentős létszámra.
A két gyerek családija meg épp elegendő lesz Dzseni eltartására a Mamának, elvégre nem várható el, hogy még etesse is, mikor alig van nyugdíja. Meg amúgy is. Mióta én vagyok, ő ezekre a gyerekekre egy kanyit se költött, csak felvette a pénzt.
Gabikával meg majdcsak megleszünk valahogy.
Azon a hétvégén, mikor ezt Robi beterjesztette, Móni úgy engedte el hozzánk - néhány hét kihagyás után - Sancit, hogy úgy nézett ki szegényem, mint egy romániai menekült: tarkóra tolt kucsmaszerű sapka, a nagy hidegben is nyitott kabát, alatta meghatározhatatlan, retkes melegítő, és egy félcipő, amiben már járni se tudott szerencsétlen, csak sántikálni.
Szemében rettegés, mintha félt volna tőlünk... Isten tudja, mit adagoltak be neki otthon, de szánalmas volt még ránézni is a nyári Új Bandikánkra.
Az előtte lévő napokban némi pénzhez jutottam, és nekiálltam kényeztetni Gabikát: ruhákat vettem neki, elmentünk a Decathlonba shoppingolni, kapott biciklis felsőket és bakancsot, közben vadul bicajozott körbe-körbe nagy lelkesedéssel. Elvittük fodrászhoz is, potom négyezerhatszázért csináltak neki olyan frizurát, amilyet szeretett volna. Élvezte a dolgot nagyon, csillogott a szeme, ahogy a fodrászt instruálta: hátul legyen felnyírt, elöl hagyjuk hosszúra, tudja a kis büdös, hogy ez nagyon jól áll neki, az a hosszú fürt kiemeli a kék szeme csillogását a szemüveg mögött, olyan kis városi értelmiségi kiskrapek kinézete lesz tőle. Ám legyen, hisz megmondta már Leslie is, hogy nagy mágus lesz ebből a fickóból - mosolyogtam a háttérben, mint egy igazi jó anyuka.
Meg is volt a dolog eredménye: a két gyereket egymás mellé állítva, Gáborka elegáns úri fiúnak látszott, szegény Sancikám meg olyan volt, mint... egy medve.
Elfacsarodott a szívem.
Mivel hétvégére gyerekeket cseréltünk, ezért Sancit is elvittem fodrászhoz, shoppingolni, lett bakancs, pulóver, és egy farmert is engedélyeztem neki, hogy hazavihet az itteniekből. Mert mégse járjon úgy iskolába, mint akinek gazdája sincs. Nem sokat költöttem rá, kicsit talán több, mint harmincezret, de számít ez Buta Liba Mónikának, mikor fogy a csáládi? Erősen kérdéses.
Mikor vasárnap este visszavittük, ez a nő, mint egy fúria, rám rontott. Hogy hogy képzelem, hogy ilyen hajat vágattam Gabikának, máskor oda ne vigyem, ezek nem tudnak frizurát csinálni... döbbenten álltam, L'Oreal mesterfodrászatban voltunk, én nem szeretek fodrászhoz járni, mert féltem a hajamat, hogy elb.sszák, de ezek ott olyan vérprofinak látszottak, hogy még én is elmeditáltam azon, hogy meglátogatom őket egyszer. És akkor jön ez a nő itt nekem ordítva mint egy hülye. Hogy Pongó, a félbátyja, levágta a haját, mert most vettek hajnyírót, és ez sokkal jobb így, mert nem is volt egyenletes (a rövid meg a hosszú között volt egy átmeneti sáv, ahol kb. 4 centis volt a haj, hogy dúsabbnak hasson a hosszú tincs, állítólag ez volt a baj. - Lóf@szt. A csáládi.)
Megnéztem a gyerek fejét, rövid tüsi haj, zselével felállítva, egyik szál rövidebb, másik hosszabb, még, hogy az előző frizkó volt egyenletlen, eldobom a hajtűimet de rögtön. Ráadásul még egy csíkot  is tett bele Pongó az egyik oldalon a nullással, olyan a gyerek, mintha most szabadult volna Baracskáról - hát ez a haj lehet, hogy jól néz ki egy tizenhat éves kőműves tanoncon, de nem az én 12 éves nevelt fiamon, akinek az informatika a kedvenc tantárgya, és akkor is meg fog tanulni folyékonyan olvasni és hibátlanul helyesen írni, ha cigánygyerekek potyognak az égből hegedűvel a hónuk alatt.
- Miért nem a fodrásznak mondtad, hogy rövidebb hajat szeretnél, ha nem volt jó a hosszú? - kérdeztem hazafelé a kocsiban.
- Mert hosszút szerettem volna.
- Akkor miért engedted anyuéknak, hogy levágják?
- Mert Pongó elkapott és levágta.
- Nem tudtál tiltakozni? Megvédeni magad?
- Nem. Elkapott volna úgyis... de nem is baj, fogok egy nullás gépet, levágom kopaszra és elmegyek megdögleni.

Majdnem elsírtam magam a szavaiban rejlő fájdalom hallatán. Akkor jöttem rá, hogy ez a nő, eszement gyűlöletében a kieső jövedelem miatt, képes volt a saját fián lényegében erőszakot tenni.

Milyen némber az ilyen?
Ha nekünk esik, Robinak vagy nekem, helyre tettük volna, de megértem.
De ő a saját vérén, a gyerekén állt bosszút.
Hányni való.

Persze másnapra már védte az anyukáját, hogy Pongó volt az elkövető - ezt még hinném is, ha nem Mónika esett volna a torkomnak - és általában, mindenképpen el akarta simítani a konfliktust. Végül is, ő csak egy bántalmazott kisgyerek, aki inkább önként belebújik az áldozat szerepbe, csak, hogy megvédje az anyukáját - még nem tudja, hogy Lédi Mónikát csak egyetlen ember védheti meg a saját hülyeségétől: ő maga - de fiatal még, idővel erre is rá fog jönni. Az ember idővel olyan bölccsé lesz.
Kár, hogy csak idővel.
...
Délután be kellett mennem dolgozni, és ez több, mint fusztráló volt, tekintettel családi körülményeimre. Mindenesetre mentem, tettem a dolgomat, utána pedig - végre - rohantam Anyuhoz.
Nagyon rossz állapotban találtam. Alig akart még enni is, pár kanállal tudtam csak belediktálni. Közben egyfolytában máshol járt, leginkább a gyerekeim pici koránál, amikor ő még, mint agilis nagymama, hozta-vitte, gondozta őket teljes erőbedobással.
Elsírtam magam, ahogy hallgattam alig követhető, összefüggéstelen beszédét.
Nagyon be voltam gazolva, hogy közelebb a vég, mint gondoltam... s mégis haza kellett mennem.
Haza kellett mennem, mert ma reggel megint be kellett mennem az Ügynökségre, utolsó megmaradt munkahelyemre, melyet jelenleg nem lenne célszerű megrizikózni.
De siettem haza, utána elmentünk gyógyszerekért - mára Robi is lebetegedett - és az ájdefón szervizbe is, ahol megnézték a csodás új telefont és kiderült, hogy semmi baja, valószínűleg csak a töltő rossz. Így egy négyezer forintos töltőkábellel boldoggá tettem Dzsenit és Gabikát is, Andrásnak is adtam némi karácsonyi lóvét, teafiltert is vettem Robinak, majd, mikor már majd' szétvetett a nyugtalanság, eljöttem ide Mamához.. és legördült a szívemről a nagy kő.
Nem, nem lett jobb a demenciája. De a hangja, fizikai erőnléte sokat javult a tegnapihoz képest.
Most alszik, én meg bloggerkedek.
Világbéke.

Bevételi terv

Mint gyakorló vállalkozót, napok óta gyötör a tervkészítés szükségességessége. Napok óta gyötör, még Morgónak is futottam egy kört ez ügyben, aki egy legyintéssel elintézte a dolgot:
- Minek az neked? Még a bevételi tedvedet sem tudtad tartani!
Felhorgadtam az igazságtalan állításon, és eszembe jutottak a MINKE előadáson hallottak: a könyvelésnek az a legnagyobb előnye, hogy tervezhető és folyamatos cashflow-t biztosít, melyből ha meggazdagodni nem is, de megélni mindenképp meg lehet.
Ezen gondolat mentén hirtelen elővettem az év elején összebarkácsolt bevételi tervet (a kiadásit most hagyjuk, azzal durván elúsztam új nagy családomnak "köszönhetően"..) és összevetettem a realizálással.
Bár néhány megbízó váltás volt a sztoriban, de alapvetően igen, kb. 99%-ra hoztam a tervet.
Persze, érvényes szerződésállomány birtokában ez tavaly könnyen volt tervezhető.
Jelenleg nem ilyen jó a helyzet. Fixen tervezhető bevételeim 2018-as nagyságrend felét is csak kis jóindulattal érik el, partnereimet eladták, megszűntek, utolsó, rosszkor jött próbálkozásom pedig kudarcba fulladt. (Mégsem érzem teljesen hiába valónak, de hogy hogyan és miért, az egy másik bejegyzés témája lehetne - ha odajutok).
Tehát felét sem dolgozom a korábbinak, sőt, nem is hiányzik újra az a nagy pörgés. Hátam közepére sem kívánom - ennek az okát is jó lenne tudni: burn out, fizikális okok, életforma váltás - nem tudom, de nagyon érzem.
Mindenesetre itt állok az üzleti tervezés szükségességét mélyen átérezve.. és nem jutok el odáig, hogy mindezeket kockás excelre vessem.
András előadást tartott a politikai és egyéb megalkuvásokról, én pedig végighallgattam - és ismét rá kellett döbbennem, hogy nincs már bennem.. hogy is mondták ezek az ellenszenves alakok ezen az utolsó helyen? - szóval nincs már bennem kellő alázat. Ezt kiölték belőlem az évek és a tapasztalatok - ha volt valaha is (túl sok akkor se, azt hiszem).
Ez nem azt akarja jelenteni, hogy én nem tudok nagyon együttműködő, lojális és elkötelezett lenni. Dehogyisnem, sőt. De csak akkor, ha van kivel és van miért.
Az álnok és képmutató alázatot inkább meghagynám a fiatalabbaknak, ez az igazság.
Persze lehet, hogy, a világnak ezen a szegletén, ezekben az években ez nem a legszerencsésebb hozzáállás, de hát mit tehetnék, öregszem - azt hiszem ez van a jelenség hátterében.
Mindenesetre tény, hogy ez a hiányosságom jelen bevételi terveimre nincs éppen pozitív hatással, s ez annál fájdalmasabb, mivel jelenleg ismét nagyobb a felelősség rajtam.

Ráadásul, hogy ez még konkrétabb legyen, Morgó épp tegnap dicsért meg, hogy a három női főnöke közül engem bír a legjobban. Leoltottam, hogy ne smúzoljon, úgyis csak a lóvé miatt csinálja, de alapvetően jól esett a dolog. Meg az is, hogy tanulni akar, perspektívát lát a könyvelőirodásdiban.

Vagyis őérte is felelősséggel tartozom.

Szóval álltam a bevételi terv előtt, mint szamár a hegytetőn...

De semmi nincs ok nélkül ezen a Földön.

Ma lógós napot tartottam (egyre gyakrabban van ilyen, sajnos vagy hálistennek) és Robival mászkáltunk ügyintézni. Közben be kellett jönni ide a melóhelyére is. Most csendesen ücsörgök egy széken a hűvös helyiségben, míg kint dolgozik, és irkálgatom a legújabb, marha komoly Felismerésemet, ami, mint minden Felismerés, azért olyan nagyszerű, mert voltaképp magától értetődően egyszerű..

A Felismerés meditatív wc látogatásom közepette ért utol engem, és mindössze ennyi volt:
"Bevételi tervedet nem csupán a saját tevékenységed alapján kell összeállítanod".

Éss.. igen.
Először az életben, nem E-ként kell összeállítanom azt a tervet. És nem csupán egy tevékenységre.

Na ez érdekes lesz.

Búcsú... mihaszna beszéd

December 7-én reggel elmentél.

Elmentél, és már soha, senki nem fog engem a szökőkútból kilövellő víz fényképezésének rejtelmeire oktatni úgy, mint amikor Veled sétáltunk a Wekerlén, a játékra a rövid és hosszú záridővel. Azóta minden egyes gyémántként csillogó vízcseppben a Te tanításodat látom, valahányszor a lencsébe nézek.
Senkivel nem fogok tűzijátékot fényképezni az emeleti ablakból úgy, mint Veled, nem fog nekem senki órákig magyarázni a B-időről. Nem lesz több fotós séta a Várban és az áradó Dunánál; horgászat Csepelen, a Velencei-tó sem lesz már soha olyan, mint mikor együtt jártunk ott.
Soha, semmi sem lesz már ugyanolyan.

Én csak este tudtam meg, hívott a sógornőd, s ellentmondva a szokásnak (halottról jót, vagy semmit) szidott nekem téged. Hogy ilyen undok voltál mindenkivel, aki ápolni, gondozni próbált Téged. Hogy sértegetted őket. Hogy senkit nem engedtél a lelkedhez, a lányaidat sem.

Megtudhattam, amit úgyis tudtam, bár senki sem mondta, hogy az utóbbi néhány hónapban sokat voltál már kórházban. Hogy nem olvasol már, hogy lélekben nem vagy velem - azt éreztem, nem lehetett nem érezni; s az utolsó héten egyre többször jutott eszembe a Démon is. Váratlanul, lesből támadva, ismét rám-rám jött a halálfélelem, amitől a lábaim kővé dermedtek mindig, mintha nem az én testem részei lennének. Nem akartam tudni az okát, de mégis sejtettem, hogy itt van újra a Bestia, szabadon garázdálkodik, nincs, aki megállítsa - és én önmagamat féltettem önző módon, kizártam a tudatomból, hogy Veled lehet a baj, Érted jött, lesben áll és elvisz. A CT-re gondoltam, hogy ideje megismételni, meg a hirtelen támadt gyöngülésemre, a rövid idő alatt sokat romlott fogaimra, és gondolatban ismét színes üveggyöngyöket szórtam az útjába, sok-sok üveggyöngyöt, hogy fel kelljen szednie és addig egérutat nyerjek.
Aztán eszembe jutott a fájdalom. Az a pokoli fájdalom, emlékszem, melletted feküdtem, és átjárta a testemet, hogy alig bírtam mozdulni, és hiába küldtem Rád a szeretetem védő burkát, éreztem, hogy ehhez kevés vagyok... akkor kezdtünk el meteditatív videókat hallgatni, és egy picivel elviselhetőbb lett, rimánkodtam a Forrásnak, hogy adjon elég erőt.. és nagy nehezen meghallgattatott a kérésem, tudtunk pár órát aludni.

És nem értettem az okát a gondolataimnak.

Az utolsó néhány napban fájt minden porcikám. Alig bírtam az ágyból reggelenként kikelni, egész nap a fájdalmakkal küzdöttem, a kocsiból kiszállásnál pedig pontosan úgy jajgattam, azzal a hangsúllyal, amivel Te szoktál.

És még mindig csak arra gondoltam: engem akar elvinni.

Aztán jött a telefon, és bennem valami hatalmas tilalomfa magasodott fel: nem szabad éreznem semmit, ez az ember képes lett volna (képes volt?) kiadni a legintimebb együttléteinkről készült fotókat az ellenségemnek. Ez az ember nem úriember.

Eszembe jutott, ahogy szidalmaztál fél órán át a telefonba, a Faktornál a végjáték kellős közepén voltunk, idegileg teljesen ki voltam már készülve, a téma, mint mindig, megint az volt, hogy én milyen rossz anya vagyok, meg milyen rossz ember, és mindent milyen rosszul csinálok, és csak mondtad, mondtad, Művésznő ült velem szemben és annyit kérdezett:
- Kell ez Neked?
Elmeditáltam egy ideig, és csendesen sóhajtva válaszoltam:
- Nem. - és tudtam, hogy már senki nincs, aki megvédene Téged, ha én nem leszek Neked.

Így lett hát vége, és Te azt hitted, hogy most is büntetlenül bánthattál, hogy ez is csak a szokásos befordulásom és majd megbékélek, de helyette közbejött István, és még ő is azt mondta, akármilyen is (ezt most hagyjuk is, nem e bejegyzés témája), hogy tőle barátkozhatok Veled nyugodtan, látja, hogy rendes ember vagy, meg különben is.
Másnap (érted? másnap!) kaptam tőled azt a gyalázkodó levelet, és minden elromlott.
Mert a dolgok elrontásához nagyon értettél.

Aztán letettem a telefont, Claydermant hallgattam, hallgattam, hallgattam, a Love Story-t, amiről sokáig azt hittem, hogy kettőnkről szól, pedig egy frászt, kettőtökről szólt... És végre megértettem, hogy Ti már együtt vagytok, és hogy - talán - ez így nektek jó.

És akkor elsírtam magam végre.
Mint most, mikor eszembe jutottak a vízcseppek a szökőkútban.

Nagyon, nagyon szerettelek.

Kérlek, vigyázz rám odaátról. Ennyit még megtehetsz.. talán.
Ne hagyd, hogy bántson.

https://www.youtube.com/watch?v=ITswHbJPHhQ