Halott fiú autója

Kedves Naplóm!

Meglehetősen elhanyagollak, bár nincs szándékomban, de az élet, mint egy gyorsvonat, úgy vágtat velünk, mindig újabb és újabb kanyarokat vesz. Mi tagadás, mostanában kevésbé verőfényes a kilátás ezekből a kanyarokból. Azt szokták mondani, hogy akit szeret az Isten, azt megpróbálja. Erre nem lehet panasz: kijut mostanában, nekem is és ismerőseimnek is a próbatételekből. Tulajdonképpen, még talán a mieink a legszelídebbek.
Hogy barátnőm idegei felmondták a szolgálatot a fiával történtek következtében, az tulajdonképpen teljesen érthető. Tekintettel a - nem szerencsés, de legalább nem is szerencsétlenebb - folyományokra, remélem azért, hogy valahogyan csak túllendülnek ezen a hullámvölgyön.
Csakúgy, mint kedves ügyfelem, Hófehér Jaguár, aki decemberben stroke-ot kapott, fél oldalára lebénult. Mikor máskor, mint most, hogy végre rendeződni látszott az élete, mind anyagi, mind magánéleti vonalon.
Mostanra már eljutott a járóképességig, és megkezdtük nem túl dicső harcunkat mindenféle hivatalosságokkal némi jelképes táppénz, illetve járulékfizetési kötelem alóli mentesülés érdekében.
Don't easy, ahogy az angol mondaná.
Ha vállalkozó vagy, eszedbe ne jusson betegnek lenni.
Mondjuk a történtekre nem jó kifejezés, hogy "eszébe jutott", ha jobban belegondolok. Sőt. De nem akarok morbid és fa viccekbe bocsátkozni, mert ha valakit, őt igazán megkedveltem az elmúlt években.
A környezetemet sújtó csapássorozatnak azonban ő is csak egy elemét adta.
Egy másik ügyfelem - nagyon magasan képzett, intelligens fiú -  külföldről települt haza betegsége miatt. Nagyon kesergett azon, hogy a gyógyszeres kezelése alkalmatlanná teszi őt a mérnöki munkára.
Bár kint kiemelkedően magas volt a - bejelentett - jövedelme, itthon csak a hazatelepedése óta számfejtett jogviszonyának megfelelő, minimális táppénzt kapta (melynek, mint munkáltató, be kell csengetnie egyharmadát vissza az államkasszába). (Meg kell, hogy mondjam, hogy ez az egész eljárás súlyos kérdéseket vet fel bennem az uniós tagországok egészségbiztosítási rendszereinek együttműködéséről..)
Ő volt az, akinek, miután elmeséltem esetemet Csaba varrógépével, felnevetett, és közölte, hogy egy alkatrész elöregedett a pedálban (beszélt valami kondenzátorokról meg ellenállásokról, de már nem tudom, melyik változott melyikké, hülyeséget pedig nem akarok beszélni Nektek).
Mindenesetre közölte, hogy ennek semmi köze a szellemekhez.
- Szellemek ettől függetlenül léteznek. Én már csak tudom. Elég, ha nem veszem be a gyógyszereimet, hogy lássam őket.
Majdnem sírtam ettől a mondattól, és még nem volt vége.
Ma kaptam a hírt, hogy az anyukája pár napja, váratlanul meghalt.
Nem volt még 70 éves.
...
Mindezekhez az eseményekhez képest semmiségek a nekünk rendeltetett megpróbáltatások: hogy Andi lányom folyton náthás, mert nem vigyáz magára; hogy vettünk Andrásnak egy autót, de hetek óta nem tudjuk használni, mert a drága jó autószerelő, volt iskolatársáék elvállalták, hogy megcsinálják, fel is vették az előleget, de három hete nincs kész a sufnituning; hogy egy hónap leforgása alatt elromlott előbb a sütőm, majd a hűtőm, és mindennek a tetejébe a hétvégén Juci néni is beadta az unalmast - állítólag három hengerben nincs kompresszió.
András intézett nekem kölcsönautót az egyik barátjáéktól. De az is milyen rettenetes történet..
Az autó, amellyel járok, a barátja bátyjáé volt, azé, aki tavaly nyáron felakasztotta magát.
Értitek?
Felakasztotta magát.
Egy huszonéves gyerek.
Valahányszor beülök az Ibizába, mindig eszembe jut.
A hátsó ülésen megtaláltam a temetői gyertyákat is.
Azt kérték, hogy nagyon vigyázzunk az autóra, mert emlék.
Valahányszor beleülök, feláll a szőr a hátamon és a sírhatnék kerülget.
Alig várom, hogy visszaadhassuk.
...
Mindeközben Marci fiunk is hazaköltözött Bécsből, mert a szülei válnak, és a mostohaapja nem finanszírozza tovább a tanulmányait - az anyjának pedig nincs rá pénze. Tehát egy lelkileg összeroppant fiatalembert fogadtunk be, ennek nyilván megvannak a maga elhelyezési, életviteli és financiális kihívásai - de nagyon igyekszünk. Hogy mennyire, azt akkor értettem meg, mikor András fiam részint hajlandó volt eddigi, városhoz és barátnőhöz kötött életvitelét valamelyest átszervezni, hogy többet legyen a barátjával, átrendezni a szobáját, emeletes ágyat csinálni, hogy elférjenek - sőt zsebpénzt kikunyizni tőlem a részére.
Mindezen eseménysorozatok közepette a nyakunkba esett még egy csokor könyvelni való cég; nekiálltunk kerítést építeni - ami először iszonyatos csákányozást és bozótirtást jelent -; és Zsolti fiam - úgy egy év után - meglátogatta a nagymamáját, hogy bejelentse neki: felvették valahová külföldre egyetemre, árulják a lakásukat..
Anyám 87 éves. Alig  lát, alig hall, nem ért, nem tud megjegyezni idegen, szokatlan dolgokat.
Hogy hová megy a legidősebb fiam, és hogy valaha viszontlátom-e még - ezek a dolgok azok, melyeket meg nem tudhatok.
Valami érthetetlen varázslat az, ami betakarja ennek a gyereknek még a lába nyomát is - és igen, ilyenkor nem tudok nem arra a fekete mágiával terhelt körre gondolni, ami elvette tőlem.
Bár már régen letettem a kísérletezésről, de a hír hatására ismét megpróbáltam felhívni. Olyan irracionális, érthetetlen ez az egész nekem.
Hogyan bírja egy gyerek ennyire gyűlölni a saját édesanyját, aki felnevelte, iskolába járatta, tanította, főzött, mosott rá? Egy okos, intelligens gyerek. Mert ő az. És mégis...
Nem érzem úgy, hogy ezt megérdemlem, még akkor sem, ha nem mindig viselkedtem úgy, ahogyan ő azt elvárta volna.
...megpróbáltam hát felhívni, de, mint rendesen, az üzenetrögzítővel kellett beszélgetnem. Szavaim tompán, fénytelenül, fájdalmasan hullottak a rögzítőre, és válasz azóta sem érkezett rájuk.
Én már csak azt az egyet kívánom mindkettőnknek, hogy elég hosszú ideig éljünk ahhoz, hogy legyen módja mindezeket megbánni.
Érdekes ellentéte mindennek a tény, hogy Marci fiunk ismét hozzánk menekült.
- Hisz mi egy befogadó család vagyunk - néztem a tükörbe, végiggondolva mindazokat a barátokat, haverokat és szerelmeket, akiket az elmúlt években, évtizedekben a gyerekeim kedvéért befogadtam - és ismét végigfutott rajtam a fájdalom: épp csak a nagy fiam nem lát ilyennek minket.
De miért? - kérdezhetném ezt is Ábellel, de sajnos, erre a miértre épp úgy tudom a választ, mint az összes többi bennem élő miértre.
Pontosan tudom, hogy ki az, aki nem szeretett engem.
Nagy munka volt ezt megbocsátani - de érdekes, hogy már nem is haragszom. Csak időről-időre rácsodálkozok a veszteségélmény-analógiákra, melyek egy tőről eredtét nem lehet nem észrevenni.
Sajnos, ezekből az élményekből épült fel a személyiségem, tudattalanul én is gyakran ezt sugárzom tovább a gyerekeim felé.
Ez nagy hiba, de nem olyasmi, amit "csak úgy" le tud vetkezni az ember. Pláne fiatalabb koromban -mikor még el sem jutottam mindezek felismeréséig.

Ami az "engem nem szeretnek" fájdalmát illeti, Csaba is szolgált ehhez némi adalékkal az elmúlt időszakokban.
Nem részletezem itt, de - bár rosszul esett, hogy ennyire nem képes kilépni a komfortzónájából, úgy se, hogy a segge alá készítek mindent (már elnézést) -  nem bánom, hogy nem jön velem Keszthelyre üdülni. Valószínűleg tök egyedül fogom tölteni azt a hetet - de úgyis egyedül vagyok egész életemben, nincs ebben semmi újdonság. Majd alszom sokat - végre -, kirándulgatok, és viszek egy adag munkát, hadd haladjon az is, amire a munkámtól nincs időm. (Értitek: pihenek, tehát dolgozok egy kicsit). Csaba meg csináljon, amit akar, csak engem hagyjon békén. És nem csak azon a héten.
Ez így nem megy tovább.
Nem hagyhatom, hogy rámenjen a maradék életem az önzésére.
...
Istenem, adj valakit, aki szeret, és akit én is tudok szeretni.
Vagy legalább vidd innen ezt a rohadt tavaszt jó messzire.
Nyáron már könnyebb szeretettelenül létezni.
(Néha arra szoktam gondolni, hogy én azért dolgozok ilyen rengeteget, mert iszonyatosan boldogtalan vagyok. Ez afféle menekülési út - nem, nem a gyengéké, de menekülési út.)
...
Pénteken csajos estében volt részem: könyvvizsgálómmal és egy általam nem ismert lánnyal keveredtem színházba, majd a Körúton beültünk egy helyre is - meglepően jól sikerült este volt.
Nem lepődtem meg azon, hogy másnap a "Tilos oldal" is színház ajánlót hozott - az ilyenek tudnak engem összezavarni, meg meggyötörni teljesen feleslegesen és totálisan értelmetlenül.
Persze, minek nézegetem, csak én vagyok a hibás.
Ilyenkor van az, hogy a józan ész, meg a racionalitás fejvesztve menekül.
Kezd a dolog kísértetiesen hasonlítani azokra az évekre, mikor Nagy Fal mellett éldegéltem, és A-ról ábrándoztam.
Én képes vagyok ebbe a létállapotba süllyedni hosszú időkre. Nem élem az életem, hanem álmodom az álmaim.
A. legalább csütörtökönként megcsörgette a piros telefont...
Nagyon gáz.
Tulajdonképpen szeretnék ebből a holdkórból felébredni végre, elég bátornak és önzőnek lenni, hogy visszanyerjem önmagam mindkettőjüktől, akik nem szeretnek engem, és elinduljak valamerre... valamerre a kék hegyeken túl, hogy sose találjanak rám többé.
...
Kékszemű (Egysörös) az elmúlt időszakban megtalálta a párját. Vagy legalábbis azt a nőt, akit párjaként tud szeretni. Látszik a fényképeken, a tekintetén.
Ambivalensen érintett a dolog.
Bár azt már régen eldöntöttem vele kapcsolatban, hogy mi minden lelkesedése ellenére nem illünk össze - mégis furcsa volt látni. Ugyanakkor kicsit örültem is: ismét igazolódni láttam emberismeretemet, az új hölgyemény sokkal neki valóbb, mint én lettem volna.
Tulajdonképpen csak az fájt, hogy nekem miért kell boldogtalannak lennem, ha még ő is, a született link is horgonyt tud vetni?
...
Vissza kellene nyerni önmagam apró darabkáit. Egésszé kellene lenni végre ismét.
De ahhoz az kellene, hogy végre önző legyek és szívtelen Csabával szemben, mint amilyen ő volt velem mindig is - és hogy a "nekem való" végre visszaadja azt a darabot belőlem, amit elrabolt, és aminek a hiánya annyira fáj.
Hisz neki úgyis csak egy értéktelen kacat. Látszik, hogy nem tud vele mit kezdeni. Nincs hozzá elég bátorsága.
...
Az Élet pedig csak a bátrak kiváltsága.
...
Ha valaha társkeresésre fanyalodok majd, ki fogom írni: "Gyáva palik kíméljenek!"
Gyanítom, nem lesz sok kóbor lovagom.

Ocho Macho: Jó nekem

Bíró Gergő: Csillagok, csillagok

Magna Cum Laude: Engem nem lehet szeretni

...de miért?

Esti fecsegés - Fluimucil és cashflownégyszög

Az elmúlt hetek krónikájából kellene végre szemezgetnem Számotokra, hiszen, mint egy csoporttársunk is írta, visszavonhatatlanul itt a tavasz, s ez óhatatlanul mindenféle minőségi változást hoz az ember életében. Az enyémben legalábbis mindenképpen.
Az eltelt időszak a megfeszített munkáról szólt, s ennek eredményeképp a két legnagyobb kihívást többé-kevésbé sikerült abszolválnom: elfogadták mindkét beszámolót. De ez nem azt jelenti, hogy nyugodtan hátradőlhetek. Pénzügyi tervezéssel, folyamatmenedzseléssel, szabályzatok véleményezésével és folyamatos problémakezeléssel telnek napjaim, olyan szinten, hogy már üdítő változatosságot jelent, ha végre akad egy-egy órácskám, amikor csak úgy egyszerűen leülök és könyvelek.
Miközben a könyvelni való, mint egy kásahegy, tornyosul fölém.
De már tulajdonképpen ehhez is hozzászoktam. Mindent megszokik az ember. Tudjátok: ami nem öl meg, az megerősít, és én kib@szottul erős vagyok.
A helyzet az, hogy most, márciusban elmondhatom majd magamról - először az elmúlt időszakban - hogy abszolváltam a feladatot. Elértem a bevételi célt, a kitűzött álomhatárt, nem csak esetileg, de konkrétan és a jövőre vonatkozó rendszerességet ígérően.
Ezt végiggondolva, éreztem, hogy most már aztán valóban, súlyosan és minden vonalon narancssárga riasztás van érvényben: vagy "intézménnyé" válok, vagy rövidesen beadom a kulcsot Szent Péternek.
Mivel nincs kedvem az utóbbihoz, kizárólag az előbbi jöhet számításba.
2017-ben meg kell tanulnom munkáltatóvá lenni.
Na ez nem lesz egyszerű (lásd még: "E"-k jellemrajza).
...
Barátaim a közelmúltban egy kiállítás megnyitójára invitáltak engem. A festmények nagyon érdekesek voltak - ez még akkor is igaz, ha a szürrealista (azt hiszem ezt az irányzatot talán annak nevezik, de ha mégsem, akkor elnézést kérek) képi világ tőlem kissé idegen. Bevallom őszintén, nekem azok az elemek tetszettek a legjobban, amelyek a régi idők festészetére emlékeztettek: egy-egy szépen kidolgozott arc vagy kéz, nőalak, kávéscsésze...
De ezek persze csak az én korlátaim.
Míg a megnyitó beszédet hallgattam, azon mosolyogtam, amit Csaba szokott arról mondani, hogy milyen is az, amikor meg akarják magyarázni egy műről, hogy mit gondolt az alkotó, miközben festette..
Ezek a festmények erre kiválóan alkalmasak, csakugyan.
Egyébként tulajdonképpen még érdekesek is. Igazán érdekesek. Talán épp azért, mert van bennük annyi bizonytalanság, hogy "megmagyarázhatóak" legyenek, ezzel vonva be a nézőt a teremtés folyamatába.
A kiállításon valahogyan ismét eszembe jutott a cashflow négyszög jobb oldala, és eltűnődtem a művészeti befektetések lehetőségein és korlátain.
Amikor később előadtam ezt tanácsadóimnak, Csabának és Banducinak, szinte ugyanazt a választ kaptam: "Majd akkor akarj ilyesmit venni, ha lesz falad, ahová akaszthatod".
Mit ne mondjak, kiábrándítóak voltak. Főleg, mert igazuk volt. Legalábbis azt hiszem. Bár, minden ilyen deklarációt óvatosan kell vizsgálni abból a szempontból, hogy azok elsősorban a másik korlátait mutatják.
(Mit szóltok hozzá, miket tanulok a Zéletről? Mint a jó pap: mindig tanul, mégis bután hal meg.)
...
A kiállítás után barátaim érdekes, új fajta kínzásnak vetettek alá engem, és én napokig jöttem-mentem úgy, hogy időközönként váratlanul belém villant a kérdés, mint Ábel fiúba a hírhedt reklámban: "De miért?"
A kínzás lényege az volt, hogy lépten-nyomon a "nekem való"-t emlegették, ha akartam, ha nem. Pedig én szándékosan kerültem a témát.. de a Hal, Aki Nem Tud Fára Mászni, nem bírta ki, hogy szóba ne hozza.
Tudnotok kell: a Halra már jó ideje nem haragszom. Nagyon megenyhültem iránta, mikor megéreztem azt a végtelen, szeretetteljes aggodalmat a gyermeke iránt. Arra gondoltam, hogy milyen nagyszerű dolog, hogy ennyire szereti. Szembe állítottam magamban ezt a dolgot mindazzal, amit Nagy Fallal kapcsolatosan átéltem, és sajnos ismételten meg kellett állapítanom, hogy mekkora egy büdös gyökér mellett éltem én 16 évig.
Írhattam volna azt is, hogy szerencsés a fiuk, amiért az apja szereti - s ez önmagában igaz is lenne, de az ő esetére a "szerencsés" szó általában költői túlzás.
Inkább mondjuk úgy: kapott némi kárpótlást az élettől szegényem.
(Egyik este csemetéim a konyhában rútul veszekedtek. Én egy ideig hallgattam őket, aztán kimentem hozzájuk, és elmondtam, hogy mennyire örülök annak, hogy ők jól vannak, egészségesek, és annyira tele vannak energiával, hogy képesek egymást szapulni. Elmondtam nekik a történetet - és vissza is vettek a tempóból.)
No de térjünk vissza a megnyitó estéjéhez.
Mikor először hallottam meg a nem várt nevet, óhatatlanul összerezzentem. Éreztem, ahogy a gerincem melletti izmok összerándulnak - márpedig itt tartani fogsz, kisanyám! - és a folyamatot, ahogyan a másodperc tört része alatt sikerült minden tudatos és tudatalatti esetleges válaszreakciót csírájában elfojtani.
A második említés már nem ért váratlanul. A harmadiknál elkezdtem azon tűnődni, hogy ezt most vajon azért csinálják-e, hogy engem cikizzenek - de nem, ilyesmiről szó sem volt. Annyira nem, hogy mikor - a történet szövéséből elkerülhetetlenül - ki kellett mondaniuk a "nekem való" élettársa nevét, azt bocsánatkérő hangsúllyal tették.
Talán ez volt a leglehetetlenebb pillanat az egészben, legszívesebben rájuk szóltam volna a másik védelmében, hiszen mit tehet ő erről az egészről.
Azaz dehogyisnem tehet.
Szerethetné jobban a párját.
Ha már az övé.
Jobb lett volna nekem is.
...
A kérdésre a válasz tehát, Ábel esetéhez hasonlóan, mindössze annyi: "Mert Fluimucil!", és valóban, ettől legalább nem fogunk köhögni.
...
Csabával mostanában kirándulgatunk. Minekutána szerencsére állapota javulásával elkapta őt a mehetnék, jobbnak látom, ha legalább heti rendszerességgel kimozdítom őt a lakásából.
Jár ez részemről némi kompromisszummal, hiszen ő még korántsem tud annyit menni, mint amennyitől én kellemesen elfáradnék - de a semminél sokkal több ez is, nekem pedig ott van a kert, ha el akarok fáradni fizikailag is, erre bármikor van lehetőségem (legfeljebb időm nincs).
Egyre-másra osztjuk meg az itt - ott tekeregtünk albumokat, és ennek köszönhetően megkaptuk az első közös meghívásunkat is barátaimtól - melyre evidens, hogy egyedül fogok menni. Hívtam - de nem akar eljönni. Nem is baj.
Barátosnőmnek soha nem fogom tudni elmagyarázni, mint ahogyan néhány más ember sem érti meg, hogy hogy is van ez az egész.
Ha azt kérdezi tőlem valaki, hogy szeretem-e Csabát, akkor nem tudok mást mondani, csak azt, hogy nagyon. (Ezt az onkológián is mondták, mikor elmeséltem a betegek és hozzátartozók egy csoportjának a történetünket: nagyon kell, hogy szeresse, aranyos. Igazuk volt.)
Ha viszont bárki azt képzeli rólam, hogy én nem vagyok szingli, az nagyon téved.
Szingli az, aki egyedül küzd meg az élet minden gondjával-bajával - és én egyedül küzdök meg, hiába sétálgatunk hetente egyszer szép helyeken.
Ennek az egyedül küzdésnek vannak előnyei is - erről már sokszor írtam.
Tulajdonképp, összevetve olvasmányommal, megvilágosodott előttem az az aspektus is, hogy aki született "E", az jelleméből fakadóan született szingli is.
Teljesen mindegy, hogy éppen aktuálisan van-e párkapcsolata, vagy nincs.
Én Nagy Fallal egy ágyban hálva is mindig egyedül küzdöttem meg az élet terheivel. Tehát a jelenlegi állapot legalább annyira köszönhető az én mentális beállítottságomnak, mint Csaba hozzáállásának illetve - mostanában már - fizikai erőnlétének.
Többek között ezért is értelmetlen haragudni rá.
Valószínűleg, ha egy másik kapcsolatom lenne, ott is hasonló megéléseim lennének. Ahhoz, hogy ne így legyen, nekem, az én hozzáállásomnak kellene megváltozni.
Persze, ezt a változást talán egy külső impulzus is elhozhatná.. de azért ennek elég kevés az esélye. Marad a belső munka.