A Hang

..már régen nem állt szóba velem. Az utóbbi hónapokban a túlélési- és teljesítménygyakorlatok mellett nem volt tér és idő az ő szereplésére. Tulajdonképpen szükség se volt rá, hiszen a dolgok egymásból következtek, folytak és áradtak ki, mint ahogyan a folyók rohannak, ahogyan a tenger árad és húzódik vissza a Hold parancsára.

Ma viszont, szokás szerint teljesen váratlanul, ismét tanújelét adta, hogy éberen figyel rám.

Kezdésnek annyit, hogy elcsigázott voltam a hazafelé vezető úton - az idegeim terhelhetőségét kissé meghaladták a ma történtek. Csabám újabb kemoterápiája, az autóm hibái, melyek valahogy mindig akkor kerülnek elő, mikor András fiam használja, a viták Andrással, némi munka, határidők, a szokásos pénzhiány - és éreztem, hogy az idegvégződéseim, mint apró. elszakadt cérnavégek, rezegnek valahol a semmiben, és kis, fájdalmas hangot adnak ki magukból, mely bár halk, de igen magas és az embernek egy idő után ordítani támadna kedve, vagy addig rázná a fejét, míg ezek az elpattant húrocskák abba nem hagyják idegesítő táncukat.

Azon gondolkodtam ismét, hogy vajon nem csak egy illúzió-e részemről, amit sokszor olyan fennen hangoztatok: hogy én nem helyeztem másba a boldogságomat. Hogy nem múlik más emberen, hogy én jó kedvű vagyok, stabil, és életigenlő. Hogy ez egyedül csak belőlem fakad.

Nem vagyok benne biztos, hogy ez így van. Azt hiszem, hogy... ha...
De erre gondolni sem akarok.

De a Hang még csak nem is ezeknél az önkínzó gondolati köröknél jelentkezett.

Egyszer, valamikor korábban, írtam már Nektek, hogy számomra az "otthon" nem csak a házat, vagy a kertek jelenti. Az "otthon" az én esetemben egy viszonylag behatárolható területet jelent Törökbálint, Budaörs és Budapest hármas ölelésében, dombhajlatokkal, fákkal, növényekkel, madarakkal, a felhők megunhatatlan játékával.

Ez az "otthon", és mostanában szánalmasan kevés időm van "otthon" lenni.

Ma, ahogy megérkeztem az autóval az "otthon" első dombhajlatához, szabályosan éreztem, ahogy a szenzoraim rácsatlakoznak a tiszta energia eme különleges ősforrására. Egy pillanatra felvillant előttem egy műszerfal-szerűség, amelyiken az összes mutató egyszerre kezd el emelkedni, jelezve az intenzív töltést.

- Nem hiszem, hogy valaha tudnék máshol élni. Nagyon, nagyon szeretem ezt a helyet. Nem, nem szép dolog ez tőlem - nagyon szeretem a gyerekeimet, Csabát, Anyumat is... de, bármilyen csúnya dolog is, ezt a helyet jobban szeretem talán Náluk is.
Ez a gondolat kicsit ledöbbentett, nem éreztem normálisnak.
- ...de vajon miért van ez így? - kérdeztem meg magamtól.

- Mert ebben még soha nem csalódtál. Nem úgy, mint az emberekben. - válaszolta a Hang.

- De hát... itt... sokszor irdatlanul nehéz. Beázás, hideg, sár, örökös kosz, penészfoltok...

De akkor már tudtam, hogy igaza volt a Hangnak.

Nem csalódtam, mert pontosan tudtam, hogy ez ilyen. Nehéz, sőt, néha kegyetlen - de furcsa és paradox módon ettől szép.

- Nincsenek elvárásaim - állapítottam meg. Nem várom el, hogy kényelmes legyen, nem várom el, hogy könnyű legyen itt az élet. Persze örülnék, ha az lenne - de nem várom el.
És azt sem várom el, hogy ennyire szép legyen. Ha elvárnám, nem tudnék így örülni neki, így meglepődni, így felszabadulni. Akkor elvárnám - és az már nem ugyanaz lenne. Ha teljesítené az elvárásomat, jó lenne - de nem rendkívüli. Ha viszont nem - az csalódást hozna.

Hmm.

Lehet, hogy az emberekkel is valahogy így kellene?

Nem-lét

Jó ez a munkamánia. Tulajdonképpen eltereli a figyelmemet az élet más területein tornyosuló megoldatlan kérdésekről.
Sok ilyen van. Sőt. Csak ilyenek vannak.

Az igazság az, hogy ha végignézem az életemet, el kell hogy mondjam, hogy mindösszesen egyetlen területe van, ahol - igaz, sok gürcölés árán - de néha, némi sikert el tudtam érni.

Ez pedig nem más, mint a munka.

A többi... hagyjuk.
Tényleg szerencse, hogy a munkával együtt jár némi sikerélmény, ettől mostanában lendületesnek, dinamikusnak érzem magam - a fizikai testem vészjelzéseit pedig próbálom elfojtani.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek ilyenek.
Nagyon is vannak.
De csakazértis csinálom.

Egyébként, mióta ilyen dögfáradt vagyok estére, legalább alvásproblémáim nincsenek. Sőt. Most is alig bírom nyitva tartani a szememet.

A halálfélelem-pánikpillanatok is ritkultak, bár nem múltak el.
A múltkor, két meló között, kicsit olvasgattam a témáról, és azt találtam, hogy az fél a haláltól, aki fél az élettől. Aki nem mer élni.
Kicsit magamra ismertem ebben, mi tagadás.
Én már nem merek... nem merek élni.
Már amennyiben élet alatt a valódi párkapcsolatot értjük.
Vagy bármifajta szorosabb emberi kapcsolatot.
Nem merek senkit közel engedni magamhoz.

Falat raktam magam köré, meg vizesárkot, szuronyokkal tele tűzdelve.

Lehet, hogy jobb azoknak, akik megélik a saját nyilvánvaló hülyeségeiket, szenvednek, elbuknak, aztán újra és újra elkövetik ugyanazt? Nekik nincsenek halálfélelem-pánikjaik?
Van helyette más bajuk.. sokszor azt se tudják, hogy önmagukban kell keresni az eredőjét.
...
Amúgy is, tökmindegy, hogy mit csinálunk. A végén úgyis kiterítenek.

Munka hőse, vagy ki a szösz

A tavasz körülöttünk, mint egy gyorsvonat, szédítő iramban száguld. Még nemrég örültem az első hóvirágnak, s tessék, már lassan a cseresznyefák is hullatni kezdik díszeiket.
Kőkemény munkával telnek a napok-hetek, de talán életemben először, valamelyest még élvezem is ezt a pörgést.
Emlékszem, mikor néhány éve Morgó lelkesedett az arbitrázs ügyleteken realizálható pár forintnyi jutalékbevételéért, én meg fitymálva tekintettem az egészre. Ő akkor nem értette, hogy engem ez a lehetőség miért nem lelkesít.
Akkoriban kicsit mosolyogtam magamon, sőt, talán el is voltam rettenve, hogy természetellenes az, amit csinálok.
De nem.
Van az a pénz, ami engem is motivál. Ez most már tisztán látszik.
Tisztán látszik, hisz holtfáradtan is teszem a dolgomat. Sőt, alig-alig morogva, majdnem hogy lelkesen. Ennyit jelent, ha az ember előtt valódi esély csillan meg.
Ennek a lelkesedésemnek persze számosan vannak kárvallottjai. Kezdve szegény kis öregeimmel, akiket a korábbi rendszeres látogatásokkal szemben jó, ha hetente egyszer-kétszer láthatok (pedig de szeretik, ha kényeztetem őket), folytatva a gyerekeimmel (Anyu, Te már sose vagy itthon, nem is főzöl) az állataimmal (Rocky ma nyüszögve bemászott a kocsiba rám, mikor végre hazaértem, egyszerűen nem tudtam lebeszélni róla), és a kertem, ami tavaly olyan szép volt, most meg csupa gaz.
A kézimunkáimról nem is beszélve.
Mindenesetre elkészültem Csinifiúék beszámolójával is, már csak a kis cégeim vannak hátra - illetve a negyedéves zárásosság, mert ez a szép az év elejében, hogy mire túl van az ember az év végén, itt az első negyedév.
De mindenesetre egy nagy megmérettetésen túl vagyok. Innentől vége a kapaszkodásnak, az építkezés időszaka következik.
Cél a hét számjegy.
És nem elérhetetlen.
Ami az igazán félelmetes az egészben, hogy napok óta gazdálkodási mutatók, paraméterek és a javításukat célzó intézkedéshalmaz motoszkál a fejemben, kiszorítva még a tavasz szépségeit is.
Azért ez veszélyes. Talán tényleg ki kéne néha kapcsolni mielőtt túl sok lesz. Nem tudom.

Ehhez az egészhez fel kellett nőni, és Szúróslevelű ebben sokat segített - leginkább a példamutatásával.
Mert Szúróslevelűnél jobb gazdasági szakembert én még nem láttam. Nem mondom, hogy Egyötven, előző főnököm, az öreg király udvartartásának felelős intézője, (és Szúróslevelű évfolyamtársa) rossz lett volna. Egyáltalán nem, sőt. (Nagyon helyes, filigrán alkatú porcelánbaba férfiszépség a maga sötét hajával, fekete szemével és kb. 156 centis testmagasságával, de nem ezért nevezték Egyötvennek. A helyi mindenest rendszeresen elszámoltatta, egészen az aprópénzig, sőt, a saját feleségével is sóherkedett (ti hogy bírjátok ezt? - sóhajtotta el szegény egy céges bulin), - tehát ha valakinek adott két forintot, egyötvenet biztos visszakért belőle - de ezek a pénzügyi vezetők már csak ilyenek.  Mikor Laci bácsi először hívta Egyötvennek, az egész könyvelés kifeküdt a röhögéstől, folyt a könnyünk mint a záporeső).
De visszatérve Szúróslevelűre: ő nemcsak gazdasági szakembernek jó, hanem vezetőnek is. Egyetlen tekintetével helyre tud tenni bármiféle lázadást vagy helytelenkedést, és a hibakezelési módszertana - az egyenesen példaértékű.
Életem legnagyobb fegyvertényének tartottam hogy sikerült ránevelnem őt a saját időbeosztásom elfogadására. És azt sem felejtem el, hogy az ügynökségnél ő volt az első, aki jó könyvelőnek tartott. No meg egyszer még azt is megdicsérte, ahogyan kommunikálok.
Mert én nagyon könnyed tudok lenni véresen komoly dolgokban is.
Valami oka csak van annak, hogy Hófehérkét megkedvelték a törpék, na.

Amúgy kedvenc hobbim a főnöknevelés.
Már elkezdtem Csinifiúval is. Nagyon remélem, hogy sikerül egymással zöld ágra vergődnünk. A dolgok jelenlegi állása szerint lehet, hogy ez neki jobban érdeke, mint nekem.
Ez azért így nem is rossz pozíció. Úgy tűnik.

Még annyit a munkáról, és utána Isten bizony, abbahagyom: valaha régen, mikor erre a pályára mentem, tulajdonképpen egyetlen dolog volt, ami némiképpen érdekelt: a tőzsde világa. Arra gondoltam, hogy talán jó lenne egy tőzsdeügynökség főkönyvelőjének lenni.
Most, hogy már öt éve művelem ezt az ipart, azt hiszem, elégedett lehetek. Megálltam a helyemet az egyetlen olyan pozícióban, amire - ha halványan is - de vágyódást éreztem. Ez még akkor is igaz, hogyha lassan "kimegy" a cég alólam. Legalábbis mint ügynökség.
El kell mondanom, hogy rengeteget tanultam ez alatt az időszak alatt. Nem termelési kontrollingot, meg abszolút és relatív cellahivatkozásokat, excel függvényeket, mint az előző helyemen, nem is feltétlenül a Bszt-t nevezném meg életem ismeretanyagának - de nagyon sokat tanultam cégvezetésről, kockázatkezelésről, gazdálkodásról, folyamatszervezésről, hiba- és problémakezelésről. Mert ez a cég úgy meg volt szervezve - ahogy még soha, semmi ezelőtt, ahol jártam. (És ezt végzik ki...)

És sok mindent láttam is.
Láttam embereket elveszíteni a vagyonukat. Láttam - kevés - embert meggazdagodni. Láttam kollégát, aki az örökségét bukta el és két hónap alatt beleőszült. Láttam torzsalkodásokat a tűz körül.
Láttam egy cég felvirágzását, amelyik kisvállalkozásból a középkategóriába lépés előtt állt. És láttam a krachot.
Láttam a krachot, a tehetetlenséget, majd az azt követő feltápászkodást - aztán az újabb és újabb bunkócsapásokat, amelyek - nem kis részben mesterségesen szított hangulatkeltéssel - teljesen ellehetetlenítették a továbbiakat, teret adva a Nagy Nemzeti Nihil továbbterjedésének.
Mindezt láttam és nem roppantam bele.
Ebbe se. Pedig öt évem munkája ment rá.

http://www.port.hu/krizispont_margin_call/pls/w/films.film_page?i_film_id=121334

Én q.va erős ember vagyok, azt hiszem.
Bár a férfiak lennének ilyenek.