Kedves Naplóm!
A két havi, rendszeres uszodába járás úgy egy hónapig segített. Magam is meglepődtem azon, hogy az Ügynökség éves zárását - mely ezúttal alkoholista kollégánk önfeladásától volt izgalmas - milyen jól megugrottam. A munkára koncentrált hónap elteltével azonban a lendület elveszett; hisz jelenleg autó hiányában esélytelen, hogy eljussak uszodába - az idei zárás hátra lévő köreit immár enélkül a fizikai/lelki erőbázis nélkül kell végigcsinálnom.
Ez nem jó hír, de még ennél is rosszabbnak mondható, hogy a NAV ismét rátenyerelt a számláimra; aktuálisan két céget is inkasszál. Mivel a lányom babát vár, ezért bejelentettm őt is dupla minimálbérrel, hogy optimalizáljuk az ő babázó éveit; valamennyit megtérített ebből a költségből, s talán majd még fog is térteni bele, de most akkor is nyomasztó a tavalyi nehéz év után ez az újabb b@szakodás.
Ráadásul az idei évet még nehezebbé teszi, hogy beértek a tavaly halogatott tételek is; távfűtés, közös költség, Andris parkolási sz@rai, mind egyszerre estek/esnek a nyakamba.
Egy-egy ezek közül a tételek közül semmiképp nem csinálna ki engem; de így egyszerre - a lónak is sok.
Ráadásul az ünnep alkalmából szembesültem vele, hogy az MVM is megváltoztatta a számlázási gyakorlatát a fogyasztó kárára és minden előzetes bejelentkezés nélkül - ugyanis elkezdtek tényleges leolvasás alapján számlázni átalány helyett. Természetesen ezt januárban tették, a legnagyobb télben.
Tudtam, hogy van hátralékom feléjük; de azt nem, hogy ez is félmillió.
Ha mindent összeadok, a jelenlegi kötelezettségek összege kb. a fele a tavaly ilyenkor felettem tornyosulónak; csak az a baj, hogy minden egyszerre jelentkezik, és az energiám is fogy. Pedig büszke lehetek-lehetnék magamra: tavaly közel 7 milliót fizettem be a NAV-nak; és a felvett 17 milla is 10 alá fogyott már, holott fizettem eddig öszesen 4,3 M Ft kamatot is - ezekhez képest az idén megoldandó feladat ennek nagyságrendileg a fele.
Csak épp úgy érzem, hogy nem bírom.
Az elmúlt néhány napban a feladás lelkiállapotában voltam (vagyok), amit érdekes módon a szervezetem némely reakciója is jelez. Időnként megy a hasam; a vérnyomásom alacsony (igaz, szedem a gyógyszert, de volt az már gyógyszerrel is 130, most alig 110) és alhatnék. Alhatnék éjjel, meg nappal, és mikor felkelek is olyan, mintha már nem is lennék itt. Olyan... vizuális minden, így mondaná szegény Anyám, azt hiszem.
A köhögésem tavaly október óta velem van (tudjátok, amikor a doktornő szerinti nemkovidnak nem volt semmi köze a kialakult magas vérnyomáshoz) - kis előnye a "leszedált" állapotnak, hogy valamivel kevesebbet.
De megint kezd olyan lenni, mintha kívülálló lennék a saját életemben; mintha a felettes Én ugyan még nem ment volna messze, de kívülről, csodálkozva és hidegen nézné ezt a vergődő testet; mint mikor az űrhajós arra készül, hogy elhagyja az ismeretlen bolygót. (Köszönöm, itt is jártam, vettem kőzetmintákat; amúgy sehol semmi élet, sem drága nemesfémek; rém unalmas, nincs itt semmi látnivaló, jó lesz végre elhúzni innen.)
Nem kellemes ez az érzés, és nekem megint csak vissza kellene valahogy csalogatnom Őt - csak az a baj, hogy eléggé eszköztelennek érzem magam; mert még egy autóm sincs, hogy bevágjam magam bele esténként és elmenjek uszodába (itt Borzasztópusztán az uszodához vezető út oda-vissza maga felérne egy több őrás túrával gyalog meg BKK segédlettel).
Nem segíti a hangulatomat az sem, hogy a kutyáimról kiderült, hogy szív- és bőrférgességben szenvednek (melyik milyen, az attól függ hogy épp milyen szúnyog csípte meg tavaly amikor nem tudtam nekik védőszert vásárolni). Ezek a gyógykezelések is több pénzt, fegyvert no meg paripát (...) igényelnének a rendelkezésre álló erőforrásoknál.
Az idei év amúgy is egy nehéz, de legalább keserves esztendő; a kocsma bérbeadóinak b@szakodása után/közben kezdődött a kiskérődző pestissel, folytatódott az RSZFK járvánnyal. Mivel van egy csomó kecském, ezek - ha közvetetten is - de érintenek; senki nem vette meg a gidákat, melyeket végül kénytelen voltam Krisztiánnak adni továbbtartásra némi őszi hús reményében; mert lerágták a hajamat és elvették a lendületemet a kora tavasszal vett fejőgép rendszerbe állításától is.
Ráadásul a járvány eszkalálódásának lehetősége még mindig fennáll; s nem tudom, hogyan fogom tudni az idei kis bakot is beszerezni, ha így megy tovább. Pedig azt is most kellene megtenni.
Itt most nem térnék ki a mindkét oldal által elém tálalt összeesküvés-elméletekre; amik csak elméletek; mindeneserte a kis magyar abszurdra jellemzően, részletekbe menően kidolgozott leiratát adja mindkét verzió, hogy a másik oldal miért is eresztette szabadon kis hazánkban ezt a rohadalmat. Ész megáll.
Saját verzióm szerint a fertőzést Szlovákiából a szél importálta; a magasságos miniszteri állomány peche csak az volt hogy túl közel vannak és szélfolyosóban az ottani telepekhez (igen, az üszőtelepet biztos hogy jobban vigyázzák, mért, ti mit tennétek?); míg a csúnya labanc ellenzéki Holsten-Frízek a Partizán és más szabadelvű újságírók szenzációhajhász ide-oda mászkálásai és a telepvezetés nekik adott nyilatkozatai kapcsán történt kontaktok kapcsán fertőződtek - ők ugyan tagadják, de hagyjuk is ezt, ismerjük az összes firkászt. Mindenesetre kiváló az alkalom újabb sárkupacok egymásra dobálására és Magyarország földjének további állati tetemekkel valő fertőzésére. Ez így pártfüggetlenül fujj.)
Sosem voltam egy támogatásokon élő típus (pedig körülöttem sok ember rászokott az utóbbi években az állami csöcsökre; még Morgó is, aki támogatásból végeztette az érdi ház fűtéskorszerűsítését), de tavaly jól esett a kerítésre kapott támogatás, még ha nehezen is sikerült végre a projektet tető alá hozni. Ezért tavasszal úgy gondoltam, hogy ezt megismételhetnénk; ám több, közvetett figyelmeztetést kaptam bolsilibsi barátaimmal együtt; mely szerint jó kutya nem mar bele a kézbe mely ugyan elvette a nagy cupákokat de cserébe csontocskát bizony dobott neki; - s én, aki ugyan már közel sem vagyok annyira bolsilibsi, mint húszas éveimben voltam, mert látom annak az ideológiának is az erős korlátait - úgy döntöttem, hogy a morgás jogát nem érdemes odavetett morzsákra cserélni. (Ezzel együtt, jelen kiélezett bel-kül-al-fel politikai helyzetben igyekszem magam valóban visszafogni nyilvánosan. Néha nehéz; vagy nem is sikerül; mint pl. az eü új jogszabályok kapcsán; de a harag ugye rossz tanácsadó, és nem is értem a kormányzati oldalt, hogy ilyen elfuserált intézkedésekkel miért kell növelni azt.)
Marad tehát az idén - is - az önerő, és ilyenkor lenne a legfontosabb, hogy a Felettes Én végre méltóztasson elfoglalni megfelelő helyét az irányítótoronyban.
Felettes Én, ha el is indul néha felém, megtorpan, rázza a fejét és azt mondja: akkora a nyomás, hogy ő nem akar újra összepréselődni.
Morzsolódjak egyedül.
Szépen vagyunk.
Erre mondják, hogy "elhagyott az Isten"?
"Hová mész ,én is jövök!
Várj, bombázó! Várj, bombázó..!"
...mosmegmérröhögsz... nemszép...
