Mostanában tényleg ritkaság számba megy, hogy egyáltalán pár órácskát képes legyek megpihenni, nem hogy a blogszerkesztés... és egyre kínzóbb hiányérzeteim vannak azok után az apró semmiségek után, amik az elmúlt évtizedben annak az illúzióját biztosították számomra, hogy élek.
Gondolok itt a baráti kapcsolataimra, a hobbijaimra, a blogomra és általában mindenre, ami az életem része volt Robi (és István, no meg a Faktor eluralkodása) előtt.
Pedig rettenetesen nagy, fizikai szükségét érzem ismét a pihenésnek. Alig egy hónap alatt megint lemerítettem azt a kevéske tartalékot, ami Hvar szigeten képződött.
A hazaérkezésem estéjén Robi boldogan, szerelmesen és a saját kezűleg készített kedvenc ételemmel (rakott kelkáposzta a romantika jegyében) várt engem. Annyira, hogy mikor megálltam a ház előtt, már rohant is le a tizedikről.
Nagyon meghatódtam, még akkor is, ha a kis ördög a háttérben ott motoszkált azzal kapcsolatosan, hogy a lelkesedés nem-e csupán az előtte néhány nappal utalt komolyabb pénzösszegnek szólt-e, mely ismét segített tovább lépni részére a kitűzött célok irányában.
De nyilván nem csupán erről szólt a dolog, mert pár nappal később, mikor kettesben maradtunk a kedves édesanyjával, mondta, hogy ilyet máskor ne csináljak a fiával, ne hagyjam őt ilyen hosszú időre magára, mert teljesen depressziós volt.
Furcsán, ambivalensen érintett ez az észrevétel - nekem bizony jó volt egyedül, végre tudtam kicsit pihenni, rendszerezni a gondolataimat, fizikailag és lelkileg is valamicskét feltöltődni.
Sok, sokkal több kellett volna ebből a műfajból, úgy érzem.
Mindenesetre a hazaérkezésem utáni hetek a romcsilávcsi jegyében teltek - majd újra belefáradtunk a hétköznapokba, ahogy az lenni szokott (ebben a kapcsolatban különösen).
A gyerekek egészen augusztus végéig maradtak, nagyon nehezen szánták rá magukat a távozásra. Sanci végül is beletörődött, hogy haza kell mennie, sőt, a végére egészen elfogadó lett - ezt, és a kólamentes heteket (végre leszoktattam a nyakló nélküli kólavedelésről, bár ebben Andrásnak is jelentős része volt) egy távirányítós autóval jutalmaztam.
Gáborkánk itt maradt, most Tb-re jár iskolába. Az anyjuk nem volt boldog a döntéstől, és szerintem most csendben mindent elkövet, hogy aláaknázza a szándékaimat a gyerek iskoláztatását illetően, csak azért, hogy visszakaphassa, még az sem számít, hogy buta tök marad, fő a családi... gondolom én. Vagy ez csak a kristálytiszta anyai szeretet Gáborra eső 1/8-ad része. Mint az, mikor a hajánál fogva húzta át a konyhaasztalon, vagy mikor a négy kisebbel megy nyaralni Olaszba, a "nagyok" meg menjenek amerre látnak.
Még az sem lehetetlen, hogy sikerülni fog neki, mert Gáborral indokolatlanul keveset tudok foglalkozni az apja ügyei és a munkáim mellett, és ha fizikailag ott is vagyok, agyilag sajnos gyakran nem.
Fáradt vagyok, sok a gondom, ez az igazság.
Merthogy nagyot változott az életünk: Borzasztópusztán lett két új lakónk, apa és fia; s ez nem elég, de Apa felmondta az állását a kórházban, egyéni vállalkozóvá avanzsált és Gyál mellé jár gépkezelni, jóval többért, mint amennyit a kórházban hozott össze.
Ez nagyon szép és jó dolog, csak az a gond vele, hogy nincs még mindig meg a jogsija... tehát nekem kell hozni-vinni, meg vezetés órákra hurcolni.
Ráadásul a Farkasnak köszönhetően, az eladott céget követően egy újabb cégcsoportnál kell - ene - megfelelnem mint adminisztratív vezető, ráadásul napi nyolc órában, alkalmazottként.
Alkalmazott. Én.
Istenem, de kinőttem ebből már vagy húsz éve. Segítség.
Ráadásul viszonylag nehéz helyzetben vagyok, mindenféle szerződéses kötelmek nyomják a vállamat, melyeknek a mostban még meg kell felelnem, annak ellenére, hogy tudván tudom: ez az állapot csak időleges immár.
Tehát a jelenben visszatérni látszanak a Faktoros rettenetes idők: a napi meló (szerencsére csak szűk 8 óra) után rohanás a Platánosba, az Ügynökségre, az eladott céghez (negyedéves zárás, azt kell még abszolválnom) és a maradék időben kínlódhatok a Kékhemü és Vidéke Gazdasági Munkaközösség ügyes-bajos dolgaival. (Olyan ez, mint Nyuszika a Micimackóból, meg az ő rokonai, barátai és üzletfelei. Kedvelem Kékhemüt. Sóher alak - megteheti hisz gazdag - de kedvelem. Ha Roberto az öcsém, akkor ő valamilyen szinten a bátyuskám. Tudjátok.)
Többlet feladattá vált immár, minden épeszű határon túl, Robi napi szintű szállítmányozása a Törökbálint-Gyál (széttúrt M0-án keresztül) viszonylatban. Átlagosan napi három órát vesz el az életemből ez a tortúra. Egy hónap alatt ez 60 óra az életemből.
Ez iszonyú nagy áldozat, igenis, áldozat a részemről.
Mert én is öreg és fáradt vénasszony vagyok már, igenis, aki rengeteget dolgozik és pihenésre lenne szüksége.
Csak az vigasztal, hogy egy fiatal embernek tudok ezzel egy maradandó értéket adni. Valami olyasmit, aminek minden nap hasznát veheti az életben - a kettőnk kapcsolatának alakulásától függetlenül.
Ezzel együtt vágom a centit: még egy hét a forgalmi vizsgáig (ha minden jól megy).
Micsoda megkönnyebbülés lesz, ha már nem kell sofőrködnöm, végre fogok tudni nyugodtan - dolgozni.
Ami az új helyet illeti, az nem igazán az én világom. Túl fiatalok hozzám, azt hiszem. A főnök alig harminc, és bár okos gyerek, de a természete... hát nem tudom. Nehéz. Vele félek, hogy sosem fogunk tudni olyan jól együtt dolgozni mint Kékhemüvel az intarziás gyönyörű asztal mellett.
A Farkas nagyon boldog - igazából nem is tudom, hogy miért gondolja, hogy ez az egész olyan nagyon jó lesz neki, vagy nekem, - én bizony sűrű fenntartásokkal vagyok az egész szituációval szemben.
Averzióim a felvételi interjúkon kezdődtek. Illetve... tulajdonképp már ott, hogy jelen szerződéseim azért még néhány hónapig elegendő feladatot és elegendő anyagi hátteret is biztosítottak volna. De a Farkasnak segítségre volt szüksége - és én jöttem jobb meggyőződésem ellenére.
Ehhez képest végig kellett ülnöm egy három körös állásinterjút. Az első körben a főnökkel kellett beszélgetnem - itt a korábbi üzleti kapcsolatrendszeremről volt szó, különösen kitérve a Faktorra, mely kapcsán olyan keresztkérdéseket kaptam, amelyek megráztak és levertek, szembesítettek a feldolgozatlan kudarcélménnyel, amit elszenvedtem ott. Napokig ki voltam készülve, mire meg tudtam határozni magamnak, hogy egyáltalán mi is az én bajom. Tulajdonképp egyfajta kiégés vett rajtam erőt, azt hiszem, amit annak köszönhettem, hogy részint túlhajtottam magam; részint nem tudtam támogatást szerezni a munkámnak (Piszkos Fred csapatáról beszélünk, lehet, hogy ebben nem én voltam a hibás - de saját kudarcnak élem meg), részint pedig az a morális deficit, amelyben részem volt, gyanakvóvá tett, és mint a magánéletben, azt hiszem, hogy már az üzleti életben is nagyon nehezen tudnék valóban elköteleződni.
Az interjú végén a személyzetis kolléganő mondott annyit, összefoglalva az elhangzottakat és oldani próbálva a kialakult feszkót:
- Piszkálták a lojalitásodat, ugye?
- Nagyon - bólintottam.
Szóval nem tudok elköteleződni, nem megy ez könnyen már, azt hiszem, semmilyen vonatkozásban sem.
Ezek meg azt gondolták, hogy én odavagyok ezért a csodás lehetőségért.
Hogymekkorát detévedtek.
...a következő körre háromnegyed órás késéssel értem oda; mint akit lökdösnek, hogy "de a Farkas számít rád! Számít rád, szüksége van rád! Tudod, az utolsó falat kenyered is az övé, ha arra van szükség... na menj csak, kisanyám, most erre van szüksége."
- Ez egy ilyen nap - foglaltam össze a késésemet, és nem is nagyon érdekelt, mit gondolnak róla.
Ezúttal szakmáztunk a nagyfőnök nélkül, és egészen kellemesen telt a dolog, kicsit előjött a kreatív énem - tulajdonképp a feladat még érdekes is. (Lehetne, ha nem akarnák ennyire kézivezérelni - de ezt akkor még nem tudtam).
Jó hangulatban váltunk el hát, és jött a harmadik kör - ami megint a főnök aktív szereplése mellett zajlott, és a célja és lényege - most már tudom hogy ez a munkamódszer - a jövedelmi igényem leszorítása volt.
Ez egy eléggé rosszízű beszélgetéssé fajult, melynek egy pontján a Farkas, menteni a mentendőt, megkérdezte:
- De mégis, miért vagy itt?
Nem tudom, milyen választ várt, bérigényt, vagy szakmai érveket - én ránéztem nagy szemekkel, és annyit mondtam:
- Miattad.
Ezen aztán jót nevettek az asztal körül ülők, ismét megemlítették a csodálatos szakmai kihívást, majd újabb alku következett, mely során eljutottunk az általam még elfogadhatónak tartott legalsó összegig (Te mennyiért dolgoznál sok-sok éven át napi nyolc órát diplomásként, felelősségteljes vezetői pozícióban? Na ez nem az a pénz, de a semminél több. Meg (és főleg) ott a Farkas is. Tökömbe.)
A végén, mikor a főnök ez alá akart menni, méltóságteljesen ránéztem, és annyit mondtam: ezen a piacon nem igazán lehet alkalmas embert találni erre a posztra, és aki mégis akad, az ennél sokkal többe kerül.
Nem tudott mit mondani, érezte, hogy itt az alku vége - és az arckifejezése magáért beszélt. Olyan feje volt, hogy fujj.
Nem, én nem akarom ezt - futott át az agyamon, de aztán ránéztem a Farkasra és nyeltem egyet.
Mit meg nem tesz az ember a szeretteiért.
De tényleg.
