Múlt hét végén végre eljutottam Segítőmhöz.
A földcsakra kérdéskörét jártuk körbe (jártuk... de szép is ez a magyar nyelv, valóban). A földcsakráét, melyet azóta is csak mint félig telt, inkább csak kontúrszerűen ábrázolódó gömböt látok. A testi csakráimmal, bár van, amelyik erősebb, és van, amelyik gyengébb - de nincs ilyen probléma. Már a narancsszín is elérte a megfelelő árnyalatot - már nem lávaszerű, hanem szép, világos narancs; felszabadult és könnyű érzés ez nekem - de az a bizonyos földcsakra még mindig csak kontúrjaiban sejlik a talpaim alatt, valami halvány, aranyos szegélyű, sötét gömbként.
A földcsakrával kapcsolatban mindig előjön a viszolygás, ha eszembe jut Forradalmár furcsa akciója, az érzés, hogy mennnyire nem akartam, hogy egyáltalán hozzá érjen; ezt is elmondtam Segítőmnek, a kapcsolódó "családi" viszonyrendszerrel együtt - és azt is, hogy úgy érzem, hogy nekem rengeteget kell sétálni, gyalogolni, kocogni, menni, poroszkálni, táncolni - lábammal érinteni a Földet; hogy úgy érzem, hogy csak ez az egyetlen módja annak, hogy ezt a csakrát valaha megtöltsem; s ezzel kapcsolatosan előadtam elméletemet arról, hogy engem 14 évesen leültettek. Én azóta többet ültem mint egy bűnöző - s hogy a testem sóvárog mindazon mozgás után, ami nem adatott meg neki ezekben a hosszú-hosszú évtizedekben.
Segítőm erre azt mondta, hogy a földcsakra akkor nem tud megtelni Fénnyel, ha a személy nem érzi magát jól a helyén, helyzetében a családjában vagy a munkájában. (Lehet, hogy a fizikai vágy a mehetnék után voltaképp a menekülhetnék szelídített verziója? Hm... erre még így nem is gondoltam..)
Én a munkát neveztem meg - leginkább a fenti gondolatok mentén; majd meditáltunk, és pozitív megerősítéseket töltöttünk be a témában.
A jobb oldali sarok- és bokafájdalmaim a decemberi, itt hosszan elregélt akció óta jelentősen csökkentek; néha azért még előjönnek - hatalmas munkát végeztem el akkor, azt hiszem - igazából a sarkamat inkább már csak "érzem" ezekben a rossz pillanatokban; ami még át tudja lépni a fájdalomküszöböt, az a jobb bokámon a petefészek-pont és környéke. Ezt mindig jól megkenem Yam gyökér kivonattal; és a múlt hét vége óta ezeket a pozitív megerősítéseket is használom, ha járás közben elkap a fájdalom.
(Jó úton járok, örömmel járok utamon, megfelelő irányba haladok, lépéseim örömöt hoznak, öröm vár az úton amerre tartok - ilyesmiket mantrázok, és igen, enyhül tőle a fájdalom. Lehet, hogy csak önszuggesszió, de inkább ez, mint a kínlódás, igenis).
Segítőmnek a megélteket elemezve, egy legyintéssel, valami hasonló szöveg mellett említettem meg a műtétet:
- Most már megcsinálhatják. Most már biztosan nem fognak semmi csúfságot találni (itt a rosszindulatú elváltozásra gondoltam).
Segítőm titokzatosan mosolygott, mint ilyen kinyilatkoztatásoknál általában.
Aztán jött az energetikai kezelés; melynek során két lényeges momentumot tudtam megkülönböztetni - volt egy harmadik is, egy jelenleg értelmezhetetlen vizualizáció egy retró stílusban, de igényesen berendezett étkező-nappali-konyha jellegű térről, amelyben a hatvanas évek hangulatában készült, de vadonat új bútorok voltak - tört fehér bőr, kávébarna és króm uralták a tereket, több kis asztal, lelógó lámpák (talán mégis inkább vendéglátóhely lehetett, nem tudom), meg a régi stílusú nagy minták modern, stilizált, jelzésszerű változatai - leginkább körök és félkörök; retrós volt és mégis nagyon modern, elegáns - ha nem is pont az én stílusom.
Még sosem jártam ezen a helyen, de megismerném, azt hiszem.
Mivel azonban nem tudtam ezt hová tenni (ha esetleg valamelyik olvasóm ráismer, kérem jelezze), inkább a másik két, lényeges aprósággal foglalkoztam.
Az egyik a földcsakrához kapcsolódott. Feketeséget láttam, a feketeséget erős rózsaszínes (magenta?) színű vonalak szabdalták, s ezekből a rácsvonalakból kirajzolódott az alakom, a lábaim, a talpam alatt egy sötét gömb, melyet ez a rózsaszínes háló a lábaimhoz kapcsolt. Jó érzés volt látni, hogy nem veszíthetem el, hogy hozzám tartozik a földcsakrám, biztonságot adó látvány volt.
A másik nem vizualizáció volt, inkább állapot jelentés.
A kezelés alatt úgy éreztem, hogy nincs komoly energetikai probléma a testemben - s ez mindenképpen jó. Minndössze egy helyen éreztem némi diszharmóniát, s ez - mint rendszeresen - ismét az agyam területe volt. Éreztem a harmonizáló energiákat, a szokásos húzó-bizsergő érzeteket, s ez úttal elidőztem felettük gondolataimmal.Végül arra jutottam, hogy igazából a két agyféltekém önmagában, külön-külön, valószínűleg teljesen egészséges, épp csak a harmónia bomlott meg köztük.
Tudjuk, én az az ember vagyok, aki - balkezessége okán - tudja változtatni annak a bizonyos kislányszobornak a forgásirányát; elég nagy hatásfokkal tudom befolyásolni, hogy melyik agyféltekém domináljon. Nos... Mikor idáig jutottam, megértettem valamit. Valamit, ami nagyjából így hangzik:
Nekem a jobb oldali szerveim a betegebbek. Ezek a bal agyfélteke irányítása alatt vannak. Én a bal agyféltekémmel dolgozom. Gyakorlatilag dugig tömöm a bal agyféltekémet számokkal, határidőkkel, könyvelési feladatokkal. Ez a szerencsétlen gyerekkorom óta maximális fordulatszámon pörög; nincs egy lélegzetvételnyi ideje, még arra sincs ideje, hogy a saját öngyógyító folyamatait lefuttassa.
Ezzel szemben van nekem egy jobb agyféltekém, ami jószerivel nem csinál semmit. Genetikai adottságaim alapján pedig ennek kellene inkább dominálni, legalábbis 60%-ban ezt kellene használnom a jelenlegi 10% helyett. Persze, hogy üresség van benne, s mikor harmonizálni próbáljuk őket, itt érzem a húúúúzó érzést, ahogy próbáljuk kiegyenlíteni a különbségeket. Mint mikor üres szobába be akarják húúúzni a bútort - ehhez tudnám hasonlítani a jelenséget.
A fent leírtak szorosan kapcsolódnak a tényhez, hogy az egyensúlyérzékem miatt nagyon el vagyok keseredve. Még élt szegény Csaba, mikor olvastam, hogy az a képességünk, hogy mennyi ideig bírunk egy lábon állni, az következtetni enged arra, hogy milyen életesélyeink vannak... nos... szegény Csaba akkor már nem tudott egy lábon ácsorogni. Nekem még nem volt ezzel problémám. Akkor. Még.
Ledöbbentem, mikor megpróbáltam, hogy mennyire nem megy a dolog - s figyelve magam, rá kellett döbbennem arra is, hogy a mozgásom esetlenségének, imbolygásaimnak a hátterében is ez a probléma húzódhat meg. Igaz, hogy sosem volt túl jó az egyensúlyérzékem - de amit mostanáan produkálok, az kritikán aluli.
Ezzel is foglalkoznom kell - mint a féltekék harmonizációjával.
Azért ezeket átgondolva, elég szépen összejön a földcsakra "kezelési terv"...
Csak a kávébarna/törtfehér helyiség hogy jön ide, azt tudnám.
Mindegy. Egyszer csak megtudom, ha meg kell tudnom.
...
Mondtam, hogy most már megműthetnek - és igen, szerdán be is vonultam a kórházba. Alapvetően berzenkedtem még így is a várható inzultációtól; ez a tény abban nyilvánult meg, hogy az utolsó pillanatban csináltattam vérképet; hogy elfelejtettem néhány lényeges apróságot (például papucsot) vinni magammal; hogy a dokinál nem jutott eszembe egy csomó átélt egészségügyi beavatkozás (korábbi mútétek) és általában kissé zavartan viselkedhettem - nem tragikusan, csak épp annyira, hogy kissé kínos legyen számomra. A műtét előtt két órával aztán nagyjából minden helyére került bennem, körülöttem, és én meditálni kezdtem. A medi nagyon jó hatással volt rám, a félelmek helyébe teljes nyugalom lépett. Újra és újra végigpásztázta tudatom az érintett régiót - de mindig pozitív visszajelzések érkeztek; s ez tovább fokozta biztonságérzetemet. Ennek megfelelően a műtéten gyorsan túlestem; hamar fel is ébresztettek, és nem is éreztem különösebb fájdalmat; vérzés is csak minimális volt - majd hazaérve, szokásomtól eltérően, ismét mély álomba zuhantam - egészen reggelig.
...
Másnap állt össze a fejemben, hogy fenemód megszerveztem magamnak a vasárnapomat. Segítőmnek mondtam, hogy ha csinál hétvégi programot, számítson rám - erre ő nem mondott se igent, se nemet még akkor. Majd felhívott Bea barátnőm egy remek programjavaslattal, melyre elsóhajtottam, hogy én is szívesen mennék. Majd jelezte Segítőm, hogy vasárnap szeretettel vár;és én korábbi ígéretemnek megfelelően igent mondtam.
Majd ott álltam egy napig, vakarva a fejemet: akkor most hogyan tovább? Kit bántsak meg?
Végül felszívtam magam, felhívtam Beát, és elmondtam neki őszintén, hogy mi történt. Szerencsére nem sértődött meg, sőt. Nagyon jót beszélgettünk. Tulajdonképp, és ezt el is mondtam neki, hálás vagyok azért a mogorván odavetett mondatért Békésszentandráson; nagy lökés volt abba az irányba, hogy valamit kezdjek magammal. Mindig félek, hogy valamit rosszul csinálok a közelében - középiskolás barátnőm kifejezetten morózus sokszor; s emögött az álarc mögött néha kifejezetten nehéz megtalálni a régi, jószívű csajt.
Pedig ott van.
...
Este megint meditációk jöttek; már úgy szomjazom őket, mint vándor a sivatagban a forrásvizet. Előkerült egy a Youtube mélyéről a testtudatról; ez kifejezetten érdekes élmény volt - majd jött egy a múlt sebeinek gyógyításáról.
Mivel Segítőm is a karma oldást gondolja ebben az időszakban kiemelten fontos feladatnak, gondoltam, nekigyürkőzöm.
De túl magasra állítottam a lécet sajnos.
Mikor a gyógyítandó múltbeli szituációt kellett kiválasztani, egyszerre csak megint ott ültem a padon Villányban, mellettem Gabikánk; a telefont el kellett tartanom a fülemtől, hogy ne ájuljak el attól a sz@rhegytől, ami rám ömlik belőle Machinátor szájából; s jött az utasítás:
- Majd ezt a múltbeli eseményt, a benne szereplő személyeket, elkezdjük tölteni szeretettel...
Én próbáltam. Esküszöm. Komolyan próbálkoztam. Feltöltöttem magam (többé-kevésbé). Feltöltöttem Gabikánkat. A padot. Az asztalt. A teret.
...na a telefont, a belőle áradó hangot, és annak a személyét, aki mondta, mondta - hiába erőlködtem, nem tudtam feltölteni szeretettel. Egyszerűen nem ment.
- Halott ember! Halott! Halott! Halott! - kezdte el skandálni egy vékony hang, és egyre erősebben ismételgette.
Egyszerre nem bírtam tovább. Meg kellett állítanom a meditációt, és lenyugtatni magamat. Ekkor pittyent a telefonom.
Meg se lepődtem, hogy Machinátor írt valami képem alá. Haverkodni akar ismét. Majd elmúlik - nyugtattam magam. Én úgy vagyok a barátaimmal, hogy magam szeretem megválogatni az ellenségeimet. És ő még arra se érdemes, hogy az legyen.
- Halott ember! Halott! Halott! - ismételte a hang, én pedig nyeltem egy óriásit, és nem readáltam semmit a cukiskodására. Mindenesetre a szeretettel való feltöltés nem jött össze - nem vagyok túl megbocsátó típus, ezt tudjuk. De mondjuk áldozatként szívesen felajánlanám.
"Tűz vigye égbe az áldozatom..."
Ja, kis lángon, gyengén átsütve épp jó lenne. Bár én nem mernék enni belőle, ebből nem sülne ki a méreg, hiába forgatnák nyárson.
Jó, tudom, nyilván ez is túlzás, de miért nem hagy már végre békén?
Egészen egyszerűen csak el kellene engedni ezt a szituációt, Villányt, padot, telefont, Machinátort, elfelejteni mintha soha nem is lett volna; nem kell ide szeretet; nem kell senkit feláldozni pogány isteneknek, csak haladjunk már tovább, ha én erre és te arra, minek ez a cirkusz már?
Könnybe lábadt szemmel néztem magam elé, és éreztem, hogy ez még nem megy.
Valami dolgom még van ezzel az egésszel, megaláztatásom történetével; még lötyög a gyomorkeserűből egy korty a pohár alján, reám várva, arra, hogy még jobban földbe döngölhessen, megalázhasson, szembesíthessen saját gyarlóságommal.
Fujj... undorodva toltam el magamtól az egész szituációt.
Undorodva és tanácstalanul.
Ezzel párhuzamosan megjelent egy másik gondolat az elmémben.
Egy másik, elmúlt barátság képe.
Szomszédasszony kért figyelmet; s éreztem, hogy mégsem reménytelen részemről a megbocsátás, és a szeretettel töltés. Csak nem mindegy, kiről van szó.
A múltkorokban, mikor elkezdtem a napfonat csakrán dolgozni (tematikusan haladok, hisz mi a fenéért használnám én a bal agyféltekémet, ha nem akarnék mindent megrendszerezni?) elemi erővel tört rám a mondása a szolgalelkelmről. Eszembe jutott, hogy a legelső, komoly egészségügyi problémám, az epekő is ehhez a csakrához köthető; hogy az már 16 éves koromban tüneteket okozott, alig két évvel az után, hogy Anyám beadott a közgazdasági szakrettenetesbe; s csendben, magamban, el kellett ismernem, hogy Szomszédasszony megállapításában van sajnos némi igazság. Anyám ezen a ponton nagyon erősen beleavatkozott az életembe, s valóban elindult egy folyamat, mely bizonyos értelemben a szolgalelkűség kialakulásához vezetett - hogy én ezt odáig tudtam fokozni, hogy belőlem első szolga lett, nos - az a saját kvalitásaimnak és bizonyos maximalizmusomnak köszönhető; mellyel egy vesztes helyzetet fordítottam meg az életemben.
De ettől még az alapképlet felállításában Szomszédasszonynak igaza volt.
(Mostanában már nem tölti ki úgy az életemet a szolgálat, mint akár pár évvel ezelőtt. Zajlik egy bizonyos változás. Nem biztos, hogy ettől értékesebb ember leszek a társadalom számára, sőt... Viszont ideje, hogy ne ez legyen a legfőbb szempont számomra.)
Én annak idején nehezteltem Szomszédasszonyra, mert nehéz helyzetbe hozott - de végül is, minden ember maga tudja, mit bír el a lelke, és mit nem. Hogy az övé akkor, azt, ott, nem bírta - nos, ez rossz hatással volt ugyan az én helyzetemre; de végül is a döntése nem rólam szólt, nem akart ő nekem ártani - s nekem megbocsátóbbnak kellett volna lennem ennek a körülménynek a figyelembe vételével. Ma már tudom, hogy ez az én mulasztásom az ügyben - annyi mentségem hadd legyen ezzel kapcsolatosan, hogy a döntése miatt én egy egzisztenciális válsághelyzetben találtam magam; amit persze iszonyú mennyiségű munkával végül is megoldottam - de abban a pillanatban még nem tudhattam, hogy sikerülni fog, az efelett érzett pánik pedig eltakart minden egyéb szempontot. Sajnos.
Ma már talán ezt is másként élném meg.
Mindenesetre Szomszédasszony kis törékeny alakját egyáltalán nem esett nehezemre szeretettel tölteni.
Áldás reá - ahogy Segítőm mondaná.
,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,
