Az Út

Lassan el kellene indulni egy irányba, de én még mindig nem tudom, merre menjek.
Azt mondják, hogy az is döntés, ha az ember nem dönt.
Csak épp talán a lehető legrosszabb.
Legrosszabb, mert akkor mások döntenek helyette.

Hiába faggatom a sorsot, hallgat.
Illetve, nem tudom elfogadni, amit mond...

De ez bonyolult.

Valami olyasmi ez az egész, hogy nekem van kudarcélményem azért, mert nem kaptam megfelelő segítséget ahhoz, hogy eredményes legyek.
De persze lehet, hogy ez is az én hibám. Nem voltam eléggé erélyes. Nem óbégattam, színészkedtem, stb.

Kicsit olyan ez, mint amit a Farkas átélt. Kudarcként megélt nem-kudarc.
De a megélés számít, azt hiszem.

Mert azt érzi az ember.

Nagyon fáradt vagyok.

"Ha túl sok fájdalom és öröm ér egyszerre, és ebbe belefáradtunk, akkor erre egyes indián törzseknél ezt mondják: Most megállunk és megvárjuk a lelkünket, míg utol nem ér."

Be kellene várni a lelkemet.

Music for the Soul @ Enigmatic Mix

Enigma feat. Fox Lima - MMX (Euro Disco Remix) (Unofficial)

Tú (or mór) in van (Kámint..)

Mikor valamelyik nap kiléptem a platános villa kovácsoltvas kapuján, hogy elinduljak a levendulás villába, eltűnődve nézegettem az - immár három - mágneses belépőkártyát.

- Jó ez neked, te szerencsétlen? - kérdeztem magamtól, aztán arra gondoltam, hogy olyan szívesen elcserélném a hármat egyetlen egyre. De az olyan legyen.

(Miért érzem úgy mégis, hogy nem az az én utam?.. Azt hiszem, hogy ez is olyan, mint az Igazi keresése. Esélytelen.)

A harmadik egyébként nagyon átmeneti, az tisztán látszik, hogy már csak az utolsó métereket futja a versenyző, a törölköző bedobva, ezt a mutatványt már csak a testek tehetetlensége mozgatja. Széllel szembe, tomboló viharban nem érdemes - volt a döntés, és nekem már nem maradt más feladatom, mint elkísérni a sírig az utolsó néhány méteren azt, ami valaha egy virágzó cég volt.

Szép dolgok ezek...

A levendulás villában a szokásos ereszdelahajamat fogadott. Ez csak azért esik minősítetten rosszul, mert Emzéperix ominózus mondata cseng a fülemben minden egyes áldott szent napon, mikor már megint nem tudok a saját munkámmal foglalkozni. 

Márpedig nem tudok.

Hogyan tudom én így boldoggá tenni az ügyfelemet? Hisz tudjuk, hogy az ügyfél boldogsága a legfontosabb. Akkor leszünk mi is boldogok, ha az ügyfél boldog.

(Mert Emzéperix éppen úgy az ügyfelemmé lett - bár ezt alighanem egyikünk sem akarta különösebben -, mint az ő kollégái. Tehát boldoggá kell őt is tennem. Már csak azért is.

 ...van az úgy, hogy valahol egy beosztottra két főnök jut, de nem állítanám, hogy ez a legkisebb mértékig is normális vagy hatékony felállás lenne).

Hogy is tudnék áfára könyvelni, ha egyszer megint megállás nélkül ellenőrzök, instrukciókat adok, tanítok és magyarázok, meg a vezetőség kéréseit teljesítem?

Kolléganőm megjegyezte, hogy gyakorlatilag a gazdasági igazgatói teendőket csinálom non-stop. Belegondolva, igaza van. Gazdaságiigazgatok, de facto, - de nem de jure. Tú in van.

Nem is lenne ezzel semmi baj, alapvetően élvezem, ...egyetlen apró hiba van az egészben: nem azért fizetnek.

Az én szerződésemben az van, hogy elkészítem a bevallásokat, beszámolókat, MNB jelentéseket. Lekönyvelek vevőt, szállítót, bankot, elhatárolásokat.

Épp csak ezekre nincs idő - és a végén jön Emzéperix, és beszól. Beszól, mert nem boldog. Mert nem tudtam boldoggá tenni.

Én meg napokig ütöm a kormánykereket, meg a falat, meg mindent, ami a kezem ügyébe kerül.

Mert én sem vagyok boldog.

A tú (tri, for, fájv) munkakör in van nem új találmány, Szúróslevelű is alkalmazta ezt az ógörög technikát velem kapcsolatban, akkor főkönyvelő és back office munkatárs voltam egy személyben.

Akkoriban azért morcogtam néha, mert pontosan tudtam, hogy a jövedelmem a kettő kombinációjából van kialakítva. Magyarán, ha főkönyvelnék meg valahol máshol is főkönyvelnék, sokkal több lenne a jövedelmem. De hát nem lehetett ezt elfogadtatni, nem lehetett elszabadulni - és én ott ücsörögtem az irodában tőzsdezárásig, várva a megbízásokat, közben horgolgatva a legújabb csodálatos ruhakölteményt. (De szép is volt, jó kis nyugika...)

Az üzemeltetés biztonsága viszont rendkívüli mértékben biztosítva volt - és egy főnöknek nem az a feladata, hogy a beosztottai meggazdagodjanak, hanem az, hogy a feladat el legyen végezve.

(Figyelitek, hogy tanulok? Ezt is valami csodálatos vezetéstechnikáról szóló oldalon olvastam. B@sszus..)

Morgónak pedig előadást tartottam arról, hogy azért több az én jövedelmem az övénél, mert én meg tudom csinálni az ő munkáját, de ő nem tudja elvégezni az enyémet. (Ez egyébként nem teljesen van így, nemzetközi transzferekben ő a jobb. De ezt ne mondjátok el neki, még vérszemet kap. :D ). 

Morgó ezt idővel el is fogadta - pedig eleinte a dossziékat csapkodta a földhöz, tudjátok..

Sosem volt, és nem is lesz nála jobb kollégám, azt hiszem.

Tegnap az egyik hajdani kollégával tartottunk munkaebédet a nosztalgia jegyében. Van köztünk húsz év korkülönbség, de az ebéd jó részében felváltva szidtuk a nagy csodálatosságú C-vel kezdődő programot.

Emberek, ha pénzügyi céget alapítotok, vagy szeretnétek, messziről kerüljétek el ezt a C..art. Ha belegondolok, hogy a levendulás villa lakóinak egy közepes méretű belvárosi lakás árába került ez az istenverte retek, az életkedvem is elmegy tőle.

Ugyanez volt a tapasztalat a másik oldalon is.

...

Ma estére eljutottam oda, bár ebben nyilván közrejátszott a tegnapi túl sok munka, hogy csak enerváltan néztem ki a fejemből. Végigfutott rajtam, hogy mi mindennel kellett volna foglalkoznom az elmúlt napokban, hogy eltelt három nap, közelít az áfa bevallás, és én hozzá sem tudtam kezdeni, és hirtelen rám jött a "beleszarokénazegészbe" életérzés. Felpattantam az íróasztal elől és elmenekültem.

És lehetne ráfogni, hogy a többi vállalásom miatt van ez, de ha valamivel csak akkor boldogulok, ha alapból 12-14 órákat küzdök vele, akkor az nem, nem normális dolog, akármit is csinálok a többi időmben.

Ebben a három napban csak a szerződésem szerinti órákat teljesítettem - ennyi időre van szükség a gazdaságiigazgatáshoz, a túlóráimban szoktam tudni könyvelni. By night.

Hát erre ezen a héten tényleg nincs időm.

F@somat..

(Most egyébként piszok jól keresek, de meg kell hogy állapítsam, hogy munkaráfordítás arányosan még mindig sokkal magasabb a fajlagos jövedelmem azokon a helyeken, ahol csak könyvelni kell. Az idegrendszerem amortizációjáról nem is beszélve. Na ez a gáz..)

Amúgy szeretem feszegetni a határaimat. A munkában, az úszásban - mindenben.

Valahol pótcselekvés ez nekem. 

Ha már boldog ember nem lehetek, legalább hadd örüljek a saját erőmnek.

De valami megoldás kell erre az egészre, mert nem bírom már sokáig cérnácskával.

(Nem az az igazi vezető, akinek papírja van róla, hanem az, akit követnek.

...engem alapvetően még szeretnek is. Többé-kevésbé hallgatnak is rám. Jó a jövedelmem is. Elégedett is lehetnék - ha el tudnám normálisan végezni a munkámat.

Mert igen, én szeretném, ha elégedettek lennének velem.

Még drága jó Emzéperix is.)

..Dühös voltam magamra. Nagyon. Ezért ütöttem mindent. Dühös voltam, mert mikor megkérdezte, hogy láttam-e már MNB jelentést, nem magyarázkodni kellett volna. Hiszen tíz éve csinálok ilyesmit.

Egyszerűen csak azt kellett volna mondani neki, hogy nem, legyen olyan jó, és mutassa meg, hogyan kell..

...a durvább verziót, hogy mit láttam helyette és hol, azt inkább most nem írom ide. 

Mert szeretjük kedves ügyfelünket, és az ő boldogsága a legfontosabb.

Hiszen tudjuk, Ká vagyok. Kámint Könyvelő.

Fehér vászon

Ez a pár nap szabadság olyan furcsa ürességet hozott.
Érzem, hogy megint, milyen erősen fúj a változás szele.

Már nem izgulok, nem akarok, nem menekülök, nem görcsölök.
Mindent elengedtem, ami az elmúlt években fontos volt vagy lehetett.

Üres vagyok, nyitott és elfogadó.
Mint egy füzetlap, amire még nem írtak semmit.

Ez a létpillanat tulajdonképpen isteni csoda. Minden lehetőség benne rejlik csírájában, mint ahogyan a fehér színben is ott az összes szín.

Nagyon régen nem éreztem ilyesmit.

Az új kezdet, az üres vászon mindig csoda. Vonz, nyugtat, megajándékoz a Szabadság érzésével.

Valami nagyon megváltozott bennem, és ezt rövidesen külső változás is követni fogja.

Roxette - Listen to your heart

Thomas Anders: I wanna

Aggódás

Úgy egy hete egyre jobban aggódok Csaba miatt.

Félek, hogy túl hosszú ez a szünet a két kemó között.

Megint több fájdalma van és újra elkezdett köhögni is.

És 18-áig még majdnem két hét van hátra.

És mi pont akkor megyünk a pólósokkal nyaralni. 

Nem lesz valami nyugis nyaralás.. de már nyár elején megszerveztük, ráadásul én voltam a szervező. Az én nevemre van foglalva a szállás is.

B@sszus.

Groovehouse - Ha újra látom

Mert csak!

AD Studio - Álmaimban Amerika

V-Tech: A legszebb vallomás

Nap az Oroszlánban

- hosszú ideig írt bejegyzés - 

... mikor a Föld szokásos égi pályáján ebbe a jegybe ér, az emberek általában pihenni, kikapcsolódni, feltöltődni szeretnek. Ez a szokás talán még az ősidőkre vezethető vissza: ilyenkor kellett erőtartalékot gyűjteni a nehezebb, téli időkre, letenni kicsit a mindennapok nyűgét.
Visszaemlékezve életem folyására, voltak olyan évek, mikor - a mostanihoz hasonlóan - nem adatott meg ez a töltekezés. Például, mikor Nagy Fallal a házunkat építettük éjjelente, míg nappal dolgozni jártam.
Bár az Oroszlán lehetőséget és energiát ad a küzdelmekhez, de tény, hogy ha ebben az időszakban nagyon kellett harcolnom, azt később mindig egyfajta regresszió követte. Azt hiszem, hogy ez most sem lesz másképp.
A helyzet adott volt, és nem tehettem meg, hogy nem végzem el a vállalt feladatomat, de hogy ennek ellátásához valóban nem kapom meg sorozatosan a szükséges tárgyi/személyi feltételeket, az bizonyos. Mint ahogyan az is bizonyos, hogy a stílussal is komoly gondok vannak - pedig az maga az ember, ugyebár.
Mindenesetre 28-án éjjel hazafelé egész úton - tőlem szokatlan módon - ököllel ütöttem-vágtam a kormánykereket.
Tettem ezt 10 óra munka, majd 5 óra alvás, újabb 13 óra munka, egy telefonbeszélgetés és az azt követő fél órányi ordítás után, melynek vétlen fültanúja egyik ifjú kollégám volt.
Nem szokásom így kifordulni magamból, de akkor, ott megtörtént. Az is tény, hogy az ordítás ez esetben jót tett.
Van az, mikor az ember odaképzeli valakinek a fejét... és ütné, ütné, ütné.
Igen.
Sokat tépelődök a "hogyan tovább?" kérdéskörén, mert az egyre világosabban látszik, hogy így nem mehet.
Az ilyen események pedig mindig adnak ehhez egyfajta motivációt, ugyebár.
...
A múlt héten is ezen gondolkodtam, talán szerda vagy csütörtök lehetett, mikor holtfáradtan, ám békésen csordogáltam lefelé a Budakeszi úton, a szép jövő lehetséges forgatókönyveit latolgatva. Nem, nem gondoltam Rá. Egészen más dolgokkal volt tele a fejem. Kézzelfoghatóbb, sőt pénztárcát érintő dolgokkal.

Ám ekkor hirtelen belevágott az agyamba a kéretlen információ.
- Szüksége van rád - mondta a Hang, a szokásos tárgyilagosságával.
- Jó lenne, ha ezt ő is tudná - mordultam vissza, aztán feleszméltem.
- Biztos hogy jó volna? Kinek? Neki, vagy nekem?
Nem jött válasz.
Nem jött válasz, de ami még ennél is furcsább, a kijelentés érzelemmentessége volt. Ettől olyan érzésem támadt, mintha ennek a ténynek semmi köze az általam cipelt kövekhez, sem semmiféle érzelmi katyvaszhoz - túl racionális, túl valóságos volt. Mint egy matematikai képlet. Mint egy számviteli feladat.
És aggódni kezdtem.
Szüksége van rám annak, akit szeretek? Olyan szívesen segítenék neki. Igazán, őszintén, önzetlenül. Tudásom, képességeim legjavával.
...De ahhoz, hogy segíteni tudjak, ahhoz kérnie kell...
(Soha nem fog - rázzák a fejüket az Istennők a laptop mellett, és én már megint nagyot, keserveset sóhajtottam).
Sűrű napom volt, és hazamenve azt láttam, hogy - szokásától eltérően - többet jelentkezett fel Virtuálisba. Ettől olyan érzésem támadt - bár ez nyilván hülyeség, hisz akkor biztosan rám szólt volna - hogy engem keresett.
(Nem, nem zavarom. Soha nem fogom őt zavarni. De olyan jó érzés "Őt" néha látni. És úgy tudok aggódni, ha pár napig nem. És olyan rosszul esik, hogy ennyire kizár... mindenből. Az életéből, a tudatából..
...De mi a helyzet a tudatalattival?)

Nyugtalanul aludtam el. Reggel, mikor felébredtem, olyan volt, mintha ott lenne velem. Mikor, pár másodperccel az ébredés után, rájöttem, hogy nem így van, még azon félálomban, könnyek lepték el a szememet.

Aznap nagyon nehezen mentek a dolgok. Szívesen felraktam volna - épp akkor ment körbe - egy kis szösszenet, valami olyasmi, hogy "Ha velem álmodsz, én nem tehetek róla, nem tudom, merre csavargok álmomban" - de aztán nem mertem. Féltem, hogy kinevetnek a többiek, mindenki, a világ - akik egyre csak azt hajtogatják, hogy "továbblépni", "továbblépni", mintha Életem Szerelme csak egy pocsolya víz lenne, amit az ember csak kikerül és megy tovább.
Ezért inkább játszom tovább a bazári majmot, mintha vidám és kiegyensúlyozott lennék, és belül már tényleg csak néha-néha hallom azt a kétségbeesett ordítást.

Ezeket a közelítős napokat távolodás követte. Ő is ritkábban jelentkezett be, az én életembe pedig - a sok munka mellett - beköszöntött az a Lehetőség, amire több, mint egy éve várok.

Tulajdonképpen a Teremtés mindent megad az embernek, amit csak kér. Van, amit előbb (a héten egy narancsban játszó napszemcsi birtokosa lettem, anélkül, hogy megvettem volna - Kékhemü azzal a szent meggyőződéssel hozta utánam az irodába, hogy az enyém, megszavazta a Nagytanács, hogy nem az övék, ezért csak az enyém lehet, én pedig forgattam a váratlanul birtokomba jutott darabot, és eszembe jutott, hogy Csaba hasonló sárga  vezetős szemcsije mennyire tetszett nekem, "de jó volna egy ilyen nekem is", gondoltam, és tessék... itt a zománcozott ágytál, mire vágytál..), és van, amit később - (De vajon helyén való dolog-e egyetlen ember közelségét ennyire akarni, vágyni? Mennyire fog ezért megbüntetni a Teremtés? ...vagy még inkább: hogyan fogja elrendezni úgy a Teremtés, hogy senkinek se fájjon?...) de megadja.

...
Akartam és vágytam azt a tapasztalatot is, amelynek lehetősége az elmúlt napokban egy telefonhívással berobbant az életembe, és még úgy is várom, vállalom, akarom és mindent meg fogok tenni érte, hogy első látásra ez még nem tűnik annak az igazi, széles és kényelmes Útnak, amit elképzeltem eredetileg.
Viszont hiszek benne, hogy igenis, lehet ebből a kis ösvényből még négysávos sztráda is, és ami a legfontosabb, olyan emberek lépdelnek majd velem, akikkel el is fogunk jutni oda - és azt hiszem, hogy ez a legfontosabb.
Erről egyelőre többet nem írhatok, azt hiszem, kell még pár hónap, mire a dolgok a megfelelő irányba állnak - de igen, el fog jönni az is, ha kitartóan dolgozunk rajta. És tudom azt is, hogy lesznek nehézségeink - de ez az az út, amit fejben teremtünk már több, mint egy éve, ez kollektív munka volt, sosem beszéltünk róla, de egyet akartunk - és ebben is bizonyos voltam mindig is, bizonyos anélkül, hogy megbeszéltük volna, és most itt állunk az Út elején, és igen, igen, IGEN!!! Elindulunk végre!!

Rajtam nem fog múlni a siker, azt hiszem.

Somló Tamás: Olyan szépek voltunk

...
A hétvégére eljutottam odáig, hogy MUSZÁJ pihenni, negyven fok van, a legyek leszédülnek a falról, nemhogy dolgozni, de gondolkodni, cselekedni - semmit nem lehet ilyen szélsőséges időjárási körülmények között.
Egyetlen értelmes dolgot lehet tenni ilyenkor: beáztatni a testünket valami vízbe.
Ezt tettük hát barátosnémmal, és beszélgettünk mindenféléről, ahogyan két csaj szokott ilyen helyzetekben.
Ő meglehetősen gunyorosan nyilatkozott a "nagy ő" kérdéskörében, és én eltűnődtem ezen az egészen.

Hogy őszinte legyek, sosem hittem a "nagyon nagy ő" létezésében. Én a "kis ő-k" létezésében hittem.
Úgy gondoltam, hogy vannak emberek (Szomszédasszony szerint a férfiak 30%-a statisztikailag besorolható ebbe a kategóriába, talán emlékeztek még erre az elméletre), akik közelebb állnak, mint mások, akikkel némi szimpátia, vonzás, stb. kialakulhat - és onnantól a két fél felelőssége, hogy mit kezd ezzel a dologgal: hagyja-e kiteljesedni, vagy elnyomja magában.
Azt is gyakran gondoltam, mikor Csabát Tecáról hallottam beszélni, hogy milyen ronda dolog centivel mérni, hogy kit szerettem "jobban" vagy "kevésbé" - mert mindenkit másképp szeret az ember, mást hoz ki valakiből egyik vagy másik partnere - más érzéseket, viselkedéseket, más zenéket, ízlést - ez alighanem az, amit ...i az "inspiráció" kategóriába sorolt - és emiatt teljesen értelmetlen dolog összehasonlítani egymással az érzelmeket.
Mostanában már tudom, hogy ez nem egészen így van.
Nekem még soha életemben nem volt "első látásra" szerelmem.
Mindig is azt gondoltam, hogy ahhoz, hogy két ember megszeresse egymást, ahhoz előbb meg kell ismerniük egymást, ki kell alakulnia a kölcsönös bizalomnak, megbecsülésnek, egyéb emberi kötődéseknek, mielőtt ez az egész szerelemmé alakul.

De ..i óta tudom, hogy ez nem így van.
Van olyan, aki jön, lát, és mindent visz.
És ebből a szempontból még az sem szignifikáns, hogy itt van-e, vagy 230 kilométerre. Sőt, még az sem, hogy jelentkezik-e vagy sem.

A kérdés csak az, valóban, hogy hogyan lehet túlélni ezt az élményt.

"Vár, vár, vár" - simogatott úszás közben a tó vize Délegyházán, és én csendes, belső mosollyal nyugtáztam.
Igen, várok. Mi mást tehetnék?

Amíg él az ember, addig remél.

AD Stúdió: Nyári eső