Nos... a Karácsony szembesített azzal, hogy nincs már szükség gyertyagyújtásra, nincs összetartás, nincs semmi. Ezt, némi Fütyülőssel, kifütyültem az ablakon.. valakinek (már nem is emlékszem, kinek, talán Segítőm volt a szerencsés, nem tudom) telefonban hosszan meséltem arról, hogy mi a szentség; hogy miért és hogyan volt Gyertyagyújtás kiskoromban; hogy én milyen módosításokkal próbáltam életben tartani a Hagyományt - s amire ma már nem rezonál rajtam kívül senki ebben a családban. Sőt, megmosolyogják, mint afféle csökevényt.
Hogy a fa felszentelése hogyan függ össze a tradíciókkal, az ősökkel, a leszármazókkal; az egész dolog jogfolytonosságával, ami az identitás alapjait adja - az érzést, hogy az emberiség olyan, mint a korallzátony, egymásra épülünk, egyik generáció elmeszesedett vázára tud csak felépülni a másik, és vannak bizonyos szentségek, amelyeket egymásnak továbbadva válik az egész egy valódi rendszerré... Hogy a vallás ugyan politikai fogalom, de a hit nélkül az élet nem ér semmit.
Itt, ezen a ponton kapcsolódik, a szent dolgoknál, a Karácsony (fény, születés) ünnepe és a Család. Egyszer Segítőm mondta, hogy én valóságos oltárt csinálok a családi képeknek, emlékeknek. És valóban. Nálunk ez volt a hagyomány, ezt tanultam meg. Számomra szent dolog ez a mini kiállítás, melyen a fotók mellett szerepelnek mindazok az értékesebb tárgyak, melyeket örököltem, illetve az elért eredményekre emlékeztető dolgok.
És rettenetesen idegesít, hogy ezek közé Roberto óne zsenír berak csavarokat, bizb.szokat, cigarettacsikkeket, Hell-es dobozokat, meg ami épp kiesik a kezéből.
Pedig rendes voltam: még az ő - kevésbé szeretett - családjának is szorítottam kis helyet ezen az állandó kiállításon. De mintha nem értékelné ezt.
Karácsony délelőttön, mindezeken elmélkedve, megkérdeztem Robertótól, hogy számára létezik-e szent dolog. Némi gondolkodás után azt felelte, hogy a család.
Kicsit elmorfondíroztam ezen a dolgon, de tevékenykedtem tovább.
Aztán valamikor kora este a lehúzás is szóba került, hogy milyen csúnya dolog volt, amit a fiam csinált velem, és én kifejtettem a nézetemet, mely szerint idegent se szép lehúzni, na de családtagot...
Roberto ekkor közbe vetette, hogy de, családtagot lehet, kicsit lehet.
Felakadt szemekkel néztem rá, és közöltem, hogy szerintem meg ez a világ egyik legrondább dolga... aztán hallgatásba merültünk.
Elméláztam. Nem azon, hogy ő lehúz engem, ezt mindig is tudtam, - ennek keretei, rendszere, rituáléja alakult ki az elmúlt öt évben. Még csak nem is azon, hogy ezek szerint családtagnak tart, hisz én is annak tartom, ezen a "lehúzás"-nak nevezett energiamunka sem változtat - a probléma gyökere a "szentség lehúzása" paradoxonban nyilvánult meg előttem, ami végül is a szentség teljes hiányát jelenti, avagy a szentségtelen életet.
Eszembe jutott egy korábbi olvasmányom. Eszerint azoknak az embereknek, akikben a hit magvait nem sikerült gyermekkorban elültetni rossz családi minták okán (továbbra sem vallásra gondolok!) sokkal nehezebb, sikertelenebb életük lesz maguknak is. Míg egy hitben élő ember kisugárzása az egész családi vonalat építi, erősíti. Ez kihat a világban való boldogulásra - hetedíziglen. Példaként két amerikai család szerepelt a történetben, az egyik egy bűnöző és kurtizán ősöktől származó, mely újra- és újratermelte magát; míg a másik egy lelkész családja volt, melynek későbbi, aktív vallási élettől visszahúzódó (többedízigleni) leszármazottai is köztiszteletben álló személyek voltak.
Tudjuk már, hogy az Isten bennünk él - és aki megbecsüli, teret ad neki, ünnepli, annak van esélye a kiteljesedett életre.
Aki pedig a szentséget is lehúzza; a Fény, a bennünk élő Isten születését nem tudja tiszta szívvel, áhítattal megáldani; aki szemetet tesz az oltárra - annak az élete a sötétbe hajlik.
Sajnálattal látom, hogy párom és leszármazóim ezeken az utakon járnak.
De honnan vegyek magamba elég Fényt, hogy megvilágosítsam tévedéseiket?
...
Nincs tehát szükség karácsonyi énekre, gyertyagyújtásra, és az évértékelő beszédek is elmaradást mutatnak immár - nincsenek fülek, melyek meghallgassák, nincs, akit érdekeljenek.
Nem is akartam ilyesmivel fárasztani magam, de a mai reggel, az újév második napja, elhozta, hogy a szorongások bennem határértéket léptek.
Nyilván nem tesz jót, hogy némileg perben-haragban vagyok én is az Istennel, amennyiben fiatalon azt kértem tőle, hogy ha megpróbáltatásokat akar adni nekem, fiatal vagyok, erős vagyok, most adja - cserében biztonságos, békés öregkort kértem.
Nos, az ifjonti megpróbáltatások megvoltak, köszönöm.
Azután jött tíz nyugodtabb esztendő.. olyan hú de jók azok se voltak, de elmentek. A válással, és Anyám állapotával súlyosbítva, de elmentek.
Azóta pedig... rettenet az egész. A betegségem, Anyu halála, a tény, hogy mennyit vesztettem ezeken a pontokon az életerőmből... jött a covid, az energiaválság, a háború a szomszédban, az infláció. A fiam... a lehúzás.
Az ember mindig megpróbálja újra és újra rakni magát ezek között az extra kihívások között, de azt kell látni, hogy ezek a próbálkozások mindig kivesznek. Kivesznek időt, energiát, pénzt, mentális tartalékokat.
Meghallgattam a napokban egy biztonságpolitikai szakértőt, aki szerint "a katonák évtizede" kezdődik; és meghallgattam asztrológiai elemzést is, amely szerint legmagasabb tudati nézőpontokból szemlélve is "erőteljes átrendeződés" "új leckék" "fokozott éber tudatosság" szükségesek az elkövetkező években.
A kollektív tudat szintje ma Magyarországon oly magas, hogy egyetlen éjszaka több száz háziállat szaladt világgá a petárdázástól és tűzijátékozástól... szerintem nagyon rosszul állunk ebben a tudatosság projektben.
Sosem született még ilyen kevés gyerek itt; és a jövőkép hiánya, amiről ma kolléganőmmel beszéltem, nem az 50-es korosztály sajátossága (még akár nekünk is lehetne jövőképünk, tervezhetünk még akár 20-30 évet ezen a sárgolyón maradni elvileg), de ami a legfájdalmasabb: a fiatalokat is utolérte.
Itt már minden olyan keserű, savanyú, az örömök is olyan mesterkéltek (már azoknak, akiknek ez még adatik) hogy nem tudom, hogyan tovább. A közösségi írónak, akit olvasni szoktam, is volt erről egy novellája a napokban; de nem tudom, hogyan lehetne valami pozitív áthangolást adni ezeknek a kollektívból lesugárzó folyamatoknak.
Mindez a reálban is manifesztálódik.
A tartozás általánossá kezd válni, nem csak az én praxisomban, ahogy hallom; a mozgástér fogy. Az éves keresztbehosszába minden vállalkozásom és vállalásomra szerkesztett terv 1 M Ft hiányt mutat 2024-re (legoptimálisabb forgatókönyv szerint).
Ma reggel az egyik - stabilnak gondolt (álmodott?) - cégtől hívtak, hogy milyen (lefelé irányuló) átrendeződéseket tervez a cég, és mondjak róla szakmai véleményt.
Azóta csak nézek kifelé a fejemből.
Na így legyen az ember pozitív.
