És tényleg.
Némi tűnődés után eljutottam odáig, hogy már megint csak a téma egyik felével foglalkoztam, az éremnek ez csak az egyik oldala. Mert ugyebár, az embernek két szülője van, még az elvált szülők identitászavaros gyerekének is, amilyen én is vagyok.
Apám csavargó volt. Olyan igazi nyughatatlan. Nem volt a munka hőse - nem tűrte a kötöttségeket, és szeretett jönni-menni - persze a lehetőségekhez mérten, és ezek a lehetőségek a Debrecen-Budapest viszonylaton jelentkeztek számára.
(Bezzeg manapság! Édes fiam, nevezett Bandi, aki két hete tért vissza a szürke és kedélytelen, de legfőképpen melós Angliából, tegnapelőtt tetőjavítás kellős közepén lemászott a létrán, majd a világ legtermészetesebb hangján közölte:
- Akkor mi most Zolival elugrunk Svájcba, holnap jövünk és folytatjuk!
...más időket élünk, na. Akkor Debrecen, most Svájc. Vagy Anglia. Vagy Ausztria. Épp mi adódik. Ész megáll. Hiába, még szoknom kell ezeket a viszonylatokat. A Budapest-Debrecen megszokottabb gondolat még mindig. Ebből látszik, hogy korszerűtlen vagyok, na.)
De térjünk vissza édesapámra. Akkoriban szocializmus volt, tehát apám nem végezte az utcán - nagy, bár romos házban élt. Később, élete végét érezvén, visszaköltözött Debrecenbe.
Mióta meghalt, nem tudom a Lord Vándor című dalát elszoruló torok nélkül meghallgatni. Nem mintha nagyon szoros kapcsolatunk lett volna, egyáltalán nem - de mégis.
Tehát apám karmikus sorsfeladata, mint ahogy személyisége is, antagonisztikus ellentétben van anyám egzisztencialista létfelfogásával. Erről valamit már pötyögtem itt, mint ahogy arról is, hogy az egyetlen közös nevező a "magának való" életfelfogás - na ebben az egy dologban legalább nincs vita hármunk között.
(Átfázva és kifáradva végre hazaértem ma, kivételesen még világosban, alig 10 óra munka után - ez mostanában könnyű napnak számít, legalábbis a munkaterhelés szempontjából - és nincs itthon senki. Szabályosan megkönnyebbülést éreztem, forró tea (sóhajnyi pálinkával), ágynyugalom, bloggerkedés - boldogság. Végre nem kell senkivel kommunikálni. - Ha most azt hiszitek, hogy nem szeretem a gyerekeimet, családomat - tévedtek. Dehogynem. De könnyen lehet, hogy az egyedüllét csendes óráit mindennél jobban szeretem. Ez van.)
Az igazán szép feladat tehát ezeknek az ellentmondásoknak a feloldását jelentené, legalább ennek a földi létciklusnak a végéig.
Fogalmam sincs róla, hogy hogyan kezdjek hozzá.
(Még egy ezoizé gondolat: a nők többsége - én is - beleragad az anyjával való kapcsolat buktatóinak elemzésébe. Vannak is ezek számosan, és érthető is, hogy ezen sokat melózunk, hiszen a saját személyiségünk elsődleges építőkövei az anyánktól ellesett minták - de legalább ugyanúgy meg kellene értenünk az apánk vágyait, életfelfogását, karmáját és annak szerepét és hatásait az életünkre, különben az egész csak félmunka lesz. De nem bölcselkedem tovább ezen, én tudom, hogy nekem minden, ami beteg, az a jobb oldalamon található: epe, vese, lábdagadás, jobbagyhelyfájás... még a gerincem is jobb oldalon törött. Az ezocsajok nagyon tudják, hogy ez mit jelent, és itt most be is fejezném.)
Ami a világcsavargó életfelfogást illeti, hoznék még a témában egy zeneművet, melyet mindig is nagyon szerettem, annak ellenére, hogy nem egy mai darab. Talán nem véletlen.
Tulajdonképpen ez a nóta nem is annyira az édesapám, mint inkább nevelőapám életfelfogását tükrözi :) ...lényeg az, hogy családunk története nem más, mint többé-kevésbé link fazonok és egzisztencialista nők érthetetlen és disszonáns szerelmeinek története.
...tudom, más nők meg alfahímek pumpolásából biztosítják be maguknak a kenyérre valót. És találnak ehhez megfelelő alanyokat. Generációkon át.
Kinek, mi az öröklött hülyesége.
